Namaszte! Már áprilisban is az Arrakis perzselő dűnéit idéző időjárás fogadott minket a Zemplén nyugati lejtőin, akárcsak a Cserehát múlkori szakaszán. Ami most következett, arra a mi, genetikailag az évezredek során boronált szervezetünk nem tudott felkészülni. Voltak forró évek, hidegek is - elég csak a befagyott Temzére gondolni -, de ezt valahogy meg kell szokni, mivel a klimatológusok erről regélnek, hogy bizony ez ilyen vagy még ilyenebb lesz. Igaz, hogy vannak a klímarettegők vagy klímahisztisek jelzőivel illetett aktivisták, akik bár nemes célért küzdenek, de a hogyanja más lapra tartozik... 

Europa este sub cupolă de foc, azaz szabad fordításban Európa tűzkupola alatt van. A román híradások ekként adták hírül, hogy a Balkán-félszigeten nagy bajok vannak, de kontinensszerte aggasztó a helyzet. Ez nem volt túl jó ómen a Király-hágó keleti lankáján, de mi eltökélten haladtunk az egykori Aranyosszéktől nyugatra elhelyezkedő Torockószentgyörgyre (Colțești). (Aranyosszékről itt.) Bár maga a közigazgatási egység az 1876-os vármegyerendezéssel a múlté, a XX. század viharai, demográfiai átalakulásai a tönk szélére sodorták a vidék magyarságát, mégis két falu Torockó (Rimetea) és Torockószentgyörgy etnikai reliktumként bástyát alkotnak a román tengerben. A Mócföldtől (Țara Moților) keletre, a Székelykő (Piatra Secuiului) és a Kőközi-szoros (Cheile Vălișoarei) által abroncsba fogott mikrotájegység két, abszolút magyar többségű falva, megszakítva Torockógyertyános (Vălișoara) és Bedellő (Izvoarele) románságával, de azoktól északabbra.

Maga Torockószentgyörgy délebbre van a községközponttól, Torockótól. Mindkettejük különlegessége még, hogy unitárius hívők alkotják a lakosság derekát, ami Erdélyben is egyedülálló. A falu híres szülötte többek között Brassai Sámuel, akinek emlékét tábla és a szülőháza is őrzi. 

Átöltözve, nekiveselkedtünk a napi tervnek, így a vár felé vettük az irányt. A Bákó utca ,  és  jelzésein kaptattunk, ahol díszes porták és elhagyott, opálos tekintetű ablakaival az utcára búslakodó házak között vezetett utunk. Az árnyékban hűsölő öregurakkal váltottunk néhány szót, miközben egy fiatal férfi a traktorjával került ki minket. Falusi hangulat, ami nálunk is kiveszőben van, de jó ezt látni, hogy van még! Lassan el-elmaradoztak az épületek, hogy a kékek hármassága után a dualitásra adjuk a fejünket, így a  és  jelzésen a vár irányába kanyarodjunk. Kaszálók alkották a mezsgyét, bálák pöffeszkedtek a vár alatti meredélyben. Még Szentgyörgyön csak-csak leltünk némi árnyékra, de kiérve onnan már perzselt a nap, a hőhullánok korbácsokként kezdték ki mindenki szervezetét.

Némi kaptató után jutottunk fel a bús düledékek közé. Nehéz megállapítani, hogy romlott-e az állapota a romoknak, mert ilyennek őriztem az emlékeimben, de tízévnyi távlatból más volt most, mivel akkor decemberben látogattuk meg, de most a vastag kőfalak idillien hűsek voltak a tomboló pokolhoz képest. El is időztünk, míg a panorámában gyönyörködtünk. Az öregtorony 1253 és 1274 között épült, köré a falszakaszok később. 1514-ben a keresztesek égették fel, majd 1704-ben Tiege csapatai foglalták el és robbantották fel. Ezt nálam sokkalta szakavatottabban és ügyesebben egy másik olda szerzője itt foglalta össze.

A romokat magunk mögött hagyva egy erdőn keresztül haladtunk tovább, majd almafák integettek nekünk. A gyümölcsük olyannyira savanyú volt, hogy csókra húzta az ember száját. Még kicsik, de a citromhoz képest is erősebb ízvilággal bírtak. A Havas-patak (Pârâul Muntelui) csörgedezett a lábunk alatt, majd balra fordulva a rövid, jelzetlen szakasz után a  tért vissza, ahonnan erdős, hűsebb úton baktatttunk tovább. Az emelkedő nem volt vészes, viszont izzasztó napunk volt, így a verejtékezés is jobban kínzott. Szerencsére egy kedves túratársamtól kaptam egy kendőt, így azt a csermelybe mártva már sokkal enyhébb volt a helyzet. 

Sűrű lombkoronák által zárt boltívek alatt lépdeltünk, az Ordas-kőtől (Ardașcheia) délre, a Kis-Almás-erdőtől (Pădurea Merilor Mici) északra, rövid ideig a  és a  románcát élvezve, eseménytelenül. Egy északi irányú fordulatot követően  talaja már iszamós, saras lett, néhol már-már cuppogóssá vált. Innentől kezdve a szintvonalak is sűrűbben ráncolódtak a térképen, hogy a   és a  elhozzák az igazi combos szakaszt. Innentől a csúcsig folyamatosan emelkedett. Igaz, hogy a dandárja fák között vitt és szerencsére itt volt a legderekasabb, de utána a cserjés, avaros, már-már laposnak tetsző szakasz szinte könnyűnek tűnt, de a tűző nap, a magas páratartalom vámpírként szívta az erőnket. A csúcsra a  vitt minket, ahol egy tábla és pár koponya jelezte a célt.

A kilátás remek volt, igaz, hogy a roppant magas pára miatt kissé ködös, de messzire lehetett látni a Detonáta (Detunata) taraját, a Bélavárát (Belioara), a Ronki-szorost (Cheile Runcului), Vidaly (Vidolm) falvát, akárcsak a Székely-követ, a Kőközi-szorost, a távolban pedig Torda (Turda) panelrengetegei is felsejlettek, ha északkelet felé néztünk.
A csúcs neve Vârful Ugerului románul, ami Tőgy-csúcsot jelent. Mi az alatta fekvő faluról neveztük el. Na, de minket ez ott, abban a minutumban nem vigasztalt, mert jól esett a fűben leheveredni a pár fenyő árnyékában. Falatoztunk és ittunk valamennyit, hogy a pihenőt követően elinduljunk lefelé.

Ugyanaz az a megerőltető emelkedés volt, csak tükrözve, így most azért küzdöttünk, hogy meg ne csússzunk az avaros, apró kavicsokkal tarkított turistaúton. Pár csalánnal sűrűn benőtt tisztás után egy nagyon rövid etapon a , a  és a  jött, hogy a  Vidaly felé búcsúzzon tőlünk. 
Az egyik túratársunk, szegény, cudarul érezte magát, ezért bevártuk, hogy bármi is történjék, ott legyünk vele. Szerencsére az emelkedő túlnyomó aránya már a zsebünkben volt, így már csak a kisebb terepakadályokkal, mint a kidőlt fák, kellett megbirkózzunk. A menta vadon nőtt, de egy liliomra is felfigyeltünk, amit többen megörökítettünk.
Hosszas csatangolás után, egy pillanat alatt rajzolódott ki a Székely-kő jellegzetes, lélegzetelállító tömbje, amihez képest az ember csak porszemnyi teremtmény, akinek 75%-ban víz teste kérésznyi sóhajtás alatt porlik el, de ez a ciklopszi orom, akkor is itt lesz, miután jómagam is már évszázadok alatt semmivé foszlok. Aztán letekint ez a gigászi letörés mindarra, ami a világban folyik, de még egy megjegyzésre se méltatja.
Az ember egykoron a misztikummal próbálta önmagát a kozmoszba oltani, bizonyosságot nyerni, hogy lecövekelhessen. Sikerült is neki olyannyira, hogy mindezt a tudatalattiba száműzte, elbástyázta magát számok és gépek mögé.

Először bő tizenöt éve voltam Körösrév (Vadu Crișului) és Vársonkolyos (Șuncuiuș) közötti festői szurdokban, amit mi Révi-szorosnak, a románok Defileul Vadu Crișului néven ismernek. Múltidézőnek, visszatekintőnek is tökéletesek az ilyen helyek, hiszen a felgyorsult világunkban tapasztalatot gyűjtve el-el lehet merengeni mindazon, ami a személyes életünkben, illetve a világban történt. Millió lépést tettem meg másfelé, kapcsolatok alakultak ki és szűntek meg, iskolás voltam akkor, ma már felnőtt vagyok.  A világ kereke csak egy irányba halad, a dharmának mindez alá van rendelve; nincs mese. 

Házasként most jártam itt először. Ez egy nagyon nagy mérföldkő, mert miriádnyi fizikai lépés után az igazi életbeli nagyok közé ezt sorolom. Ahogy Rév neve is suggalja, én is oda értem. Szívet melengető volt ez az érzés is, no meg a múltkori, pádisi hazatérési élményhez hasonló léleksimogatás itt is felmerült bennem, hiszen Erdélyben otthon vagyok, mert a szívverésem erre a ritmusra dobban igazán. Élmény volt a Sebes-Körös-völgy falvain és a kicsiny központján, Élesden (Aleșd) átmenni, miközben Örvénd (Urvind) református temploma még mindig nem újult meg, míg Nagyvárad (Oradea) előtt egy ortodox templom épül már jó pár éve, látszólag a semmi közepén. A megyeszékhely közlekedése rohamtempóban fejlődik, ezért már alig-alig érintve lehetett elkerülni.

Az átöltözés után a  úton, egy rövidebb, de annál markánsabb emelkedőn indultunk el. Ez a jelzés körtúrára utal, ami ajánlott is lehet, de hála a kínálatnak, ami itt jelen volt, mi módosítva tettük meg. Egy körülbelül 600 méteres séta után értünk az első kilátóponthoz, ahonnan Körösrév felé lehett ellátni, illetve a folyóvölgy engedett meg magából egy-egy apró snittet. Érdekes volt, hogy a panorámát nyújtó helyeket a sziklákon élénk napsugarakra emlékeztető felfestések is jelölték. Nyugatra Körörév és a Réz-hegység (Munții Plopiș, Munții Seș) nyúlványai - amit hajdanán Igfon-erdőnek ismertünk -, míg keletre egyértelműen a Sebes-Körös-völgy uralkodott. 
Ezután nagyjából ugyanazt lehetett elmondani a szirti etapról, ahonnan különböző pontokról más-más szög tárult a szemünk elé. Közben tölgyesek között vezetett az ösvény, kisebb-nagyobb hepehupákkal, amit könnyűszerrel lehetett teljesíteni. 
A Peștera Roșie-barlangnál (Vöröskő-barlang) becsatlakozott a , amely a völgybe vezetett volna le, de mi továbbra is a  jelzést követtük. Egy távvezeték alatt áthaladva bokros, bozótos övezet következett, erdőbe átváltva, hogy a Stanu Stupului-pont után egy horganyzott kereszthez érjünk, ami egy tragikusan járt turistának állít emléket már sok évtized óta. 
A kilátás abszolút idilli és a túránk legimpozánsabbika, de az emlék örök mementóként figyelmeztet, hogy megfontoltan és óvatosan közlekedjünk, mert könnyen hiba csúszhat a számításunkba... Ezért sem merészkedtem ki túlságosan a szélére, de igyekezvén stabilitást találni, lábat megvetve exponáltam, miután falatoztunk egyet.

Némi ereszkedés után a síkos, saras turistaúton, leértünk a vasúthoz. Két lehetőségünk adódott jelen esetben. Vagy a kijelölt helyen haladunk, vagy a sínek mentén tovább. Otthon utánanéztem, hogy a szerelvények a felújítás miatt 2023 decembere óta nem járnak Kolozsvár (Cluj-Napoca) és Nagyvárad között. Valószínűleg 2026-ban fog a forgalom ismét megindulni, miután az aljzatot kicserélik és villamosítják a vonalat, ahol kell, ott pedig kétvágányúsítják. 
Nem vagyok híve és másokat is mereven óva intek tőle, hogy az üzemi területet gyalogosan használják, de most nem volt mitől félnünk. Ugyanakkor nekünk nem volt, de elborzadva láttam, hogy a talpfák a szó szoros értelmében fából voltak, olyan szinten elrohadva sok helyen, hogy a sínszöget akár kézi erővel ki lehetett volna húzni. Döbbenet és isteni szerencse, hogy nem történt katasztrófa, míg használta a CFR (Căile Ferate Române = Román Vasutak)!

Elérve a vasúti megállót (Halta Peștera), bal kéz felé fordultunk, hogy a gyaloghídon a bal parton haladjunk tovább. Itt már nagyobb élet volt, mert sokan a sínek mentén jöttek ide, hogy a büfében időzzenek vagy a Zichy-barlanghoz (Peștera Vadu Crișului) menjenek. Mindössze egy nagyjából 150 méteres könnyű sétát kell a megállótól a barlanghoz megtenni. A monarchia idejében épült menedékház (Cabana Vadu Crișului) még pár évvel ezelőttig is a lepusztultság nagyon előrehaladott állapotában volt, de hála Istennek volt igény a megmenekítésére. Erről bővebben itt és itt lehet olvasni. Az előtte-utána páros elég figyelemre méltó. Bár - szerény véleményem szerint - nem olyan, mint egykor volt, de örülök annak, hogy nem olyan, mint ahogy három éve festett.
Most a barlangra nem szántunk időt, hanem haladtunk a falu felé, de azért érdemes volt megnézni a Révi-vízesést (Cascada Vadu Crișului), mert a környék egyik méltán dicsért ékköve, ezért is volt érdemes lencsevégre kapni. Egy laza, de odafigyelést igénylő, jelöletlen csapáson lehet megközelíteni. Az előttem haladó román páros amolyan tipikus városi típus voltak, ahol a hölgy sűrűn egzecírozta a párját és nehezményezte a nehézségeket. Hiába, a túra egy nagyon jó fokmérője az emberi jellemnek, mert bizony a lakmuszpapírt a nyűgösség oldatába mártva csúnyán elszínezheti, viszont nem egyszerű sportcipőben jövünk ide. Volt már rá példa, hogy pórul járt más is, akinek a bokája kiment.

Na, de visszakanyarodva a mondandóhoz. A  és a  voltak a mi szamárvezetőink, amelyek remekül ki voltak táblázva mind román, mind magyar nyelven. Sőt, olyan meredélyek is voltak a folyópart felé, ahová láncos biztosítás is meg lett oldva, néhol korláttal, ami szerencsére strapabírónak bizonyult és nem valami látszatmegoldásként funkcionált. Egy egész barlangkomplexum alatt haladtunk el, ahonnan a  és a  jelzések haladtak felfelé, hogy a jóval könnyebb terepet jelentő  vezessen minket Körösrév irányába. 
Még utolsó meghökkenésnek egy joviális túrázó kérdezte meg tőlem, hogy a cipőjében elmehet-e a barlangig. Első meglepődésemben azt hittem engedélyt kér, de azt mondtam neki, hogy igen, de legyen óvatos. Több felkészültséggel kell(ene) egy ilyen erdei sétának nekivágni, mert a tangapapucs például teljesen jó viselet a szálláshelyre, de egy csúszás, meredek szakaszon tud kellemetlenséget okozni. Így szép dolog az, hogy modern vendégházak, hotelek kelletik magukat, de különbség van a parkolóban kóricálás és egy ilyen terep között.
Egy kiszolgált hídon keltünk át, aznap utoljára a folyón, de még előtte nem kerülte el a figyelmünket, hogy frissen ácsolt bódék árválkodtak, várták azt, hogy kihelyezzék őket. Nem tudni, hogy a gyerekek kedvéért, avagy árusítási célból volt mindez. Ha pár helyi termelőnek jelent kiegészítést, akkor remeknek tartom, de abban az esetben, ha ez is csak a túlszórakoztatást szavatolja, már kevésbé.

A sarat lecsapkodva, kinyújtózva szálltunk be a járműbe, hogy napnyugat felé hazatérhessünk. Bár ez számomra relatív, mert ezek között a hegyek között, a girbe-gurba falvakkal tarkított hol magyar, hol román tájon a lelkem otthon van. Más ember vagyok, amikor hazatalálok, ahogyan most is csillapodott a honvágyam...

(Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

A 26-os és a 27-es főutak, illetve az M30-as autópálya által abroncsba fogott tájegységünk kevés turista által felkeresett vidéknek számít. Ezeken a közlekedési ütőereken zajlik a vármegye forgalmának egy tekintélyes része, elkerülve a Cserehátot. A szomszédságban olyan ismertebb célok várják a turistákat, mint az Aggteleki-karszt, a Zemplén, a Bükk, a felvidéki oldalon pedig a Szádelői-völgy (Zádielska dolina). Az emlékezet úgy folyja körbe, mint a Sajó, a Hernád és a Bódva, megbújva a völgyekben az apró falvak, őrizve míves és furcsa neveiket, egykori lakóinak álmait...

A mostani etap Felsővadász kezdőponttal indult. A település a Rákóczi-kastélyról nevezetes, ami manapság általános iskolaként üzemel, 1956 óta. Számtalanszor sóhajtoztam már azon, hogy az örökségünket mennyire hitvány módon herdálják el, így most is csak erre tudtam gondolni. Ottjártunkkor a kapu zárva volt, így nem tudtuk közelebbről megnézni a diófák lombjai mögött szégyellősen megbújó impozáns épületet. A hűs árnyat nyújtó fasorból kibukkanva a falu központjába jutottunk. A helyi romák családostul jöttek, ugyanakkor érdekes volt számomra, hogy tudtak ,,Csókolom!"-mal köszönni, ami a mai világ jónapotozása közepette üde színfolt. Mi még úgy szocializálódtunk, hogy az előbbit illik. 
A kisboltba betérve egy-egy sört vételeztünk magunkhoz, hogy csillapítsuk a szomjunkat, hiszen rendkívül fülledt volt az idő. Maga a faluközpont is elmaradott volt. Érdekes, hogy az önkormányzaton az egyik táblán még a Kádár-címer megfakult képe díszelgett. Apró vályogházak, díszes ablaktokokkal, tornácokkal szegélyezték az utcát, ahol a szőlőlugasok, háztájik és rózsák közepette igényességet csempésztek a portákra. A Petőfi utca végén pedig egy kissé rozoga fatábla búcsúztatott minket, hogy megkezdjük az érdemi gyaloglást. 

Egy földúton értünk ki Felsővadászról, majd élesen balra fordulva a dombhátra haladtunk felfelé, ahol az elvirágzott repcemezőt egy-egy kamilla, másnéven orvosi székfű csoportja szakította meg. Az erdei szakasz már jóval sarasabb volt, ezért óvatosan tudtunk haladni az itt-ott vádliközépig érő süppedékben. A Grajcár-tető-nyergétől a Cigány-hegyig ilyen viszonyokkal kellett megbirkózzunk.
Onnantól már egészen sima dolgunk volt, hiszen a napsütötte lejtőket már felszárította a nap. Igaz, csak később tudtuk meg, hogy péntek este masszív felhőszakadás csapott le, megnehezítve a haladást, a közutakon pedig párszor vízátfolyásra figyelmeztető ideiglenes táblákat helyeztek ki. 

Ha Felsővadász szegényes volt, akkor Irota egy, az üdülésre építő falu képét mutatta felénk. Míg sok falu már tanult tehetetlenséggel adta meg magát az elkerülhetetlen enyészetnek, addig például Irota felfedezte azt, hogy célponttá is válhat. Ezt bizonyította, hogy egyházi ifjúsági tábor is van a faluközpontban, továbbá jó pár vendégház, épülő ingatlanok, illetve pár kedves mesebeli installáció A három kismalac és a farkasból. Egy filagóriában tartottuk meg az első pihenőnket, ahol a nyársak még fel is voltak függesztve, ha valakinek kedve szottyanna szalonnát sütni, az megteheti. Szinte illuzórikus, hogy ilyesmi Magyarországon még megtörténhet, de jó volt látni!
Irota azzal is kitűnik, hogy a XVII. században ruszinokat telepítettek be, miután a törökdúlás után elnéptelenedett. 1886-ig ruszin nyelven folyt az alapképzés, míg a mai napig van kisebbségi önkormányzata.

A faluvégi - gyaníthatóan - hajdani téeszépületeket elhagyva az Irota-patak vízmosása után hegyre fel vettük az irányt. Még sok elhagyatottsággal találkoztunk, de itt érdemes megemlíteni, hogy a Kádár-rendszerben még megélhetést nyújtott az ittmaradottaknak az álalttenyésztés és a még-még megtalálható földművelés, de ez azóta szinte teljesen elsorvadt. Cserehát, tehát cseres, tölgyes vidék, ahol a makk is bőven terem négyévente, így a makkoltatás számottevő volt egykor a sertéstartók életében. 
Egy tikkasztó emekedő után értünk a Kecske-pad-gerinchez, majd ezt követve a Kecske-pad, Kecske-pad-oldal és végül a Kecske-pad-nyereg következett, megkerülve a Kecske-padot, ami a maga 340 méteres tengerszint feletti magasságával a Cserehát legmagasabb pontja. 
Innentől javarészt eseménytelen volt az utunk, amíg el nem értük Rakacaszend mezsgyéjét. A behatóan megismert és a megcsúszások alkalmával kellőképpen dicsőített agyagos, barna erdei talaj után egy mészköves lejtőn találtuk magunkat, ahonnan a Szalonnai-hegységre a Szár-hegy adótornyával és halványan a martonyi kolostorrom lenyűgöző tetőzetére, a Pozsállóra és a Szádelői-völgyre is impozáns kilátás nyílt. Rakacaszend pedig a fák és bokrok lombjában hömpölygött, ahonnan mi láttuk, majd fokozatosan ereszkedtünk alá, hogy testközelből is láthassuk. 

Akárcsak Felsővadász, itt is a roma kisebbség felülreprezentáltsága volt tetten érhető. Sok elhagyott, pusztulásra itélt ház nézett ránk üres ablakaival, düledező tetejének terhe alatt, egy-egy helyi lakos dolgozott a kertben, de alapvetően csendes volt. A templomra ekkor nem volt időnk, mert a központban megpihenve, némi falatozás után haladtunk is tovább pecsételni. 
Ódon, már-már a monarchia korát idéző épület is feltűnt, amit manapság skanzenekben látni, de az amortizáció előrehaladott állapotában várta a beteljesedését. Megsárgult lapok intik arra a vándort, hogy még tanúja lehet valaminek, ami hamarosan eltűnik, ezért jobb, ha eljön, hogy a tanúja legyen még. A két bolt zárva volt, a harmadik pedig üres polcokkal vegetált. Pecsételtünk is az egyiknél, majd a szegénysort magunk mögött hagyva egy kísértetjárta, nincstelen miliőt cseréltünk fel a csalitosok megnyugtató szirénénekével. 

Mintha egy másik világba csöppentünk volna. Vajon az óegyiptomiak Duatja - a kénköves pokolnak felel meg a keresztény hitvilágban -, amit az ember önnön maga teremt, ilyen módon, pusztán egy szűk kilométerrel felcserélhető? Hiszen itt minket az Elíziumi mezők vártak: hosszan nyújtózó mezők, tarka ligetek, kilátás az említett tájakra, egy-egy magányos fa, kamilla- és cickafarkmezők, hogy a szem is belesajdul. 
Egy pár percre egy árnyékos részen le is heveredtünk, hogy aztán a sűrű fenyvesbe vessük magunkat, aminek baljós sűrűsége szintén hűs volt, de napnyugta után már elég borzongató lehet. 

Tornabarakonyt kerítésekkel övezett csapásunkon közelítettük meg. Egy kápolna jobb kéz felől, egy mezőgazdasági létesítmény balról, aztán már ott is voltunk, ahol még életnek nyomai csak-csak felfedezhetőek voltak, de a lakóépületek nem tudni, hogy voltak-e még lakva, esetleg felkészültek az örök enyészetre. Az egykori Abaúj-Torna vármegye díszes parasztházai itt is megtalálhatóak voltak. A díszes vakolattokokba fogott két kisebb ablak, a cirádás, már-már a barokkos díszítettséget idézték. Jellemző a Cserehátra sok-sok helyen ez a stílus, így sok helyütt felfedeztük, ahogyan itt is.
Beértünk a pecsételőhelyre, de csak távolról láttunk pár embert és gyereket. Az utóbbiak kergetőztek. Nem tudni, hogy helyiek-e, esetleg vendégek, akárcsak mi. 
Szépen felújított templom, tájékoztató tábla, világháborús emlékmű és egy szobor fogadott minket. Az utóbbi egyszerűen annyira gyönyörű mestermű, amit a táblácska tanulsága szerint Réti Sándor készített és adományozott a faluban 2013-ban, majd 2023-ban felújítottak. Ha valaki örömét leli ezekben az alkotásokban, akkor nagyon ajánlom, hogy ha másért nem is, de ezért megéri ide eljönni. Lenyűgöző műalkotás! 
A falvat 1910-ben 266 lélek lakta, míg 2023-ban már csak 26 fő. A szomorú modern karrier csapása a zsákfalvak esetében, hogy vagy a roma lakosság veszi birtokba, esetleg üdülőfalu lesz, mint az említett Irota, de a harmadik út a néma elmúlás. Van pár vendégház, így valószínűleg Irota a mérvadó és nem lesz olyan, mint Gyűrűfű, ahol az utolsó beteszi a kaput, kulcsra zárja, hogy egy sóhajtás keretén belül meghívja a némaságot örök tort ülni.

Az emberi pszichének keresve sem lehetne jobb helyet találni, ahol ekkora tér, ilyen nyugalom és festői környezet áll rendelkezésére. Az ipari forradalom, az izmusok (kapital-, szocial-) a városokat jelölték ki élettérként a dolgozó embereknek, ahol összezsúfolva nyomorítják egymás idegrendszerét, a harsogó, tomboló fesztiválok, rendezvények, szennyezés és zaj közepette. Személy szerint nem hiszem, hogy az embereknek a szélessávú internet világában erre lenne szükségük. Ha a munkahelyek engednének, akkor sokan ilyen helyekről, kisimult lélekkel tudnának dolgozni, miközben a menedzserbetegségek széles tömegekre eszkalálódott stresszét egy idill semlegesítené...

Na, de nem ért véget a túránk. A  jelzésen haladtunk tovább a Dózsa György út déli hajlatán, búcsút véve a  alapértelmezettségétől. Innentől kezdve a Barakonyi-patak völgyét követtük, de annyira járatlan volt, hogy egy jelzés nem sok, annyit sem találtunk, de még az utat is mi tapostuk ki. Szortyogós talaj, párás levegő. Mintha a Ho Si Minh-ösvényen mentünk volna. A gyerekek játékból követtek minket a másik parton és a bokrokban megbújva kiáltoztak utánunk. Ha mindez egy éjszaka történik, mint az említett fenyvesben, igencsak berezeltem volna, bevallom őszintén. És a java csak most jött!
Igaz, hogy menta- és kakukkfűillat kényeztetett minket, ami hízelgően hatott, mivel a sinrin-joku (japánul erdőfürdőzés) irodalma szerint a chibai egyetem munkatársai bebizonyították, hogy a telepített erdők nem tudnak annyi fitoncidot (antimikrobiás hatóanyag) kibocsátani, mint azok a közösségek, ahol az ember nem folytat nagyjából semmilyen tevékenységet. Ez a szakasz is igazolta a feltevést. Nem beszélve arról, hogy bár nem láttunk már, de a kockás liliom kedvelt élőhelye a Barakonyi-patak völgye.
Lassacskán a  végéhez értünk, bár erre a GPS-jelek alapján jöttünk rá. Egy jobbra fordulást követően a  következett. Innentől kezdve elő-előfordult egy-egy jelzés, de gyakorlatilag az utat is csak gyanítani lehetett nem beszélve a bokrokkal, az aljnövényzettel folytatott ádáz küzdelmünkről. Bár két alkalommal nem jó irányba mentünk, de egy megközelítőleg százméteres visszatérést követően ismét irányba álltunk. A turizmusnak itt réges-régen nem volt nyoma, de pár   jelet mégis láttunk.

Kiérve a főútra szusszantunk, átöltöztünk és a lemenő nappal együtt a rakacaszendi református templomot még útba ejtettük. Túratársunk, aki ugyanott, korábban kiszállt, elmondta, hogy a méhészek beszámolója szerint tekintélyes felhőszakadás öntözte a Cserehátot péntek este. Igen, az időjárás betett nekünk, de azért jó volt teljesíteni a távot. 
Elgémberedve mentünk fel a templomdombra, ahol az épületbe betérve a reformátusokra oly jellemző meszelt falak fogadtak. Viszont pár helyen sikerült megmenteni a freskókat, amelyek így megmutatták magukat. Szerencsére megkímélte a puritanizmus a kazettás mennyezetet is. Valószínűleg paplak, góré és néhány gazdasági épület is volt itt, hiszen mindezeknek bekulcsolt düledéke volt az udvaron, de maga a templom szépen fel lett újítva. Mi is betettük a kaput magunk után és napnyugat felé távoztunk.

Ha valaki egy elfeledett világra, egy-egy gondozatlan, de még az élet jelét magán viselő skanzenhangulatra vágyik, némi könnyebb sétával, annak ajánlom ezt a tájegységet. Az idő sürget, mert bár a török, a tatár megtette a hatását és sikerült újra életre kapnia, félő, hogy a kapitalizmus egocentrikusságát már nem éli túl és menthetetlenül elenyészik ez a sok bájos falu. A vándornak ezért kötelessége látni és a szívébe zárni a pillanatot, mert onnan nem lakoltathatja ki semmilyen önkény...