Ami nálunk az Országos Kéktúra, az a Felvidék szlovákságának a piros jelzés. Egy olyan gyalogos útvonalról van szó, amelyik Dévénytől indulva a Duklai-hágóig húzódik. Szövevényesen tekergi körbe az ország legjavát, a Fehér-Kárpátokon, Egészen Trencsén környékén, Kassa, illetve Rozsnyó vidékét érinti, hogy egy éles kanyarral az egykori híres/hírhedt ütközet helyszínén mondjon búcsút a mai Szlovákiának. 

Ez az út a Szlovák nemzeti felkelés hőseinek útja (Cesta hrdinov SNP). Egy tekintélyes cikkelye magát az Alacsony-Tátra gerincét jelenti, amelyen mi is megtettünk néhány kilométert, korábban pedig a Štefánik-menedékháztól (Chata M.R.Štefánika) is mentem már. Tévesen Stefanika menedékháznak is mondják, de ez egy fajta nyelvi erőszaktétel. A lényeg, hogy most az Ördöglakodalma-hágón (Čertovica) hagytuk a járműveket. Innen indult a kortárs partizántevékenység, amikor a szintemelkedéssel küzdöttünk meg. 
Ez a cél emelkedett volt. Akárhogy is szemléljük, a felkelés, a partizánkodás egy istentelen, embertelen diktatúra égisze alatt történt. A bolsevizmus vörös áradata csak vért, pusztulás és kínt jelentett a kontinensnek. A szellemi örökösei pedig szintén valami hasonló áfiumot kotyvasztanak a civilizáció ellen...

Na, de hagyjuk is a politikát! A hegyoldal pártsemleges: nem kíméli a lábat és a tüdőt sem. A síparadicsom most gazdátlanul tengeti nyári álmát, de azért a túrázásnak ilyenkor is lehet hódolni! A korábban csapadékos idő hamar megszűnik, kideült az ég, így a felhőkkel itt-ott tarkított zöld-kék dichotómiára építő tájsziluett a hegyek, az égbolt közreműködésével igazi látvánnyal örvendeztetett meg minket. Valódi, hamisítatlan élmény!
Az első igazi pihenőt a Rovienky és a Lajštroch kettősének csúcsán engedélyeztük magunknak. Az Ördöglakodalma-hágó felé ez egy igazi mellvéd, mivel mindkét orom egybe függve 1602-1602 méter magasan nyújtózik a tengerszint felé. Akárcsak egy barbakán az Alacsony-Tátra délkeleti szegletében. Jól esett az ígéretes májusi napfényben hunyorogni, befogadni a panorámát, enni pár falatot. 
Innen a gerinctúrák oly jellegzetes hepehupássága vette át a vezetést a korábbi egyhangú emelkedés helyett. Egészen a görög mitológia hangulatvilágát festette a kövecses út, amit a gyalogfenyők serege szegélyezett. Mintha Thészeusz készült volna a Minótaurosz elleni harcra az érintetlen krétai hegyvilágban. Bár jóval szelidebb, mint a zord, merész csipketornyokat felsorakoztató magasabbik bátyja, az Alacsony-Tátra is tud combot próbáló lenni. Viszont kevés az igazán sziklás szakasz. A Gyömbértől (Ďumbier) a Chopokon át tart nyugatra. Alatta a már említett menedékház szemléli mindezt a két világ határán, amit a gyephavasok bukolikussága a zord hegylánc sziklarengete vált fel. 

Mi a Radnóti által ihletett eclogák világában maradtunk, de folyamatosan nyűgözött le minket a változatosság, ha a tekintetünket a masszívumra függesztettük. A szomszédságban feltűnt a Vepor-hegység, a Polyána is, a már sokszor ismételgetett testvérhegységgel egyetemben. 
Így érkeztünk meg a Besná-csúcsra, ami egyben a túránk fő célpontja is volt, ami veszetett jelent, akárcsak a бешенство oroszul, ami veszettséget A nevére rászolgált, mert dühödt széllökések közepette álltunk meg egy kis falatozásra. Egy minden oldalról az időjárás szeszélyeinek kitett magaslat ez, így nem csoda, ha orkánjellegű időben álltuk a sarat. Felemelő érzés a csúcson szétnézni, meghódítani, de van ideje a leülésnek is. Ekkor, ilyen kitettségben nem a legnyerőbb ötlet, ezért jobb a szélvédett alacsonyabb részre húzódni, mert a táplálék is jobban esik, ha nem a szél tépi ki a kezünkből. Így legalább energiával tölt fel. 

Az 1807 méteres magasságból 1682 méterre ereszkedtünk le. A Králička-nyeregtől lefelé ereszkedtünk. A Besná kúpját északi irányban kerültük meg, közben még utolsó pillantásokat vetve a Magas- és a Liptói-Tátrára, ahol az előtérben, bár eléggé messzire, de látható volt az Ohnište ablakos sziklaformája, a völgyben pedig Liptószentmiklós (Liptovský Mikuláš) is felsejlett. Hófoltok, időszakos patakok nehezítették a haladásunkat, de imitt-amott az ösvény is az erózió áldozatává vált, ezért óvatosan kellett kiszámítani a lépteket. A Bocianské sedlo (Gólya-nyereg) irányából a Kumštové sedlo felé vettük utunkat. Ez egy már ismert kereszteződés volt, ahonnan már csak visszafelé haladtunk, le az Ördöglakodalma-hágóhoz, ahol a paripákat hagytuk.
Szerencsére volt még idő, hogy egy-egy sört megigyon a csapat, egy jó csapolt kofolával oltsa a szomját, de nosztalgikus élmény volt ismét egy jó kis sztrapacskát enni, így visszapótolva az elégetett kalóriákat és természetesen az ízvilág is hamisítatlan felvidéki volt... :)

Így még felemelőbb volt a vakító napfénnyel dacolva búcsút inteni ennek a remek napnak. Ha létezik olyan, hogy nyugtával dicsérhetjük a napot, akkor ez az volt. Ha valaki szép kilátásra és emberek által alig járt tájékra vágyik, nekik bátran tudom ajánlani a környéket. Ha nem a síszezonban ordító, neuronhiányos zene a lényeg, a még hitványabb tömeggel, akkor érdemes abban az időben más célpontot kinézni. Ilyenkor viszont hamisítatlanul megörvendeztet a sok havasi virággal szegélyezett, hófoltos gyephavas. Szerintünk ez egy hegy igazi kvintesszenciája, a többi emberi koholmány és talmi hazugság...

 (Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Van egy album. Biztos vagyok benne, hogy sokan monotonnak találják, mert valóban az. A legkevésbé sem közönségbarát, mert egy szűk rétegnek szól. Akár több órára nyújtott tételből is állhat egy-egy album, amit végighallgatva hamar át lehet szellemülni. A műfaja a drone ambient kategória, mert egyrészt egy zümmögésre emlékeztető alapvetés mindegyik szám, másrészt az ambient azért, mert nyugtató hatással bír. 
Az Arctica az előadó, az album pedig az Illidriel. ha létezik zene, amelyik az esőáztatta erdő misztikumát megragadja, az biztos, hogy ez a darab. Szűk egyórányi utazás, relaxálás, mélázás. Emlékeztet a letűnt világok romjaira, melankolikusságára, félhomályára. Olyan, mint egy kolostorrom valamikor a szürkület idején, egy őszi erdőben. Csupán néhány mécses ég a padlón, kint pedig az esőcseppek kopognak az ágakról, az épületről lehullva. Az esőben ott van Isten lenyomata, a záporban pedig ott van a szüntelen teremtői lenyomat, amely elgereblyéz mindent a föld felszínén.

Ilyen hely a Vigyázó-hegység (Munții Vlădeasa). Régen nevezték a helyiek Kalota-havasnak is, mivel nyugatról zárja el a kalotaszegi lakosságot a Partiumtól és a magyar területektől, amelynek északi végében a Király-hágóval (Șaua Craiului). Igazi vulkáni masszívum, ami észak-déli irányban lefölözi a keleti végeket. Manapság a jelentés szimbolikája ideológiai alapon is működik, mivel a nyugati erkölcsi hanyatlással szemben védi a spirituálisabb keleti lelkeket, akik a szivárványos devianciára nem hajlandóak. 
Másrészt a vidék megmaradt sok szempontból olyannak, mint annak előtte. Ezért is vonzza az épülni óhajtókat, akik nem a fővárosi forgatagban találják meg a konzumizmus mekkáit, hanem a fenyvesek derekán, akár jéggel, esővel verve is. 

Korán kelve indultunk. A Sebes-Köröst (Crișul Repede) völgyében kanyargó 1-es számú főutat Sebesvár (Bologa) területén hagytuk el, déli irányba haladva tovább. Olyan apró falvakat hagyva magunk mögött, mint Székelyjó (Săcuieu), Kőrizstető (Scrind-Frăsinet), a Székelyjó-patak (pârâul Săcuieu) szalagja mellett haladtunk, egészen Havasrekettyéig (Răchițele). 
Maga a falu három dologról nevezetes: itt található a  Menyasszony-fátyla-vízesés, itt halt hősi halált neves nemzeti hősünk, Vasvári Pál, a szomszédos Funtinel-tisztáson, manapság pedig arról, hogy az ország miniszterelnöke és Kolozsvár polgármestere, Emil Boc itt született. Az utóbbi számunkra marginális tényező, de azért meg lehet említeni.

A falu szélén támasztottuk le a járműveket, hogy a szilaj katonákként sorakozó fenyveserdőbe vessük magunkat. Rövid gyaloglás után értük el a csodás vízesést, aminek a magassága 24 méter. Sokan idáig merészkednek be, de a hegység káprázatos értékei csak ezután következnek. Igazából nem is kell istenesen megerőltetnie magát senkinek, ha csodás kilátásra vágyik, mert innen nagyjából szolid emelkedésű erdészeti úton haladtunk tovább. 
Egy pillanatra elméláztunk mindannyian annak a férfinak a keresztjénél, aki 2009-ben itt vesztette az életét, mindössze 21 évesen. Az igazi kérdés az, hogy a szűk marokkal mért élethossz mit tartogatott egy embernek? Vajon élt-e rendesen?
Egy emlék, egy koszorú, egy megható vers, ami itt őrzi az emlékét annak, hogy nem ismert módon tért meg az Úrhoz. Klisének hangzik, hogy az élet annyi, amennyit beletesz az ember, de ugyanakkor ilyenkor értelmet nyer. Lehet, hogy ő a maga fiatalon befejezett földi pályafutásával többet látott, tapasztalt, mint azok, akik a nyugdíjas éveiket tapossák. Andrej Bolkonszkij gondolata csengett a fülemben, hogy meghalni nem lehet jobban, mint az előző generációk...

DACĂ SUFLETUL MEU DOAMNE,
PREA DEVREME TU-AI VRUT,
MÂNGÂIE TU DOAMNE,
PE CEI, CARE MI-AU PIERDUT.

HA A LELKEMET URAM,
TÚL HAMAR AKARTAD,
SIMOGASD AZOKAT,
KIK ENGEM ELVESZEJTETTEK

Egy erdészházhoz éltünk, ami a hegyimentők bázisa is egyben. A Salvamont feliratai, jelei erről tanúskodtak, de kihalt volt ottjártunkkor. Rövid szusszanás után már egy vihar által megtépázott fenyőerdő roncsai között sétáltunk, majd furcsamód puha homokos talaj következett. Szegényes talajtani ismereteimből kiindulva ez valószínűleg kvarchomok lehetett, mert olyan finom volt. De vajon voltak-e  itt üvegművesek, ha valóban az volt, ami? Jó kérdés... Olyan, mint a bükki vagy a zempléni huták genezise, ha lett volna itt szlovák kisebbség, de csak északabbra olyan falvakban, mint Sólyomkővár (Nová Huta, Șinteu), Almaszeghuta (Stará Huta, Huta Voivozi), Hármaspatak (Socet, Židáreň). A Szilágyságban is akadnak a déli karéjban, de itt nem. Rejtély...

Mindenesetre egy időszakos vízmosás kőmedrében, ismét csak a pinea nyújtotta árnyékban emelkedett utunk a Fehér-kövek felé. Olybá tűnt, hogy eső idején itt komoly vízvájta erózió folyik, mivel a felszín ennek a nyomait mutatta, ahol vízesés, sekély kőmeder szegélyezte az ösvény melletti területet. Még szerencs, hogy nem tipikus mészköves felületen haladtunk, mivel az biztosan négykézlábas mutatványozást igényelt volna tőlünk.
Egy román párral szóba elegyedve figyelmeztettek, hogy feljebb egy kígyót láttak. Nem tudták megmondani, hogy mérges volt-e, de lépten-nyomon ezt mondjuk mindenkinek: kinn észnél kell lenni!

A túra igazán combos etapja csak most következett, ahol meredek emelkedőn értünk fel a nyeregbe. időnk nem volt kifújni magunkat, mivel a vihar ómenje, túravezetőnk, Robi szerint Damoklész kardjaként fügött a fejünk fölött. Éppen ezért megfeszített tempóban kaptattunk tovább, egy kisebb lendületet véve. A cikkcakkos túristaút a Zengő-kő (Piatra Grăitoare) alatt vitt ki minket az első kilátópontra. A sűrűben ért minket az első figyelmeztetés: az ég mitológiai méreteket öltve szakadt szét, olyan mennydörgésként, amelyet nehéz feledni.
Ösztökeként hatott ránk, így hamarosan elértük a Fehér-kövek (Pietrele Albe) vonulatát. Egy szusszanásnyi táborozásra volt idő. Némi táplálékfelvétel, csodálkozás és fényképezés. Tíz perc nem sok, annyit sem voltunk kinn, mert a veszedelem ellenségként csapott le a szirtre. Ezért kellett összekapkodni magunkat és gyorsan az erdő védelmébe húzódni. Bár így is sok jeget kaptunk, el is áztunk, de a lelket ez nyugtatja meg. Vihar közepén mélyed magába az ember, egyfajta önvaló meditáció ez, ahol a ruha a bőrre tapad, a talaj nem a lépteinknek engedelmeskedve csúszik, de a szatori itt talál utat az elmébe. Mint a sötétségben egy-egy gyertyafény. Az alant elterülő világban pedig verőfényes napsütésben is tombol a sötétség...

Hamarosan elállt az égi áldás, ezért visszaérve a már megismert házikóhoz úgy határoztunk, hogy a Lespezi-csúcsra nem megyünk fel. Az idő szeszélyes volt aznap, így biztosabbnak véltük, ha visszatérünk a buszhoz. Ez pedig bölcs döntés volt, mert pillanatokon belül ismét csak aranyat ért a májusi eső. 
Természetesen nem esett jól, de belátóan azt lehet mondani, hogy nincs olyan, amit a népszerű kereskedelmi rádiók műsorvezetői a kényelmes stúdióból megfogalmaznak: ,,extrém hideg", ,,sok csapadék". Amíg tavak, folyók apadnak le, addig nincs ,,sok" csapadék, amíg nem fagynak ki a rovarok télen, addig nincs ,,extrém hideg". Ha valaki így véli, az valószínűleg több Bay Watchot nézett a kelleténél...

Átöltözve, a járgányokat elfoglalva elindultunk hazafelé. Izgatottan vártam, hogy Sebesváron vajon lefordulunk-e, így egy elégedett sóhaj hagyta el a számat, amikor megpillantottam az irányjelzőt. A parkolóban megállva néztük meg a felújított várat. Az egykori erősség a sóutat ellenőrizte, Erdélyország kapujának egyik letéteményese volt. A Rákóczi-szabadságharcban az osztrákok felrobbantották, így hadászati jelentősége megszűnt. Viszont kellemes egyszerűsége megér egy rövid sétát, mivel a kilátás is szép onnan. Rálátni a falura, a Réz-hegység felé, a Sebes-Körös-völgyre. 
Ironikus, hogy akkor is a labancok robbantottak, míg az aktuális politikai szinten is a németajkú vezetés akar minket a romlásba taszítani. Aki barátként tekint rájuk, az kígyót melenget a keblén...

Végül, de nem utolsó sorban egy kis zene:

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

A bércek mérkőzése Árpád idején indult. Volt a messzi északon egy hely, ahol a gránitba a jég vájta cirkuszvölgyek felett magasodott, akárcsak egy áldozati oltár a Gerlachfalvi-csúcs. A Kárpát-medence királya. A hazai turistaság bölcsője, a cipszerek és a szlovákok is előszeretettel koptatták ösvényeit, bányásztak, legeltettek, erdőket irtottak. Ugyanígy az akkor még velünk szomszédos lengyelek. A cipszerek Késmárk irányából néztek rá áhitattal, míg a tót atyafiak délebbről inkább, attól nyugatra pedig a Krivánt (Kriváň) kiáltották ki nemzeti hegyüknek. 
Az ezredévnyi építést a XX. század temette maga alá. Kicsi időre a Pozsálló (1938-1940), majd a Horthy Miklós-csúcs (Nagy Pietrosz) lett a legmagasabb csúcs (1940-1944).

Az erdészeti területként használt Mátra ekkor került előtérbe, mivel az országvesztés kihúzta a turistamozgalmak lába alól is a talajt. Hirtelen a mai csonka ország területén, sokkos állapotban ért minket az izmusok, ún. forradalmak ,,vívmánya", amit egy konszolidációs időszak követett. Levegőhöz jutva szökkent szárba ismét a hegyek iránt táplált belföldi kíváncsiság csillapítása. Így került a fókuszba ez a viszonylag kicsi, de a Kékes-tető miatt mértanilag legmagasabb magaslat. A benne rejlő erőt a  gyógyszállók és szanatóriumok, üdülőtelepek tanúsítják, nem beszélve az ide ellátogató sok-sok ezer pihenni vágyóról.

Régóta karcolgatta a tudatomat egy fel-felbukkanó barna alapú, nevezetességet jelölő közúti tábla. Az autópályán közlekedve mindig figyelmes lettem rá, hogy Feldebrőt egy templommal azonosítják. Mint megnézendő nevezetességet, csupán elszórt információkat olvastam az épületről, ezért  mivel 11 órától be lehetett menni, nem voltunk restek, szinte azonnal ott voltunk még a látogatási idő kezdete előtt. A plébániáról indulva idegenvezetőnk már az ottani kiállításban elmagyarázta nekünk, hogy Árpád-kori hitéleti bástyával van dolgunk, de azok között is egy igazi térbeli skanzen benyomását keltette. Egy összegzésként állt ott egy szokványos falu közepén mint egy millenium tanúságtevője, hogy hazánk már minimum ennyi ideje keresztény állam. Az egykor kőkerítéssel övezett templom szűk sugarában egy cinterem volt, amelynek egykori ,,lakóit" exhumálták. A nekropolisz így csupán említés szintjén, régészeti érdekességként létezik a történelmi köztudatban. Viszont az egykori bizánci alapfalak, oszlopfők és boltívek az épület külső oldalán is megfigyelhetőek, benn pedig további oszlopfők, a külső falon látható vasalatok nem mai ötletek, hanem a XVIII. század derekán, 1785-ben keresztvasakkal erősítették meg a falakat, mert külső irányba kezdtek dőlni. Így a mai napig egy működő létesítményt teremtettek meg, az évszázadok klerikális skanzenjét. A belső tér szintén őrzi a leírtakat, sőt, az altemplom maga a görög kort konzerválta. Eredeti oszlopok,korinthoszi díszoszlop, ami már  olyan magas volt akkoriban, hogy beásták. A legmélyebb pont maga Aba Sámuel egykori nyughelye, ahová a hívek beláthattak a templom királylépcsőjén lesétálva, amit rekonstruáltak, így mi is. 
Nagy bánatomra az altemplomban nem lehetett fényképezni. Természetesen vaku nélkül kell, mert a hozzáértők szerint a fényhatások sokasága rongálhatja a műalkotások felületét. Freskók nélkül is pont elég izgalmas fotótéma lett volna az a tér, de a freskók döbbenetetes tanúi az évszázadoknak. Érseki engedéllyel lehet csak. Kár, de nagy sóhajjal tudomásul vettem. 

Egy szekérderéknyi adattal, látvánnyal folytattuk utunkat. Kanyargós erdei szakaszokat kisebb-nagyobb falvak váltottak. A Kál-Kápolna-Kisterenye-vasútvonalonvonalon 2007-ben megszűnt a személyszállítás, de a sínkorona fénylik, amire a recski állomáson sorakozó tehervagonok jó jelként álldogáltak. Nem mindent kamionra pakolnak, aminek áldatlan hatásairól már Mátranovák esetében értekeztem.
Így érkeztünk meg a Parádfürdő alatt, a Mátra irányában elterülő Visszhang-rétre. Itt támasztottuk le a szekeret és indultunk el az Ilona-völgyi-vízeséshez. Festői fasorok között, aszfaltozott úton haladtunk előre. A burkolat fokozatosan kopott el, lett olyan, mint egy római hadi út, majd egy átlag turistaút, ami az Ilona-patak mentén, azon át-áthaladva értük el a végső célunkat. A két kilométerre kivetített 120 méteres szintemelkedés első látásra tűnt erősnek, hiszen ez bő 40 emeletet takar, de laza séta volt, így egy-két kisebb kaptatót leszámítva bárki megközelítheti, nem igényel erőfeszítést. Ami fontos, hogy filgyelni kell a lábunk elé, mert a megcsúszás előfordulhat, ezért csak óvatosan!
A neten talált képek bővebb vízhozamról árulkodtak, ezért útközben reménykedtem, hogy nem lesz olyan csaalódás, mint az Áji-völgyben fogadott anno, amikor éppen, hogy némi víz csordogált le az amúgy egy kisebb Plitvicének is beillő vízeséskomplexumban. Megkönnyebbülve láttuk, hogy azért van alázúduló víz. Ha nem is eget rengető mennyiségben, de akad, ami megnyugtató volt. Az utóbbi hetek tavasziasodó idejének dacára jeges volt a sziklaperem, morózus mikroklímát szállítva az alatta elterülő katlanba. Ez a mostani Magyarország legnagyobb esésű természetes zuhataga, a maga 10 méterével. Mesterségesen a Lillafüreden elterelt Szinva produkál nagyobb magasságot. 
Így is impozáns volt, hogy az aszályos idő miatt folydogált. Az általa táplált patak az avarba veszett, mintha búvópatak lenne, hogy később folytassa a felszín feletti útját. Nincs összehasonlítási alapom, mert először jártam ott, de biztos vannak másoknak olyan emlékei, amikor bővebb hozamot produkált. Jelenleg a szárazság olyan volumenű, hogy a kijelölt helyeken is tilos tüzet gyújtani. Ez március elején nagyon komoly, amikor a hónak kellene elolvadnia, hogy szépen lassan a lucsok átadja a helyét a virágoknak, zsenge rügyekben állhatnak a fák, madárfütty-tyel lehessen meghinteni a vitalitást. 
Most vízhiány van. Az erdőjárók látják, a fák szenvednek tőle, amik a mélyebb rétegekből pótolják a folyadékot, míg a kisebb cserjéknek már gondot okozhat mindez. Vajon mi lesz ebből? Ki tudja...

A nézelődés után visszaindultunk a kocsihoz. Innen az utunkat a Kékesre vettük. Ha már itt járunk, akkor nézzük meg, hogy miújság van a legmagasabb ponton, aminek a tetején lévő tévétorony már fegyelmező  hülykujjként jelzi a környéken sok-sok kilométerre járónak, hogy kiemelkedik, uralja a látképet. Meglepő módon északról magasabbnak tűnik, amit a múltkori, mátranováki kirándulásunkkor is tapasztaltunk. Délről sokkal szelidebb, kevésbé uralkodó, mint a már említett Magas-Tátra, ami Poprád felől is fenyegetően tornyosul a völgy felé. 
Az út minősége kiváló volt. Igazi élvezet volt a kanyarokat venni, az emelkedőn kapcsolgatni a fokozatokat, igazából a vezetésre koncentrálni. Bár nem vagyok autórajongó, de ezek a terepek mindig örömmel töltenek el, némi adrenalinnal is, de csak a józan megfontoltság keretein belül.
Mátraházáról egy éles balkanyarral pár kilométernyi szakasz után álltunk meg nem messze a toronytól. Le sem tudom tagadni, hogy az emlékek szökőárként rohantak meg. Annak idején Anyukám barátnőjével, az én Pótanyámmal karöltve boldog pillanatokat éltünk itt meg. Bár akkor vézna, gyenge fizikumú voltam, de azért a hely magával ragadott. Elültetett bennem valamit. Megszálltunk a szanatóriumban is, a levegő tisztasága ugyanezt idézte fel bennem. Szép kilátópontok, sípályák ugyan vannak, de szűkös volt mindez, amikor megannyi irányba lehett volna onnan tovasétálni, hogy  Disznó-kőre, esetleg a Sas-kőre ki lehessen menni. Csábító gondolat, nosztalgikus érzések, a jelen öröme. Dolgok, amik voltak, elmúltak, újak, amiknek örülni lehet. Mindig egy-egy számvetés az ilyen pont, ahol néma bölcsességbe burkolózik a szótlan közhely: múlik az idő...
Nem volt sok turista. Nem volt tömeg, mint némelyik hosszabb hétvégén, amikor ellepik a területet a kíváncsiskodók. A sípálya havas tömege úgy árválkodott a napfényben, mint egy abrosz, amin az ételmaradék ott van és mindenki tudja, hogy leszedik, mert pecsétes vásznát ki kell tisztítani. 

Mélyez szippantottunk a hörgőket karcoló, tiszta levegőből, balkéz felé egy óvatost pillantást vetettem a ,,szani"-ra és elindultunk haza. Az emlékmozi nem szűnt meg, mert  földalatti barlangként kincseket rejt, miközben ezeket a sorokat írom. Útközben Sástó, Abasár is lehetőségként villant fel, hogy álljunk meg, nézzük meg. A Párom szemébe nézte, szóra nyitottam volna a számat, de elakadt a mondat. Most még nem, mert máskorra is hagyni kell...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Már korábban is jártunk ezen a kies vidéken, ahol a csonka magyar köztudat perifériáján, a mostani országtest északi részén szenderedik egy apró megye, amely 2544 km2-es területével a legkisebb önálló közigazgatási egységünk Budapest után, de népességre a 189304 fővel nem nagyobb, mint a második legnagyobb városunk, Debrecen. Ez mondatnak is megteszi, nemhogy egy levegővételre kimondani az egészet, de valóban egy elfeledett tájékról van szó. Abból a hipotézisből indultunk ki, hogy Hollókőn kívül tömegeket nem találunk itt. Fogas kérdésnek tűnt, hogy igazolódik-e vagy sem. Ezért tettünk egy próbát!

Mivel a négynapos hétvége végre egy összefüggő, a mindennappok lélektelen taposómalmától szűziesen, intaktan állt a rendelkezésünkre, ezért egy napot hazánk kevésbé ismert, de annál érdekfeszítőbb látnivalóinak megtekintésének szenteltük. Az autópálya tűnt a legjobb megoldásnak, hiszen kézenfekvő volt a közutak leromlott állapotához képest. A kiírások a főváros felé menet magyarul, angolul és németül szerepeltek eddig, de a németet felváltotta az ukrán. Így, ha valaki a ,,jobbra tarts", ,,tarts távolságot" kereste németül, akkor a Тримайся праворуч és a Тримай дистанцію fogadta. Jómagam, aki a szláv nyelvek rajongója vagyok, örömmel láttam, hogy nem a szokásos gyarmattartók felszínes nyelvén volt kiírva valami. Bár borzalmak szülték ezt a kezdeményezést, de szerintem érdemes elgondolkodni azon, hogy a mindenki által használt ékezeteket, ragokat nélkülöző, felszínes és mindent penetránsan átszövő - és azt megrontó - nyelv helyett (ugye mindenki tudja melyikről beszélek), egy lokálisabb felé fordultunk egy kicsit. A primitivitás mocsarának kerete egy olyan nyelv, ahol az én nagy kezdőbetűvel íródik, azt lingua francának, fő közvetítőnyelvnek kikiáltani egy egzisztencialista világban mindent elmond a mostani társadalmak kór-, kör- és korképéről...

Na, de mi a természetet vettük célba és nem az emberi csinálmányok által kitűzött destrukcióra reflektáltunk. Bátonyterenyében elfogyott a benzin, de a 10 km-re lévő Salgótarjánban zökkenőmentesen sikerült a szekeret fosszilis zabbal megabrakolni, így már nyugodtan kalandozhattunk. Ha már kitérőt kellett tenni, akkor tettünk is egy másik célpont kedvéért: Kazár.
A falutól északkeleti irányban, az erdős dombok bakhátán terpeszkedik az a geológiai talány, amit a szaknyelvben badlandnek is neveznek. Olyan, akár a lekopott talajfelszín, amit malteres lével bepermeteztek. Porózus anyag lévén könnyen mállott, ezért a víz eróziójának és az időjárásnak köszönhetően lekoptatott felszín előjele már messziről feltűnt, mert a talajon, az avaron finom cementporra emlékeztető réteg jelezte a közelségét. Az évmilliók és a geológiai határterület ilyen furcsa együttállása, a csapadék erodálásának köszönhetően már-már vulkanikusnak ható, de mégis mintha török, vagy inkább vadnyugati táj teremtődött volna. Igazi unikum, ahogy a környéken sok képződmény, amelyik kirí a megszokott domborzati hepehupából, erdők, legelők alkotta tájból. 
Meglepően sokan látogatták meg a kazári riolittufákat, mivel a hosszú hétvége és a szép idő sokakat csábított a szabadba. Mindenütt kíváncsi túrázókra bukkantunk, akik körbejárták a zegzugos letöréseket. Ugyanúgy, ahogy mi is tettük. Majd leereszkedve a járműhöz Mátranovák felé vettük az irányt. 
A falu bár a hegység előtagját viseli, már tájegységileg a Heves-Borsodi-dombság nyugati lejtőjén terül el. Egykor fontos bányásztelepülés volt vasúti összeköttetéssel, személy- és teherszállítással. Ez mind a múlté. Bár sokszor jártam a szomszédos Mátraszele-Nádújfalun keresztül, de az egykori közúti vasúti átjáró helye, ami a szárnyvonal hűlt helyét jelentette nem olyan feltűnő jelenség volt, így a még meglévő sínpár meglepett. Egyedül a Bombardier gyár maradt, ahol vasúti forgózsámolyokat, kereket gyártanak. A vágányok állapotát figyelembe véve itt is a közúti szállítás tört előre. Valószínűleg nagy forgalmi terhelést adva a környéknek, az itt lakók bosszúságára. 
A cég biztosít munkát az ittenieknek, miután évtiezedek óta nem termelnek barnakőszenet. Bár mi még ahhoz a generációhoz tartozunk, akiknek az volt a mondás, hogy a Mecsek az urán- és fekete kőszénfelelős, de a mai világban maximum a turizmus maradt. Akárcsak a falu esetében. 

Megállva az utolsó lehetséges helyen, egy közepes emelkedőt kellett megtegyünk, hogy némi erdei sétálgatás után elérjük a Fehérszéket. Itt egy kisebb családon kívül emberre sem bukkantunk. Igazi megváltás volt, ahol maradéktalanul, zaj és dohányfüst (sic!) nélkül élveztük a természetet. Pazar kilátás, zen hangulat. A hétköznapok mennyiségi szocializációjának szennyeződése után egy olyan kapcsolat a természettel, ami hamisítatlan. Ez egy olyan köldökzsinór, ami az ősvalót jelenti. „Minél jobban megismerem az embereket, annál jobban szeretem a kutyámat.”
Ezzel a Mark Twain-idézettel nem tudok vitába szállni. Ez így van, mert az emberek többsége pont olyan, mint ahogy Jussi Adler-Olsen főhőse, Carl Mørck is mondta: idegesítő, ostoba, rámenős. Sajnos ez erre a világra teljesen igaz, mint ahogy az is, amit Michel Houllebecq mondott az emberiségről, ami szerint Isten teremtette az egész univerzumot, de az egyik jelentéktelen galaxis elfeledett karján van egy lény, amelyik a két csülkére állt és szinte azonnal kijelentette, hogy nincs Isten... A világ egyik fele az életéért, a családjáért aggódik, a szó szoros értelmében azért, hogy megélje a holnapot, míg pár száz kilométerrel arrébb valakinek az iPad-je lassú és ezért veri ki a víz. A két ország között egy nagyobb fekszik, de egy óceánnyi világ lélekben...
Aztán ott állunk ezen a szemmel és ésszel is alig felfogható csodán és egy villanásra az aktuális helyzetek tragikomédiája ötlik fel az emberben, amin már-már csak nevetni tud. Vagy még azt sem. Szánalmas... Ez pedig maga a csoda. Érintetlen, simogatja a retinát, erőfeszítésre sarkall. Ide mindig megéri eljönni, mert a tűlevelek szúrnak, a domboldalak izommunkát kívánnak, de soha sem hagytak esztétikai, mentális értelemben cserben. Ezzel az egy fegyverténnyel le is tettem a voksomat.
A kazárihoz hasonlóan itt is hasonló látványvilág, mediterrán hatás uralkodik a lombhullató és fenyves erdők közepette, szelíden hullámzó horizonttal. Akárcsak a filmekben, amikor a főhős átlépi az evilági kaput, a lelke átlép a túlvilágba és találkozik a bölcs őrangyallal, aki az amerikai filmek fekete öregjét jelenti. Ő elmondja a kulcsmondatot, ami másdél órának a filozófiai szubsztanciája. Itt és egy ilyen helyen találkoznak. 

A kábulat végeztével Nemti következett. A 23-as főúton, nem sokkal Bátonyterenye előtt van. A falu bejáratánál jobbra letérve egy kies parkolóból indultunk. A műútról semmi sem volt sejthető, de a poros, ágakkal sűrűn teleszórt úton hamar megérkeztünk ebbe a homokkőből vájt kanyonba. Sok helyen említést sem tesznek róla, a térképeken úgy szerepel, mintha csak egy egyszerű alföldi dűlőút lenne. És mégis az a megközelítőleg 30 méter káprázatos. Mintha biblikus vidéken jártunk volna. A porózus homokkő könnyen faragható. A szokásos szerelmi vallomások és monogramok figyelmet is alig érdemlő dekadenciáján túl az egyik természetes nisében egy kifejező emberi arc volt belekarcolva. Olybá tűnt, mintha a hatodik érzék bekapcsolta volna a Szent Lászlót takaró megfejtést, de valószínűleg ez Gönüz lehetett. Ő az ősmagyar büün vallás férfi főistensége. A naparcú Gönüz, hiszen a gön szó törökül napot jelent. A gonosz szavunk pedig Gönüztől származik, noha az eredeti jelentésében pozitív tartalma volt, csupán a kereszténység ferdítette el. Akárcsak a bűnbe (büünbe) esést is, mivel eredetileg az ősvalláshoz való visszatérést jelentette. E helyen nem is lehet semmilyen istentisztelet vagy mise szentenciájaként értelmezni, mert szavakon felül álló élmény, amelyet Isten teremtett. A kereszténység mesterkéltsége ismét csak legyőzetett a lelkek jéghegynyi vízalatti tartalma által...
Mások is jöttek, akik megtalálták az interneten. Bár alig volt fenn némi infó, de azért kíváncsi, csillogó szemű turisták így is jöttek, akik olvasgattak és megjelentek. És a gyermeki kíváncsiság jelent meg egy középkorú férfi szemében. Jovialitás, kedély, frisesség. Egy letűnt eón emléke, amikor még élt a kedvesség, a felfedezés öröme. Mély benyomást tett rám a tekintete.

A riolit és a homokkő után egy hirtelen ötlettől vezérelve letértünk a 21-es autóútról Szentkút irányába. Barna háttérrel jelölt látnivaló volt, ahová mindenféle előismeret nélkül érkeztünk. Pusztán a kíváncsiság hajtott a már erősen szürkülő völgyek között, hogy végül ott kössünk ki. 
Már írtam róla, hogy Nógrád egy parányi panoptikumja mindannak, ami egy megyét naggyá tehet. Nem sok alföldi megye - egy sem - tud annyi látnivalót felvonultatni, mint ez a kicsiny szegellet. És még egy völgyfőbe szoruló zarándokhelyet is tudhat a magáének, amely az Árpád-kor óta hagyományosan a római katolikusok fellegvára. Fohászkodók, gyógyulni vágyók és hívők tömegei keresik fel, mivel a parkolók is masszív rendezvények lebonyolítására teszik alkalmassá a helyet. Évente ötödmillió lélek látogat el ide. A misztikum, az ünnepélyesség és főleg a csend. Ezek teszik ideális célponttá Szentkutat. A szekularizáltság közepette egy kisebb bazilika foglal helyet, Mária-szobrok, sok-sok gyertya, mécses, azoknak lángocskái öltöztették a derengő alkonyatot némi remény- és hősugárba. Menedék a talmi illúziók, becsapások elől, ahol az ünnepélyes megszenteltség, az elcsöndesedés uralkodott el rajtunk. Mintha a föld beszívta volna mindazt a sok negatív érzületet, amit a hétköznapok ragasztottak ránk. Érzetre is éteri volt mindaz, ami ott a levegőben terjengett. Olyan, mint amikor valaki kínok között szenved és hirtelen könnyűnek érzi magát: lelke elválik az elhasználódott porhüvelyétől. Az is egy extatikus élmény, amely egy földi életben a legvégső, az autentikus. Sokak szerint ilyenkor megkönnyebbülés lesz az alanyon úrrá, mert megváltotta azt a két oboloszt, hogy befejezze az itteni pályafutását. 
Hogy ez drasztikus? Igen, az. Viszont a földi létsíkon is átélhető ilyen és ehhez hasonló élmény. Ha valahol, akkor egy Szentkúthoz köthető helyen. Kétszáz forint nem sok, annyi is elég, hogy az ember gyújtson egy mécsest, elmormoljon némán egy imát és reménykedjen, hogy amiben élünk, egy nap reményeink szerint ismét természetközeli és emberi elmével is élhető lesz...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Van a tőszomszédságunkban egy olyan ország, amelyik több oknál fogva felkeltette az érdeklődésemet. Tudom, hogy kilógok azon emberek sokaságából, akik a Nyugat  országai, nyelvei irányába fordítják tekintetüket. Valamilyen furcsa esztétikai érzettől - mások szerint deficit - hajtva érdekeltek a szláv nyelvek, a keleti világ, annak is a szlávok lakta régiói. Európa, de mégsem az. Mindenből ragadt erre a kultúrkörre valami. A barbarizmustól a leglíraibb megfoglmazások zenitjéig minden érzelmet felszívott, szavakba oltotta, amelyet ma a világirodalom műremekeiként tart az emberiség számon.

Ukrajna Mikola Rjabcsuk szerint sem egységes. Kapásból egy külön könyvében világít rá a két arcára. Benne van a nyugati lengyel lenyomat, a germanizáló barokk elemek lehelete, keleten pedig a sztálini szovjetunió posztkozákos vetülete. Huntington pedig a Dnyeperrel azonosítja a nyugati és az ortodox civilizáció határát, de azt tovább árnyalva a cári birodalom és a Lengyel-Litván Unió egykori határával. Itt egyfajta országtesten belül húzódó demarkációs vonalat lehet elkülöníteni.

Ukrajna (Україна/Украина). Egy franciaországnyi terület, amelynek a jelentése ,,ország a mezsgyéken". Akárcsak egy gyepü, amelyik felold és fel is fog ellenséges vagy baráti megnyilvánulásokat. Szintetizálta a nyelveket, ezért van benne a munkában a робота (robota mint főnév) és працювати (prácjuvátü, ige). Az előbbit adta az orosz, az utóbbit a lengyel. Ha a lengyel azt mondja, hogy źródło, akkor az ukrán erre a джерело szóval felel, ami forrás, akárcsak a zeszyt vagy зошит (zósüt), ami füzet. A sort számtalan meglepő példával lehetne folytatni, de az általam felfedezett szőnyegre nem a lengyel dywant vagy az orosz ковёр (kávjór) a szava, hanem a килим (külüm), ami türk, perzsa eredetű.

Ha már a türköknél tartunk, akkor érdemes a címerre vetni egy pillantást. Szimbólumként a szlávság Vlagyimir idején vette át 1000 környékén. A benne szereplő szigony, a trizub (hármas fog, szigony, тризуб), ami kazár eredetű. A kazárok pedig tamgaként használták, ami a törzsük, kaganátusuk jelképe volt. Aztán a heraldikusok szépen elrejtették a volja (воля), vagyis szabadság szót, amit a stilizáltságból ki lehet bogarászni.

Ha a Kijevi Ruszra terelődik a szó, akkor a vehemens, makacs szláv attitűdöt alapul véve akadémiai szinten is ölre mentek az akadémikusok - hát még a borgőztől tompult kocsmai intellektusok... -, hogy ki mondhatja a magáénak. Alig indult el a varégoknak köszönhetően megszervezett közös állam, de már ez az a pont, ahol az oroszok és az ukránok hajba kapnak. Kié az elsőbbség, ki mondhatja magát az alfának... Ezzel mindkét oldal könyvtárakat tárazott be, illetve az elnyomatás miatt az ukránok kevésbé.
Az ukránság  gyakorlatilag a lengyelek és az oroszok örlőkövei között csiszolódott néppé. De ahogy Churchill mondta a Balkánról, az itt is megállja a helyét: több történelmet termelt, mint amit el tud fogyasztani. A traumatizáltság pedig most is aktuális. Talán jobban, mint valaha...
A két nép úgy állnak egymás mellett, mint az ábrahámi vallások. A hasonlóságuk, az egy tövük dacára vérrel írták az évszázadok folyamán egymás históriáját, az árkokat a Mariana mélységéig kotorva. Felmerül a  kérdés, hogy jó ez így...?!
Az 1859-es ábécéháború (Азбучна війна) két éven át zajlott és az 1861-es év tett a végére pontot. Ekkor dőlt el, hogy az ukrán nyelv a keleti világhoz fog tartozni a cirill betűkkel. Huntington-i értelemben ez az ortodox civilizáció melletti elköteleződést jelentette. Ez is egy pillangóhatás...

A jelenkor, az utóbbi hetek történelme nem a semmiből nőtt ki. Ennek hosszas előzményei voltak. Ha valaki tájékozódni akar, akkor meleg szívvel tudom ajánlani, hogy azt ne a fősodorból tegye. Az ellenséget gyalázó karikatúrák a tüntetések transzparenseire lettek száműzetve, de a média elhallgat, kozmetikáz, valótlanságokat állít. Nem csak itt, hanem mindenütt. Túlságosan sok ,,elemző", ,,politikai szakértő" ragadta meg a tollat, lépett kölcsönhatásba az ujjbegye a billentyűzettel, ami a hozzá nem értés ártalmasságát fecskendezte be a köztudatba. A szakértők - akik valóban azok -, ők sem tudják,  csak találgatnak a kimenetelt illetően. A nagykörúti kockás zoknis hipsterek, akik a szlávokkal pár vodkagőzös este folyamán találkoztak egy-egy romkocsmában, több bomlasztást hajtanak végre, mint némelyik hadüzenet.

Az oktatás színvonala a béka segge alá zuhant, az általános elhülyülés soha sem látott formákat öltött, így ezek is szimplán torzító tényezőként hatnak a jelen esetben tőmondatokat is alig értelmezni tudó felhasználókra. Nekik az orosz, ukrán, fehérorosz egy massza, ami valahol, valamerre van. Eljutottunk az amerikaiak szintjére, akik egy vaktérképen Oroszországot valahol Kelet-Afrikába tűzik ki mindenféle szemrebbenés nélkül. Nyelvügyileg valami hasonló a helyzet, mert az értetlenség, tudatlanság, közömbösség keserű Bermuda-háromszögével találkoztam. Bár nincsenek nagy elvárásaim, de azért annyit illene tudni, hogy Kijev az ország fővárosa. A történelmet kár ecsetelni, mert azt végképp nem is forszírozom. Amikor a holodomort hoztam szóba, akkor azt hiszik sokan, hogy egy grindcore bandáról mesélek, akik a Cannibal Corpse nyomdokán indultak el. A szemfülesek már érzékelik, hogy onnan jön a cigi, az olcsó mustár és a vodka.
A fenti szakértősködésen ezért sincs mit csodálkozni. Hála a közösségi médiának az inkompetencia ugyanúgy esik a latba, ezzel behatolva, megcsúfolva az igazság szentélyét, azt korpával megtöltve. 

Hagyjuk is a masszát! Egy vallomással tartozom, amiért ukránul kezdtem tanulni. 

Már évek óta kacérkodtam a gondolattal, hogy mi lenne, ha ukránul megtanulnék? El-elvetettem a gondolatot, mert ott az orosz, az elég nagy. Ott a lengyel is, de vágytam új horizontokra. Így csak elhatároztam, hogy rászánom magam. A hanganyagban szereplő emberek - még akkor is, ha olykor hadarnak -, tudatalatt az ember szívéhez nőnek, akik szólnak hozzám, sugallva azt, hogy ez is egy nyelv, amit sokan beszélnek. ,,Itt vagyunk, befogadunk." mondják. Mikola, John, Okszána, a nagypapa személye már a tanulás mindennapi, nem kevésbé az életem, része.
A fűz- és nyírfákkal övezett, őszi naplementés, patakos, naplementés, tavas tájkép jut eszembe. Egy csipet Sevcsenko, melankolikus életérzés egy fűszeres pohár vörösborral a kezemben. Ez a kép, amikor kimondom, hogy ukrán, egy ilyet takar. Tudom, hogy sokaknak a Kalasnyikov, a brutalitás, Csernobil és a korrupció ugrik be. Nekem valahogy mégsem. Nem tudom, miért. Segített a Drudkh black metal zenéje, ami atmoszferikusan ülteti át mindezt a fülekbe. Számomra ezt jelenti. Továbbá a kis szalmatetős kunyhók, magas talapzatú falusias világa.

A bukolikus hangulatba a harcokban szétszóródott paneldarabokon taposó saras bakancsok tapostak bele. Ez most a jelen. Vonatkoztassunk el az okoktól. Arra ez a felület kevés. A Kijevi Rusz gyakorlatilag csak az inicitatíva, ahonnan az ellenségeskedés szárba szökkent. Ha most ide leírnám mindazt, ami mindkét nép lelkét nyomja, akkor igencsak elharapódzna a terjedelem. De ez már ab ovo ott van közöttük, így az évezreddel ezelőtti szándék manapság már évezredes problémát jelent, amiért egymásra mutogatnak.
Az oroszok szerint az ukránok kisoroszok. Valami határmenti vadhajtás, amelye a moszkvai akolba kellene beterelni ismét. Egy paraszti nyelvjárás, amelyik Malorosszija területén dezertőr partizántevékenységbe fogott, ezért a cári időkben is a tiltás alá esett ez a ,,nyelvjárás", miközben a városiak által lesajnált paraszti létformának tartott ukránok a jogaikért küzdöttek. A szamizdattá avanzsálódott nyelv már akkor földalatti tevékenység volt, mielőtt az előbbi fogalom a vörös időkben értelmet nyert volna. Ezzel párhuzamosan a XX. század legvéresebb, legtragikusabb megtorlásai, genocidiumai Rafał Lemkin eredeti definíciójának is múzsaként szolgáltak, akárcsak az örmények, de évtizedeken át némaság hordozta a tenyerek alatt mindazt a szótlan sikolyt, ami az éhenhaltak millióinak tüdejéből utolsóként vádló leheletként szökött a mennyek felé. 
A második világháború szvasztikás marka a vörös szögesdrótkorbáccsal együtt verte a csernozjom aranykalászokkal hintett földjeit. Rudolf Höß, Władysław Szpilman és Oskar Schindler is találkozott az ukránokkal mint a nácik kiszolgálói, akik sok-sok kegyetlenséget tanúsíottak, de Hruscsov személyét is Ukrajnának köszönhették. 1954-ben euforikus gesztusként került a Krím-félsziget Ukrajnához, amire 60 évvel később az oroszok rátették a kezüket.

Az igazság olyan, mint egy-egy kirakat a kristályéjszaka után. A Kristallnacht bezúzta és felgyújtotta azt, annak a darabjait szétszórta a történelem, a sok-sok hazugság, amit hamis és álhírek formájában a világ közvéleményének a nyakába döntött a média. Ahogy az orosz-ukrán közös történelem bősége, ez is megér akár egy bibliányi misét. Szólásszabadság, testvérisék, egyenlőség... Ugyan, kérem! Ezek avítt, talmi, csacskaságok 1789-ből... 
A teljesség már nincs meg, mert a valósg üvegszilánkjai szét lettek taposva, egymástól távol kerültek. Közöttük légüres tér, más törmelék és sár tölt ki mindent. Ezt próbálják meg tartalmatlan tartalommal feltölteni.
Közben ezrek lengetnek ukrán zászlót, tüntetnek, állítják ukrán színűre, békegalambosra a profilképüket. Szép gesztus, ha nem a lájkokról szólna. De zászlókkal kereskednek, amivel elviekben az ukránokat támogatják. Látta valaki, hogy a megkeresett pénzt bármelyik család kezébe nyomták volna? Oldottak meg a tüntetések háborús konfliktusokat? Kaptak kevesebb találatot - nukleárisat is - az irakiak, akikért Berlinben vagy Washingtonban tüntettek?

Az igazi bűnösök márványlépcsőkön mennek egyik szintről a másikra, Svájcban van bankszámlájuk és öltönyben feszengő gorillák vigyázzák őket a nap 24 órájában. A civilek pedig a metróalagutakban, lépcsőházi pincékben várják, hogy jobbra forduljon a sorsuk. Mi ez, hanem justizmord...?!

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Amikor mi gyerekek voltunk, a tél nem azt az időjárási komplexumot jelentette, amit most. A 90-es években sikerült még kimennünk a szánkódombra, délutánokat voltunk képesek estébe hajlítva lecsúszni, akár századjára is. Sőt, akármin, ami alkalmas volt arra, hogy a valagunkat védje a jeges, egyenetlen talaj ellen. Boldog tudatlanságba burkolt minket az óvó gyermeki elme, de azóta sok minden és gyökeresen megváltozott.

Immáron a krisztusi kort taposom. Sok emlékemre abból az ominózus 90-es évekből, de még a 2000-esekből is - főleg az előbbiből - szívmelengető nosztalgiával gondolok vissza. Ez a gondolat egy nyitott mondat, amit mindenki a maga narratívájával sző  át, mert felsorolni is teher, hogy bár nem voltunk annyira összekötve, mint most, mégis közelebb voltunk. Ugye? A telefon már akkor is megvolt, de nem volt ennyi platform, ahol az érzelmek karaktetek mögé bújnak, sokszor már üggyel-bajjal felidézve a másik arcát, reakcióit, mert a pszichológusok a tükörneuronok élettani magyarázatával operálnak, ami már anatómia, de test-lélek és társas lények volnánk...

A fenti bekezdést érdemes lenne taglalni, de forgassa mindenki a maga szájíze szerint, akár Oskar Schindler a Herr Direktor feliratú irodájában a konyakját vagy a pillanat ünnepét megélő kislány, aki a kedvenc szaloncukrát élvezi. Hagyok időt.

Ami a múlté az, ami most betört hozzánk. Jeges markával nem ereszti a falat, a talajt, az erdőt. Megülte a tájat, mint Jotunheim fagyos világát a tél, ahol a déróriások tanyáznak, hiszen Ymir testéből lett a föld a vikingek szerint. Ebben pedig benne van ezen a tájékon, hogy a tél morózus. Az éghajlatunk alapvetően szárazba nyúló kontinentinentális, ami a mostani kis hazánkat illeti, nem véve a függőleges övezetességet. 
Ebben benne foglaltatik az is, hogy hólepel fedi a mezőket, a hőmérő higanyszála pedig akár mínusz 20 Celsius-fok alá is süllyedhet, ha úgy adódik. A média szereti már a -5-ös értéket is extrém hidegnek titulálni, sarki betörésnek értelmezni, meghintve egy kis Holnapután-életérzéssel. A helyzet az, hogy ez természetes volt. Gyerekként beöltöztettek minket és kinn voltunk. Kinn akartunk lenni, mert egy lehetőség volt hógolyózásra, hóember építésre, hókunyhó építésére stb.

Így megkaptuk ezt az elfeledett titkot a Narniára hajazó meseszerű atmoszférával. Bűn lett volna nem kihasználni, ezért a Szalajka-völgyet jelöltük ki, hogy a csendben remetéskedő Szalajka-patak biztosan megörvendeztet minket. A Tiszántúl hozta a városunkban megélt hangulatot, egészen a Tisza vonulatáig, ahol is Poroszló után a hóréteg nagyon erősen enyészett, majd átfordult őszies, kies vidékre, ahol Narnia véget ért. Az egyöntetű fehérségből sárgás-barnás-vöröses árnyalattá fűszereződött látkép fogadott minket az utunk során.
Füzesabonyig élt a remény, de Egerben már nagyon a halálán volt az érzés, hogy echte téli tájjal fogunk szembesülni.

A helyzet annyiban változott, hogy a csípős hideg mérséklődött, de a járművet letámasztva a fagy megült minden zugot, efelől kétségünk sem volt, mert a fagyos martú patak íveiben vastag jégpáncélt és jéglemezeket hízlalt, amit már a sodor nem tudott csorgatni. A kisvasút végállomásától kellemes szögben emelkedett az erdészeti út, így nem kellett attól tartani, hogy esetlegesen saras lesz a cipőnk, mert az aszfaltozott út nagyon turistabarát alkalmatosságként könnyítette meg minden korosztály lépteit. A kisvasút pedig útitársunknak szegődött, hogy utána vissza-visszatérve lehessen mellettünk, majd a rengetegbe tért vissza, hogy magányosan kanyarogjanak az acélszalagok.  

Ha bárki megéhezett, megszomjazott, útközben büfék és kis bódék árusították a portékájukat: kávét, teát, harapnivalót. Pisztrángos tavak, kisebb vízesések és egy dámszarvasos kifutó szegélyezték a túránk vonulatát.  Szemkápráztató, fagyott jégcsapcsoportok, amik melegebb időben vízesések gyanánt csorogtak alá. Agyarakként szegezték a jégtükröt a párkányról alá lógva, abba könyörtelemül olvadva. Kivétel volt a sok-sok vízmosás, amik a sebesség miatt esélyt sem láttak a fagyásra. Kivéve a Szikla-vízesés, amelyik masszívan dacolt a tél tábornokkal, ontva a vízcseppek garmadáját. Az erdei iskolán túl a völgy ékköve, Szilvásvárad egyik zenitje, a Fátyol-vízesés mutatta meg magát. 

Bár aránylag csapadékosabb volt a tél, de a vízhozam nagyon gyér volt, a sziklák elég csupaszok voltak, ezért a szokásos esztétikai élményt nem tudta a látvány garantálni. Kisebb csalódás volt ezért, de a Gloriett-tisztás a Felső-tó mellvédjével a nyári élet zsivaját. Most sem a kisvasút, sem a vendéglátó egységek nem mutattak életet, ahogyan a játszótér is kihalt volt. 

Ideálisak voltak a fényviszonyok, mert a téli napforduló után korábban érkeznek az arany órák, amikor a fotósok esélyt kapnak a napkelte után másodszor egy adott napon, hogy amit tudnak, kapjanak megfelelően lencsevégre. Megtisztelő feladat, kellemes, az eredmény bár a nap folyamán csekély mennyiségű, de annál üdítőbb. Ezért is érdemes kihasználni; mi meg is tettük. Szerencsére.
Viszont vissza kellett térni, mert ilyenkor már elmosódik a szürkület, az alkony, könnyen dermedt félhomályba csapva, majd egy huszárvágással sötétbe. Hamar le is értünk,  majd hazafelé még egy rövid intermezzóra jó volt a Hortobágy-folyó feletti gyaloghídról egy igazi északi hangulatú éjszakai felvételt csinálni. 

Igaz, ami igaz, hogy valódi fehér lepelbe burkolózott varázslatra készültünk, de ebből őszies tél lett. Leszűrtem a tanulságot, hogy legközelebb felkészülök az interneten, hogy mire számítsunk. :)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Eperjes-Tokaji-hegység. A sokáig oszthatatlannak vélt Magyarország egyik homlokránca volt az északkeleti fertályán a nagy Kárpát-medencének. Kereskedelmi utak szegélyezték, só- és ércbányák, üveghuták, ruszin, szlovák és magyar falvak bújtak meg alatta vagy a völgyekbe ékelődve. Hullámzott a zsidók és németek demográfiája ezen a vidéken. Pusztította török, szabadságharc, tozsalkodása a nemes atyafiaknak, dúlta a labanc, azt verte vissza a kuruc, a magyar. Bort izzadt a vulkanikus bőre, döntötte a fáját a kérges parasztkéz. Élte a századait békében, a fennebb említett megpróbáltatások szuronyaitól űzve időnként.
 
Aztán jött a XX. század, az izmusok  kora, a Trianon, a vészek, majd a nihilizmus kapitalizmusa. Tenyerek éle vágott a térképasztalra, amikor a Nagy-Milicnél láthatatlan gátat vetett az egységnek. A délebbi része a Zempléni-hegység lett, attól északra a Szalánci-hegység (Slanské vrchy). A Tátra veszteségének lokális ópiumává szelidült a Zemplén, de az északi párja, mint egy sziámi iker, aki elvesztette az atyai kegyet, ténfereg azóta is. Kevesek fogadják örökbe, mert annak ősapja előtt vetik le kalapjukat, amikor a Magas-Tátra vonulatait tisztelik meg. 

Az ősapa szakkálzatához képest még kiskorú és az arcát itt-ott töri meg egy-egy kiserkenő sziklakitüremkedés, mert kisebb középhegység ez. Ruszinjai is a lengyel végek felé apadtak, mert a Varannói járásban már a községekben 1-10% között van az arányuk, a zsidó és német kisebbség elenyészett, beolvadt. A magyar Varannóban volt tetemesebben jelen, ahol 1910-ben még többségben voltak, de mára már a mérések kvantumját súrolják. Impériumváltás volt, így költözés, asszimiiliáció várt az itteniekre. Ugyanúgy, ahogy a Zemplén vármegye járási székhelyei, Tőketerebes, Nagymihály, Homonna. Ott is csak a turista formál magyar szavakat. 

Erre a kies vidékre vezetett az utunk. Az utazók messze elkerülik, ahogy már az említve volt, de Varannó felett mi letámasztottuk a harci szekeret és kilencedmagunkkal bevettük magunkat az erdőbe Ércfalva (Rudlov) mellett. Néhány helyi lakost, pár cicát és kutyát leszámítva téli álmát aludta a vidék. A hólepel szikrázott a napsugarak kereszttüzében, így a sűrű erdőben is világos volt, mert annyira beragyogott mindent a felüdítő téli fénypászma mennyisége. Fényköntösét egy kisebbb homálynak adta át az erdő. Patak kísérte utunkat, ahol a jegesedés eresztette volna bele könyörtelen fonalait a víztömegbe, de a kérlelhetetlen csermely nem adta meg magát. Az erdei pihenő vajon nyáron szalonnasütéseknek és vidám estéknek ad-e otthont? Merült fel bennünk a kérdés, mert bár gondozott épületeknek és filagóriáknak hatottak, most szemét behunyva hunyorgott az erdészház is.

Innen felfelé vezetett az ösvény, ahol egy nagyobb tisztás engedett panorámát, hogy belássuk a körülöttünk lévő hegyeket. Találgattunk is, hogy vajon Kárpátaljára ellátunk-e, hogy a távolba vesző homályos bércek vajon már  ruszinok-e. Jó kérdés volt, mert a modern technika, az applikáció is remegve ugrált jobbra-balra, amikor a Motrogon vagy a Vihorlát-csúcsról volt szó. Innentől végig emelkedett az utunk, míg el nem értük a fűrészes Ivanov-csúcsot. Tulajdonképpen nem is egy rendes kúpról van szó, hanem egy hosszanti irányban elnyúló suiklás taréjról, ami pengeként emelkedik ki a tájból. Végigmentünk rajta, hogy a hivatalos pontnál harapjunk pár falatot. A merengés, a lenyugvás és a gyönyörködés ideje. 

Ugyan nem tartott sokáig, de innen már szinte folyamatosan lefelé ereszkedtünk. Szépen, komótosan, erdészeti úton haladva. Útközben egy, a korábbihoz kísértetiesen hasonló épülethez érkeztünk, ami szintén a társához hasonlóan kihalt volt. Már-már félhomályban értük el a Fekete-sziklák (Čierna skala) érdekes képződményét. Akár egy Noé bárkája, úgy emelkedik ki az erdő lejtős síkjából. A Zamutovské skaly (Opálhegyi-sziklák) tömbjében van benne, de attól külön meg van különböztetve. 

A Felvidék annyi mesés látnivalóban bővelkedik, hogy ez a pont nem kap akkora figyelmet valószínűleg, mint amekkorát kapna, ha történetesen a mostani Magyarországon lenne. Szlovákiában egy félreeső túraútvonal nagyobb látványosságaként funkcionál, míg abban az esetben, ha ez magyar területet ékesítene, akkor biztos sok turistakönyve megemlékezne róla, ajánlaná. Így a sziklamászás szerelmeseinek érdekes, jelen esetben pedig nekünk volt. Érdekes volt a letörés oldalán lecsorgó fagyott vízfüggönyök pillanattá merevedett látványa. 

Kis időzés és kaptatás után autentikus téli erdei úton folyattuk a barangolásunkat. A csend olyan jól eső érzése burkolta lépteinket. Némi hóropogás hallatszott, mert a gondolatainkba merülve tettük meg a lépéseinket. Szélcsend, nyugalom. Bár érdemes megjegyezni, hogy a lelki béke kifejezésünk találó, a magyar  nyelv az angoltól toronymagasan szebb és kifejezőbb, de a peace of mind számomra roppant találó, amikor az elme békéjéről teszünk említést. A mindennapi szellemi nyomasztástól ideiglenesen ez tud feloldozni. Vannak napok, amikor nem az egzisztenciális zsarolás  mocsarában gázolunk, hanem kilépve a valódi fényre: élünk...

Távolság: 19 km.

Szintemelkedés: 690 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Semmilyen, borult reggellel indult a hétvége. Az ősz csúnya arcának igazi meghatározása, amikor még nem esik, de délben sem lehet látni olvasni, ezért érdemes villanyt gyújtani. Hogy kint eső vagy aránylag száraz idő fogad-e, az erősen kérdéses, viszont a bezártság fojtogatását így lehet a legkönnyebben enyhíteni, ezért ismét csak felkerekedtünk, hogy egy népszerű célpont tőrszomszédágába menjünk, egy olyan helyre, amit gyerekjáték megközelíteni, de nem égett be úgy a köztudatba. 

Hogy hová is mentünk? Tarcalra. Igaz, a helyiség Tokaj által került a köztudatba mint a bortermelés egy földrajzilag attól arrébb fekvő ismérve. Tokaj egy márkanévvé nőtte ki magát, amit a Zemplén déli lejtőjére domináns emblémaként sütnek rá, ha a nedűről van szó. Sokaknak a hegységgel is a kisváros, annak világhírű kincse, a bor a legelső fogalom, ami beugrik. Egykoron ez volt az Eperjes-Tokaji-érchegység, de Trianonnal már Zemplénné redukálódott. A vármegye a mostani 35-ös számú főúttól egészen Galíciáig, a mai lengyel-szlovák határig terjedt. Multietnikus vidék volt, ahol az északi ruszin falvakat váltották a szlovákok, délebbre pedig a magyar területek. Némi németség is megvetette a lábát, izraelita hitűekkel. Ma már csak szinte emlékeiben létezik ez a hajdani egység, amelyet darabokra szaggatott a békekonferenciák szuronyaival dürdülő XX. század. A fasizmus, a kommunizmus tovább zilálta, míg az utóbbi harminc év kapitalista devalorizációja tovább erodált.

A viharos folyamok hányták-vetették ugyanúgy ezt a környéket, de mégis van, létezik, lehet ide jönni. Megérkeztünk a réveteg, álmos faluba, ahol alig volt pár lélek az utcán. Nem szívesen mozdulnak ki ilyen barátságtalan időben a helyiek sem, így nem volt nehéz leparkolni a temető mellett. Innen célirányosan egy rövid szakaszt megtéve a bányatóhoz érkeztünk, ami a Nagy-Kopasz-hegy alatt terül el, attól északnyugati irányban. A sok párhuzamos véset a cirkuszvölgy végében egyértelműen emlékeztet a bányászati tevékenységekre.  A vulkanikus talajon gombamód burjánzott a csipkebokor. Jó szokásomhoz híven most sem mulasztottam el meg-megkóstolni a termése közül azt, ami még nem elhalt, nem túl kemény, de a fagy eléggé betörte ahhoz, hogy omlóssá szelidüljön. 
A víz maga olyan szépen csillog, mintha egy tengerszem lenne. A szőke Tisza, a szürke Bodrog és a patakok barnás vizéhez képest egy üde színfolt, mintha a Tátra egyik terngerszeme lenne, annyira smaragdosan természetfelettien dacol az ég páncélszürke öklével, amely búskomorságának hajlíthatatlanul ellenáll. Remek ellentétet képez a környezete lehangoltságával. Még a fákon csörgedeznek a levelek, a bokrok is küzdenek, de már lassan a fagyok ostromát fogja nyögni az összes arboreális oltalmazó. 
A ,,mi lenne, ha?" erősen ott volt velünk. Tényleg, mi lenne, ha ez egy tengerszem lenne? Mint arrébb, a Megyer-hegynél.  Azt is emberkéz vájta, ezt is. Amannak vize a mocsarasságot sugallja, de ez mégis egy bányató. Különös. Mi lenne, ha a tó katalizátorként szárba szökkentve a képzeletet, akár egy portál, minket a Tátrába repítene? Önmagában egy remek fundamentum, de mégis nem arra a környékre született. Egy apróbb, de meredek hegy orma alatt gubbaszt, mellette Krisztus emeli vigyázó áldását az alatta elterülő falura és síkra. Bár csábító lett volna felmenni oda, a szelek olyannyira barátságtalanul hatoltak át minden ruharétegen, hogy muszáj volt a kocsi melegítő oltalmába visszatérnünk. Azért nem bírtam megállni, így tettem egy kis kört a régi temetőben, ami ugyan régi, de mégis használják. 

Megéhezvén egy Bodrogkeresztúr és Tokaj közötti csárdában csillapítottuk a szomjúságunkat, éhségünket. Szívem szerint ide írnám a nevét, de félő, hogy ez a manapság hisztérikusan szövevényes adatvédelmi, reklám- és még ki tudja milyen törvények miatt már az őrületig van fokozva, amikor ismeretlenné lehetetlenül a lehetséges fogalmazás spektruma... Legyen ennyi elegendő, mert aki arra jár, annak bátran ajánljuk! Kedves, szívélyes vendéglátás, udvarias és nem tolakodó  kiszolgálás ár-érték arányban remek, az ételek mennyisége és minősége pedig önmagáért beszél. Ezért is jövünk ide, ha a környéken járunk.

Mivel pedig ideje volt hazafelé venni az irányt, ezért Rakamaz felé mentünk. Egy gondolat már sok éve nem hagyott nyugodni és ideje volt pontot tenni a végére. Így a helyett, hogy a 38-as főúton Nyíregyháza felé robogtunk volna tovább, egy laza jobbkanyarral letértünk Tiszalök felé. A második falu volt itt a cél, annak is egy kicsi szöglete, hiszen itt van Solymosi Eszterke sírja. 

Kevés bűneset volt a modern magyar történelemben, amely a mai napig ekkora ellenérzést, megosztottságot és okot adott volna politikai, ideológiai csatározásra. Egy kamasz lányt elküldtek festékért a boltba, aki cselédként szolgált. Sem a lány, sem az áru nem érkezett meg soha, mivel Eszter útközben eltűnt. Később a tiszadadai holttestet Solymosi Eszterrel azonosították. A helyi zsidóságot pedig azáltal keverték gyanúba, hogy a pészahot megelőző szombat és Eszterke eltűnése egybeesett. Nem tisztem részletezni, hogy kinek van igaza. Évtizedeken át a hazai antiszemitizmus egyik gyújtólángja volt a kázus, amely a mai napig foglalkoztat embereket. Kinek volt igaza? Ez most lényegtelen. A témában az ismereteim nagyon gyérek, de a történelem iránt táplált olthahatatlan szeretetemnek fókuszába belekerült ez az ügy is. További elmélyülést kíván, de ez már a jövő...
Egy egyszerű, a környező sírkövek stílusától egyáltalán nem elütő márvány jelöli a kislány nyughelyét, amit egy spanyolországi magyar házaspár emeltetett. Azóta felkarolta a hazai radikális jobboldal, lett a baloldal részéről izgatás objektivációja... A szokásos történet, de minket ez hidegen hagyott.

Tiszalök mellett érdekes volt a hajdani vasút hídja. Bár a személyszállítás már bő tíz éve szünetel a Tiszalök-Tiszafüred vonalon, azért érdemes volt felkapaszkodni a kopott sínkoronák által jelölt töltés tetejére. Egy pillantás a Keleti-főcsatornára és irány haza, hogy még világosban állíthassam le a járgány motorját.

Szintemelkedés: alig. :)
Távolság: bárkinek bevállalható! :)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Most lehet menni? Érdemes menni? Szabad-e egyáltalán? Ilyen és hasonló kérdések merülnek fel mindannyiunkban, ha az utóbbi két évet vesszük alapul. A kollektív tudat a legszegényebbektől a leggazdagabbakig át van hálózva ezzel a járványos helyzettel. Home office, munkahely, kötelességek. Ezek pedig a mindannapjainkat. 1918 már régen elmúlt, béke ide, béke oda, ahol más Szádelőt Zádielnek hívják, ott más nyelvűek az urak, mások a törvények, ezért online kell regisztrálni, ha mi magyar állampolgárok oda akarunk menni. Dacára annak, hogy a határtól szinte pár lépsre van. 

De ez adminisztratív előkészület a maszk bepakolásával csak szükséges rossz ebben a mostani status quóban. A fő, hogy egy kérésnek tegyek eleget. Ez pedig úgy szólt, hogy igazi őszi erdőben sétálgassunk. Ezért éreztem úgy, hogy egy jó, régi és bevált recepthez kell folyamodjak, ahol már többször megfordultam, de maradéktalanul kielégítette a természet iránti vágyamat. A választás pedig kézenfekvő volt.
Ezer évig a hazánk része volt, majd 1938 és 1944 között ismét, azóta pedig megint nem. A társadalmi élet nem térhetett el a kommunizmus felforgató, idegen, művi világától, de erről nincs sok említett szó. A falu volt összevonva a szomszédos Méhészudvarnokkal (Dvorníky-Včeláre), maid kivált és lett Szádelő. Folyamatosan csökken a népessége, manapság a 160-at sem éri el, így a környéken a legkisebb települések közé tartozik. Manapság sok kassai élvezi itt a hétvégét, túrázás, megszállás formájában, de a portákon parkolnak KE rendszámos kocsik is, ami maga a várost jelöli, míg a KS a várost övező környék járása. A népnyelv hívja a KS-es rendszámúakat košický sedláknak hívja, de ez más lapra tartozik. Nem tisztem a megítélés és nincsenek ítéleteim ebben a témában. 

A lényeg maga a terepen van, mert a falu a szurdoknak köszönheti a népszerűségét, az elhelyezkedése is remek, mivel a Kassa-Rozsnyó országút tőszomszédságában fekszik, így Kassa felől is könnyen megközelíthető. A szlovák utak minősége kifogástalan, ami a magyarokról nem mondható el. Innen nehezebb megközelíteni, mert mind a 26-os, mind a 27-es utak nagyon sok kívánni valót hagynak maguk után. Viszont az utazásunkal egy időben épült meg az M30-as autópálya a határig, így legközelebb a kérdés sem merül fel az útvonalat illetően...
A falu a Szár-patak partján fekszik. Annak a kis csermelnyek a mentén, amelyik évmilliók lassú, állhatos munkájával vájta a tőle északra elterülő szurdokvölgyet. Eredetileg egy barlang volt, amelyet átfúrt a vízhozam. Olyan volt, mint a Szamos-bazár ma, amin voltak dolinák, zsombolyok, de egyszer csak beomlott az egész. Aztán lassacskán elnyerte a mai formáját. Akárcsak a fák, amik idővel bőven rendelkeznek, nem elsietve ezt a remekművet. Akárcsak A Gyűrűk Ura entjei, a patak sem volt hamari. Most ennek az eredményét láttuk, látjuk.
A falu központjában megállva indultunk el. A kicsiny református templom uralja a maroknyi házat, átszeli a Szár-patak. Ahol nincs útfelület, ott fölös kő és beton nem csúfít semmit. Akkurátusan csak a muszáj elve érvényesül. Egy apró park van, ahol a helyiek teremtő kreativitása díszítette tovább, a gyepet nyírják, kisebb csecsebecsék férnek meg a virágágyások mellett, gyaloghidak vezetnek át a vízen. Olyan hely, ahol érdemes megállni, amit az
ipari forradalom izmusai nem változtattak agyatlan sivataggá.

A falu végén sorompó és fizetős parkoló. A jobb oldalon egy szállás, amely az évek során büfévé és turistaközponttá nőtte ki magát, majd a háta mögött kezdődik rögtön az entek erdeje. Az út kifogástalan minősége fokozatosan kopik, néhol már eléggé leromlott az állapota, ami nem is meglepő, hiszen jószerivel kerékpárosok és főleg gyalogosok használják. Járművet alig-alig látni itt. A patak fel s alá csobog az út mellett, alatt, hol jobb, hol bal oldalon. A sok-sok apró vízesés, az ősz pirosa, sárgája és barnája. Látszik a leveleken és a fákon, hogy nem az Alföld satnyasága az osztályrészük. Itt van víz, ami táplálja őket, akkor is, amikor már sok helyen az aszály nemezisét nyögik az emberi beavatkozás zsoldjaként. A színtelen, fakó levélzet itt szaturált, zsenge. Ahogy egy erdőnek kell kinéznie, úgy adja magát. Útközben van olyan hely, ahol a szélesség mindössze pár méter. Hatalmas sziklalakzatok szegélyezik a völgyi ösvényt. Ezek közül a Cukorsüveg emelkedik ki (Cukrová Homoľa) ki, mint egy lemezjátszó tűje. Ez pedig egy remek lemez, amit mindig érdemes feltenni!

Lassacskán ellaposodik a környezet, kiszélesedik és nem emelkedik úgy a szakasz. Eddig sem volt megerőltető, de azért nem esik rossziul az egyenes terep. Mint egy indiánregény, olyan némelyik szakasz. A fák ráborulnak az iramodó vízfelületre, ami alatta kanyarodik. Feltűnik egy pad, megint egy sorompó, aztán egy-egy épület. Egy V-alakú elágazás pedig Barkára (Bôrka), a mpedig a menedékhzhoz visz (Zádielská chata). Ez is egy érdekes szakasz. Egy része háborítatlan, míg a másikat vaskos erdei munkagépek túrták össze, amiről már megemlékeztem másutt, hogy milyen destruktív hatással bírnak az erdő ökoszisztémájára. Viszont érdemes tudni, hogy a látható iszamós sáron túl a fák is megsínylik ezt a garázdálkodást. Kissé skizofrénnek hat ez az ambivalencia, hogy egy kőhajtásnyira az értékek védelme folyik, míg itt az ,,érték" teremtése (vö. az angolszász value és values szavakat). 

Rövid pihenőt tartva a a patakon átvezető hídon búcsút intünk a piros jelzésnek, hogy rátérjünk a zöld-kék jelzésre, amelyik a hegy derekán vezetett minkett itt-ott girbe-gurba szakaszokkal, néhol erősebb kaptatókkal. A domináns színek a sárga és a vörös voltak. A még nem és a már lehullott levelek olyan káprázatos templomként borultak a fejünk fölé, hogy azok már egy püspöki áldással vetekedtek. Óvó lombjaikkal takartak minket a szelektől, a napfénytől, de a hamisítatlanság érzése kerített minket hatalmába. Meg-megállva akaratlanul is bűvöletbe ejtett minket ez a titok. 

Aztán minden, ami következett, az önmagáért beszélt, hisz' mindezt, amit eddig végigjártunk, a magasból, a sziklakiszögellésekről pásztáztuk végig. A keleti oldalon a turistajelzés mentén, nem messze, kisebb ösvények vezetnek oda, ahonnan bátran meg lehet pihenni, harapni valamit. Kisebb szatori itt üldögélni, ahogyan az már oly' sokszor előfordult. Narkotikus és addiktív: amikor otthon vagyunk, akkor erről ábrándozunk, amikor ott vagyunk, akkor delirálunk. Az egész út maga a slusszkulcs elfordításától a csúcson elrendelt pihenőig ilyen, onnan le pedig maga a katarzis átélése, amikor a táj ,,stáblistája" pereg a szemünk előtt, de még ekkor sem lehet kitenni a nap végére az írásjelet.

A hasadék és az Áji-völgy között a platón elterül több kisebb tanyaépület is, amit a szlovákok laznak hívnak, ami a nyírségi bokortanyák hegyi megfelelője, annak szellősebb fajtája. Hepehupás rétek, fás-bokros csalitosok és sötét erdők szeldelik ezt a masszívumot. A délebbi erdős szakaszt pedig egy falra emlékeztető sánc szeli ketté, ami valójában egy bronzkori erődítmény maradványa. Interaktivitásban egy ilyen kis területen igazán nincs hiány. Föld- és emberi történeti igazságok letéteményese e vidék.

Na, de a csúcsélmény megélése szép volt, de az idő sürgetett. Nem lett volna érdemes sötétben fenn maradni vagy a meredek, zegzugos ösvényen lefelé menni. Ez a naplemente miatt volt káprázatos, a zöld útra fordulva a falu felé vettük az irányt, ahol egy zsomboly is feltűnt, amikor a kéktől elbúcsúztunk. Bár körbe van kerítve, de a korlát faanyaga már erősen korhadt, ezért a megközelítése veszélyes. Ismertem embert, aki egy ilyen jeges meredélyben lelte a halálát. Tartson mindenki tisztes távolságot a peremétől!

A falura a legszebb látványt a kis zöld turistaútról lehet lemenni a síkra. Ha szigorúan vesszük, akkor a Szádelői-völgy tanösvényét (Náučný chodník Zádielska tiesňava) tettük meg. Egy körtúra, ahol mindenre ,,fény derül". Ennek a záróakkordja az aranyba boruló Tornai-medence (Turnianska kotlina). A falu felett már a párát nyögték a kaszálók, magukba húzódtak az árnyékos szegletek. Ez uralkodott a horizontig, ahol a Szoros-kő-nyereg (Soroška) pecsételte meg a végét, amelyet a napkorong palástja koronázott. 
Már erősen szürkült, amikor Szádelőbe értünk. Nagy sóhajtás, mély levegő, így indultunk haza.

Távolság: 9,5 km.

Szintemelkedés: 566 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

A múlt. Abból van sok, mert megfogható,  olvasható, szájahgyomány útján is maradt, mert sokan láttak már sok mindent. A jelen az recseg-ropog, de milyen lesz a jövő? Lesz-e egyáltalán ennek a régiónak? Nagy kérdés ez...
Igazából kimondva vagy kimondatlanul, de minden homlok mögött ott lapul. Állandóan ott cirkulál egy gonosz kísértetként, amely nem hagyja el a megszállt elméket. Démoni erővel tartja fogva az akaratokat. Ha tudjuk, hogy milyen lesz, akkor megéri-e érte küzdeni? Ha kilátástalan, akkor lehet úgy kellene tenni, mint Ádámnak Az ember tragédiájában; kiállni egy sziklaszirtre, mert ennek a harcnak nincs célja. Ha viszont van, akkor visszajönni onnan és megkettőzött vehemenciával folytatni a küzdést.
Borsod, Vasgleccser. Miért is a metafora? Miért lehetne a térséget egy ilyen lehetetlen formációhoz hozzárendelni? Ha egyszer megolvad a vas és az acél,  akkor folyik. Márpedig Miskolcon és Ózdon úgy folyt, mint az esővíz, amikor haragjában a tenger olyan módon pusztít, mint petőfi költeményében. Kassa volt az alfája és az omegája a kohászatnak, ami Északkelet-Magyarországot illette. A kokszosított Acélmekka el lett csatolva, belehullott az ország az anarchiába, amikor Miškovecből másnap már megint Miskolc lett, a vörösök fosztogattak, majd konszolidálódott a helyzet. Így lett Miskolc egyik napról a másikra Kassa hazai utódja. A meglévő két központ közül előtérbe kerülve.
Eltert a zivataros XX. század, most pedig a hömpölygő  acélgleccser kihűlt. Elmúlt a rendszerváltás, amikor is az indulatok sokkossággá görbültek, majd látva, hogy a menedzserek tömege mit teremtett, maradt a dermedt űr: a depresszió. 
A vas lekoptatta a cirkuszvölgyeket, hogy aztán csak a cirkusz maradjon...

Bükkszentkereszt. Rojtos, foldozott, keskeny út vezet a megyeszékelyről ide. Már ki is van írva szlovákul, hogy bývalá Nová Huta, tehát az egykori Újhuta. Egykor ez is üveghuta volt, tehát üveggkohó, mivel a huta szláv eredetű szó, ami kohót jelent. A hutnik népség vette birtokba a vidéket és kezdte meg az üvegművességet a Bükki délebbi lankáin, akárcsak a Zempléni-hegységben, ahol ruszin és szlovák népesség osztozott a területen. Ma már az idegenvezetőnk elmondása szerint nem árt a kocsmában, ha valaki tud szlovákul, nehogy rosszat mondjanak az emberről, de a tréfa ennek is csak a hajdani komolyságát volt hivatva fenntartani. Tradicionálisan maradtak meg reliktumnak, emlékeiben, az idősek kertszomszédsági disputáinak közvetítő nyelveként. Ugyanakkor a tárgyi emlékei egy kisebb házba beszorítva érdemes kitérőt jelentenek. 

Lillafüred olyan, mint a pestieknek a Normafa: ott van a városhatáron belül, hirdeti a természet előretolt megnyugvási pontját. A legfőbb erénye, hogy rövid autózással, buszozással megközelíthető. Itt elköltve az ebédünket, igazán impozáns kilátással lettünk gazdagabbak, hisz a Hámori-tó a környék erdeinek és az égnek a színét ötvözi magában, így emlékeztet a tátrai tengerszemekre. Egykor az ómassai őskohő vízellátását hivatott volna táplálni, de a turisztika szívta fel, akárcsal a népszövetségi kölcsönből épült Lillafüredi Palotaszálló. Együtt alkotják a helyi dichotómiát, így duálként emelik a településrész nimbuszát. Érdemes ide is eljönni, de az idő minket szorított, mert várt ránk Miskolctapolca és Barlangfürdő.
Egészen érdekes elképzelni, hogy a modern fürdő a karsztos alagutak alkotta jelenségekkel milyen szimbiózisra tud lépni. Ezt valahogy sikerült megvalósítani ebben a vonatkozásban, így egy kellemes kikapcsolódást nyújtó, páratlan élménnyel lehet gazdagabb az ide látogató. Érdemes vévigjárni a termeket, medencéket!
Itt bukott alá a nap, hogy másnap egzakt túrázási céllal fogadjon minket a napkelte. Igaz, hogy szomorú, ködös, vigasztalan abroszként nehezült a tájra, de később már Jósvafőn majdhogynem ingujjra tudtunk vetkőzni, ahol a Tengerszemet jártuk körbe. A gát miatt erősen mesterséges jellege van, akárcsak a Hámori-tónak, de nem olyan frekventált helyen fekszik. Illuzórikus, mivel tűnhet bármelyik magashegység tengerszemének, akárcsak a bükki társa, de a végén a gát sejteti, hogy szintén mérnöki turpisság vezérelte csalás ez. Mit sem von le az értékéből, hiszen kékes vize olyan, akárcsak A gyűrűk ura szín- és képi világa. Harmatos, friss levegővel telített erdeje igazi felüdülés a szmogban tipródó városi hörgőknek. Maga a falu is megér egy külön sétát, de oda szintén máskor megyünk...

Szögliget következett. A két célpont Szádvár és Derenk volt. Hajdani erősség, lengyel falu. Rövid séta, némi kitérő, kaptató után a vár északkeleti magasságában tájékoztatta a vándort a tábla, miszerint a piros jelzés megváltozott. De nem csak a jelzés, hanem a vár is bizonyára. Olyan kapuzaton vezetett utunk, amelyen át Tolkien világára nyitott portált, akárcsak Valimar városának egy szegletébe csöppentünk volna. Az alsó várudvar sejtette az egykori nexust, amellyel a vár rendelkezett. Felújítás vagy sem? Nehéz megtalálni a megfelelő választ. Bár lándzsát törni egy vélemény mellett bármikor tudok, ebben a kérdésben nehezen tudok dűlőre jutni. Itt a romokba belesimul mindaz, amit a korszerű szemléltetés, újító szemlélet megidézni akar. A fából ácsolt lépcsők, szemléltető elemek harmonizálnak a csorba falakkal, egymást átfonva alkotnak egy olyan atmoszferikus egységet, amelyért érdemes felkaptatni a sok-sok fokon, hogy a felső várra juthassunk. Törmelékes halmai, málló falszakaszai a gondosságot viselik magukon. Éredemes egy sétát tenni fenn is, ahol egy-egy épület, ciszterna helyét sejteni lehet, nem is beszélve a pazar kilátásról. A látvány mellé beillett a testi táplálék is, hogy innen letekintve legyenek könnyebbek a falatok. 

Horthy Miklós. Egy ember, akinek a személye megosztja a történészeket, a politkai táborokat. Egyesek méltatják erényét mint karizmát, aki kiemelte a szégyenteljes őszirózsás ,,forradalom" és a Tanácsköztársaság istentagadó káoszából az országot, egy olyan történelmi pillanatban, amikor hajszál híján lett az ország a szomszédainak, egykori népei követeléseinek martaléka. Ha létezik csoport, amelyik nem pozitív felhanggal említi a nevét, az az egykori Derenk falu lakosainak, leszármazottainak lengyeljei.
A Trianon utáni Magyarország utolsó lengyel ajkú falva. A neve a dereń szóból származik, ami somot jelent. A XVIII. század elején elnéptelenedett a hadakozások, majd az itt is tomboló pestisjárvány következtében, ezért gorálokat telepítettek ide, akik egészen 1943-ig nem asszimilálódtak. A vesztét mégsem ez okozta, hanem az, hogy Horthynak kellett a vadászterület, hiszen Szelcepusztán vadászkastélya volt, a falu pedig túl közel feküdt hozzá. Ezért kellett az itt élőknek távozniuk. Így lehetséges az, hogy Ládbesenyő 12%-a a mai napig lengyel, hiszen a lakosokat innen más helyekre költöztették. Egyetlen lakos tagadta meg a kitelepítést, így ő maradt. Már a volt központtól nem messze feltűnt az első fehér-piros (lengyel bikolór) tábla, amin fel volt tüntetve az ott élő tulajdonos neve, kitelepítésének ideje és a célállomás neve. 

Bővebb autentikusságért katt a linkre!

https://www.youtube.com/watch?v=lD27jKWjomM

A házakat elbontották, de a sűrű bokros, fás növényzetben tisztán látszanak a hajdani házfalak, mint kísértetek, akik az úri huncutság martalékára hívják fel a figyelmet. A temető, az iskola megmaradt. Az előbbiben sok kivehető sír, lengyel és magyar koszorúk, lista az elhunytakról egy táblán. Egy kisebb fahíd, egy fakapu. Ezt már a táblával együtt az emlékező utókor tette hozzá. Akárcsak az iskola üresen ásító ablakaival újrameszelt, felújított épületét. ,,Miejsce pamięci polskiego Derenku", azaz Dernek lengyelségének emlékhelye. Ez lett a hajdani alma mater, ahol a falon Jézus és Szűz Mária képein kívül az üresség, a csend, a halál és a béke honol. Míg van napfény, felöltözteti ezt a helyet, de a dermedtség az éjszakával jön. Egy mementója mindannak, amivé az emberlakta vidédkek válhatnak, ha ilyen lesz a világ...
Egy kápolna, néhány pad a híveknek. Azért vannak ide tévedő hívek, lakosok, kíváncsiak. Leereszkedve a dombról még egy düledező romház jelenti az utolsó kapcsot, a sok-sok táblával, a fantázia kiegészítette faluhellyel. Indulni kell...

Hogy az elmúlt szűk száz év mennyire átszabta a társadalmi lélektant, az osztályokat, tette embert embernek farkasává, azt kár részletezni. Ha restaurálni kell mindazt, ami volt, akkor a szakmabeliek igencsak vakarják a fejüket, de erre egy igazi kiemelkedő példa Edelény. A L’Huillier-Coburg kastély megsínylette azt, ami a bolsevik csürhe pusztítását illeti. Míg másokat hagytak lepusztulni, lettek téeszirodák, szanatóriumok, addig itt általános iskola működött. Igaz, már a Horthy-korban az Igazságügyi Minisztérium tulajdonában volt, ahol irodákat üzemeltettek. Az állagromlást legyőzve emelték egy kisebb borsodi Versailles-já. A megőrző szándék, a mai kor tárlatvezetésének ötvözetével egy nagyon kellemes másfél órát töltöttünk el. Munkálkodik bennem egy meghatott tisztelet az idegenvezetés, az alkotók, a restaurátorok iránt, ezért sem tartom illőnek, hogy lelőjem mindazt, amire itt a látogató számíthat. Ha valaki erre vetődik, akkor álljon meg, keresse fel! Mindenképp gazdagabban távozik, mint annak előtte! :)

Az Esztramos túl saras terepet jelentett, ezért Tornaszentandráson a templom körbejárása maradt. Ezzel a településsel búcsúztattuk a Párommal a bükki és csereháti kirándulásunkat. Változatos élményeket, felemelő, boldog és melankolikus mementók garmadáját láttuk. Tanúi voltunk a megújulásnak, a pezsgésnek, a pusztulásnak, a történelemnek. Borsod volt, van és kívánjuk, hogy sokáig éljen! Vivát!

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: