El sem lehetne képzelni jobban elpocsékolt napot egy olyannál, amikor a verőfényes napsütéssel megáldott szombatot a négy fal között tölti az ember. Egyszerűen olyannak hat, mintha a nyertes lottószelvénnyel gyújtanám be a kályhát. Annyira ott jártam fejben is, hogy már lélekben a magaslatról tekintettem körbe, hogy magamba tudjam szívni a körpanorámát. Így elteltek a hétköznapok, sűrű ábrándozások közepette.
Aztán végre elérkezett a hétvége. Nagyon korán kellett indulni, mivel az Alacsony-Tátra északi lejtőinek egyik bércére igyekeztünk. A hegység gerince kelet-nyugati irányban húzódik, amire a Poludnica vonulata merőlegesen fut. Mivel az Alacsony-Tátra többnyire gömbölyded gyephavas, mészköves felépítéssel, ezért fiatalabb a Magas-Tátránál. Kevés kivételtől eltekintve (Chopok, Gyömbér (Ďumbier)), jellemzően lekerekített csúcsok tagolják, nem olyan gránitos ciklopszok, mint északra. 
Ilyen volt a Poludnica is, ami mészkövességének köszönhetően barlangokat is tartogatott az utunk során, igaz, nem akkora kiterjedésűeket, mint a Déménfalvi-völgyben (Demänovská dolina), de akadt. A csúcsnak is van egy neve, ami említést érdemel, hiszen a szláv mitológiában a południca (más nevein: przypołudnica, żytnia, rżana baba, baba o żelaznych zębach) egy olyan gyilkos démoni asszony, aki a mezőkön dél tájban jelenik meg. Azok asszonyok válhattak południcává, akik az esküvőjük előtt vagy annak folyamán meghaltak. Átok sújtotta lényként jártak át a másvilágról és ragadtak magukkal a mezőkön dolgozó embereket. Azért is délben, mert a południe delet jelent lengyelül. Égtájként és napszakként egyaránt, akárcsak a mi magyar nyelvünkben.
Szerencsére a nevét nem fémjelezte az élmény, így Szentiván (Liptovský Ján) déli határában leparkolva egy turisztikai centrumot magunk mögött hagyva kezdtük meg az emelkedést, a zöld jelzésen. Kezdetben erdős szakaszon, majd egy sípályán, ami eléggé baltával faragott, mondhatni bunkó emelkedő volt, hiszen a téli sportok szerelmeseinek letarolt hegyoldal csak a monoton kaptatást hordozza magában a gyalogos turistának. Ugyanakkor mindig sajnálattal látom, amikor egy erdőséget gyökerestül csak ebből a célból pusztítanak ki. Így eléggé szuszogva abszolváltuk ezt az etapot, miután már fenyvesek és bükkösök jelentette miliő vette át az uralmat az utunk két oldalán. Szintén megterhelő volt, de legalább természetközelibb. Az avar már gombák sokaságát tudta felmutatni, ezért meg-megálltunk, hogy szemügyre vegyük és lencsevégre kapjuk őket. Az ösvény mellett egy törött kereszt is volt. A szlovákságra jellemzően ez egy kettőskereszt volt , dvojkríž, ahogy mondanák. A jobb alsó szára vagy letört magától vagy valamilyen, önmagát erősnek képzelő ember vette célba... A túrák során már sok ilyen neurongazdag megnyilvánulással találkoztunk. Sajnos.
Egy irtásra értünk, ahol egy bódé, egy fából ácsolt illemhely és ülőalkalmatosságok fogadtak minket.  
A meredekség mit sem változott, izzasztott bennünket derekasan, de egy sziklás vonulat mellé érkeztünk, ahol egy kisebb barlang nyújtott hűsítő pihenőt. A mapy.cz tanulsága szerint a Kamenné mlieko, magyarul köves tej névre hallgatott a képződmény, aminek a falán egy emléktáblát helyeztek el. E szerint 1944 őszétől ezen a kicsi helyen négyszáz, Lengyelországból és Szlovákiából elmenekült zsidó bujkált, akiket Németrporuba (Závažná Poruba) lakói láttak el élelemmel, a saját életük kockáztatásával. Abban az időben ez nem kis bátorságot jelentett, mert kollektív bűnösséggel sújtva Lidice, Oradour-sur-Glane településeket a németek a földdel tették egyenlővé őket, a lakóit gyakran kivégezve, deportálva. De Besztercebánya Fončorda városrésze is egy, a németek által felégetett felsőgarami falu emlékét viseli. Kallóst (Kalište) a visszavonuló német alakulatok gyújtották fel, de nem újjáépítették, hanem a lakosságot Besztercebányára telepítették, akik a nevezett városrész első lakói lettek. A falu pedig egyfajta skanzenja a szlovák nemzeti felkelésnek (Slovenské národné povstanie, SNP). 
Innen még további erőlködés várt ránk, majd kijutottunk a Predná Poludnica (Elő-Poludnica) sziklás leszakadásokkal tarkított északi mellvédjére, ahonnan impozáns panoráma fogadott minket. A Liptói- és a Magas-Tátra déli oldala kínálta magát. Déli irányba tartva néhány négykézlábas, csúszós, saras domboldalt leküzdve a névadó csúcsra értünk. Innen már a Liptószentmáriai-víztározó (vodná nádrž Liptovská Mara), a Kócs-hegység és halványan a Kis- és Nagy-Fátra is látszott. Nagyobb pihenőt engedélyezve magunknak elfogyasztottuk az elemózsiánkat, gyönyörködtünk a tájban. Meg is érdemeltük ezt a kisebb ,,eltávot", mivel a szintemelkedés oroszlánrészét ezen az 5 kilométeren tudtuk le. A csúcs alatt, északnyugati irányban egy bronzkori erődítmény nyomait tárták fel (Hradisko Poludnica). Ezt a pontot nem érintettük, de a világhálón fellelhető képek tanulsága szerint ma már semmi sem elékeztet az erősség helyére. Kilátópontként kiváló, de abból mi is kaptunk ízelítőt magasabbra. Máshol is van a környéken ilyen településmaradvány (Hrádok, Beňovo, Rohačka, Hradisko Demänovská Poludnica). Erős fantázia kell, hogy ide hajdani várakat, településeket tudjon képzelni az ember. Ha bárki ilyesmire vágyik, akkor Havránokot érdemes felkeresni A Liptószentmáriai-víztározónál. Egy kelta kori település rekonstruált szabadtéri múzeumát rendezték be, a pár eurós belépőt azért is éri meg, mert a Kócs-hegység lábától rá lehet látni a tóra, a Liptói- és az Alacsony-Tátrára, így pont átellenben foglal helyet, ahol voltunk.
Innen már csak lefelé ereszkedtünk, alig-alig pár emelkedővel az előző szakaszhoz képest. Barlangok, kőkapuk szegélyezték utunk, haladtunk át rajtuk. Külön említést érdemel a Skalné okno (Kőablak) nevezetű sziklaformáció, ami mészkőkapuként áll az utunkban, de rajta halad keresztül a kék jelzés. A Kúpeľ alatti elágazástól megint az ismert zöld jelzésre tértünk rá. Muszáj volt igyekezni, mivel elég gyorsan kezdett besötétedni. Friss élmény Jozef Karika misztikus világa, amiben az erdő és az éjszaka nem a legjobb párosítás. Viszont ez csak szerencsére fantazmagória, de elég erős súllyal esik a latba.
A Rakytovica kereszteződésében azért az irtás szélén még mindannyian fotózgattunk, hiszen a naplemente rózsaszínre festette a Liptói- és Magas-Tátra vonulatát. Kihagyhatatlan volt, így egy tízperces pauza után haladtunk is tovább.
A faluba már teljes sötétségben érkeztünk meg. Törődötten oldottuk le a bakancsainkat, öltöztünk át, huppantunk le. A combos terep után igazán felemelő érzés volt az igénybevett testünket ülőhelyzetben tudni. Innen már csak hazafelé vettük az irányt, amit a teliholdas égbolt világított a tompított fényszóróinkon kívül.

Távolság: 12,2 km.

Szintemelkedés: 1030 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Teljes megállapítást pár morzsa alapján leszűrni és azt az egész mindenségre ráhúzni ökölógiai tévkövetkeztetés. Hogyan is lehetne néhány hely után leszűrni azt, hogy vannak szépen teljesítő helyek és kevésbé? Miért is lehetne egy-egy közösséget felmagasztalni vagy leminősíteni azért, mert másképp viszonyulnak az idegenajkúsághoz? Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok is megfogalmazódtak bennem, miután a Zemplén derekát megjártuk, hogy a kirándulásunkat az egykori (?) vármegye névadó települése mellett zártuk. Ezzel az ívvel most két ország területén néztünk szét. 
Először az általunk Zemplén-hegységnek nevezett régióba vettük az irányt. Már korábban említettem, hogy az Eperjes-Tokaji-érchegység Trianon-inneni vonulatát nevezzük Zempléninek, az északit Szalánci-hegységnek (Slanské vrchy). Egyelőre az innenső oldalon álltunk meg Füzérradványon, a Károlyi-kastélyt megnézni. A járművetl leparkolva a parkot néztük meg legelőször. Még általános iskolás koromban voltam itt utoljára. Ez azért is emlékezetes, mert itt tanultam meg egy életre, hogy egy alsó tagozatos, de egy nyugdíjas korú férfi is a nőknek kornak megfelelően természetesen, de csókolommal vagy kezét csókolommal. Akkoriban még hol volt a közösségi média romboló hatása...? Elég volt a tévé, ahol a bunkóságot exportálhatták az ifjú fejekbe... De most komolyan, ez nagyon megmaradt és annyira, hogy a gyerekünket is így fogjuk nevelni, az teljesen biztos.
Akkoriban még csoportos tárlatvezetés volt, ahol sok-sok idegen együtt járta végig az épületet és élő ember mesélt és mutatta meg a szobák, személyek, tárgyak történetét, tartott történelmi előadást. Ez ma már csak részben igaz. Másrészt a kortárs technikai színvonalat alkalmazva részben átvette az emberek helyét a történetben. Hogy miért is csak részben igaz? 
Ugyanúgy, igény szerint van csoportos tárlatvezetés, amelyet előzetesen leegyeztettek a résztvevők, de egyénileg is bármikor bejárható a múzeumi résznek fenntartott szárny. Kijelzőkön, színészek által alakított szerepekből lehetett bennfentes információkat szerezni egy-egy helyiséggel vagy magával az épülettel kapcsolatban. Mucsi Zoltán alakja is feltűnt. Az explicit tartalomhoz képest jóval szofisztikáltabb stílust ütött meg, igazi joviális színfoltként.

A kastély és a család történetére kár kitérni, mert annyira precízen és színvonalasan van összefoglalva a kastély oldalán Kedves Olvasóm, hogy érdemes ott tanulmányozni:

Bátorítok mindenkit, hogy fedezze fel a termeket, járja végig a szobákat. De nem szabad megfeledkezni az impozáns kastélyparkról. Ragyogóan gondozott, igaz van pár omladozó melléképület, de már ott is van szándék a felújításra, ami reméljük meg is történik. Az őshárs, a kis és nagy halastavak mind megérnek egy kis kitérőt. 
Amit tapasztaltunk, az a többnyelvűség a határon innen, míg szlovák dominancia azon túl. Ami a nyelvet illeti. Ugyanis a tárlat elérhető volt szlovákul és angolul egyaránt. Az utolsó feliratig minden le volt fordítva. Viszont Füzérradvány után Eszkároson és Szaláncon már nem. Hollóháza és Eszkáros között megépült az aszfaltozott út, így szilárd útburkolaton léptük át azt a láthatatlan szalagot, amelyet 1925. szeptember 30-án ratifikáltak közöttünk véglegesen. Az a pár méter a 823,3 km-ből. Ez egy friss irodalmi élmény. 
Trianon a szlovákoknál nem egy fontos történelmi tárgy, míg nálunk a diskurzust rendesen elfoglalja ez a nemzeti tragédia. Roman Holec sorai köszöntek fel, amikor megannyi kérdésen morfondíroztam. Egy szelet nem sok, annyit sem kaptunk pár helyből, ezért sem szeretnék messzemenő és általánosító következtetéseket leszűrni. A Lex Apponyi szlovák szempontból sovinisztának ható szigora, a magyarizálás, a magyarónok stb. Egyrészt támadó a hangneme, ugyanakkor nagyon elgondolkodtató. Ezért ajánlom, hogy egy másik nézőpontot alkosson valaki, aki szeretne Trianon természetével, előzményeivel, következményeivel, kiváltó okaival megismerkedni. 
Itt olyan szempontból releváns, hogy a szerző kidomborította a magyar elnyomást, a szlovákot pedig részrehajlóan sokkal kevésbé ostorozta, pedig bizony volt. 
Eszkáros. 1910-ben a lakosság többssége magyar volt. 1920-ban elcsatolták, majd 1938 és 1945 között ugyan a miénk lett megint. Ma már el lehet mondani, hogy a 0,1%-a vallotta magát a magyarnak. A falut 1944. december 18-án fel(?)szabadította a Vörös Hadsereg. Ennek emlékére 1974-ben hozták létre a falu déli határában az emlékparkot. Szebb napokat is látott a terület, mert a műkőládákban csak senyvednek a gazok, a járólapok is csorbák már, de a kihelyezett T34-es tank és az ágyúk meglepően szép állapotban fennmaradtak. За родину! ,,A hazáért!", hirdeti az egyik ágyúcső felirata. További információul szolgáljon az alábbi kép:



Kár bármit is hozzáfűzni. Itt van kereken, remekül összeszedve, magyarul is, leírva. Innen továbbmenve Nagyszaláncra mentünk, Kassa szuburbán régiójában mozogva, hiszen a magasabb pontokról az egész város látszott, a tőle délnyugatra elterülő vasmű ciklopszi terjedelmével. Pár falu, némi girbe-gurba útszakasz után értünk a faluba. Akárcsak Eszkáros, Nagyszalánc is örvendett magyarabb időknek, de vele ellentétben szeretett is volna oda visszatérni, hiszen 1938. november 2-án ratifikálták a visszatérését a Dél-Felvidéknek, amibe Nagyszalánc a vasútvonal miatt nem esett bele, mivel amiatt maradt a szlovák oldalon. Ebből kifolyólag memorandumot is adtak ki decemberben, ugyanakkor ugyanezen hónap 19-én határincidensre is sor került, ami halálos áldozatokat is követelt.  Bővebb infó erről:
http://real.mtak.hu/64470/1/S%C3%BAlyos%20hat%C3%A1rincidensek%20II.%20r%C3%A9sz.pdf

1910-ben a 856 lakosból 693 magyar, 149 szlovák, 8 német volt. 2011-ben 1382 lakosából 1180 szlovák, 54 cigány, 11 magyar és 5 cseh. A magyarság majdhogynem a református lelkészre és családjára apadt. Ugyanakkor a vár ugyanúgy fenn áll a falu feletti ormon, uralva annak látképét. Külön érdekesség, hogy az alatta elterülő utca a Forgáčova nevet viseli, ami az új- és modernkori urainak a családneve. A várat a legenda szerint az Aba nembéli Csoma fia Péter lőtt le sokadik próbálkozás után egy sast, ami a magaslatra zuhant. Itt pedig megfogadta, hogy erődítményt építtet. Az eredménye pedig az impzáns donjon köré szerveződött erősség, amelyet a helyi lakosok alapítvány útján próbálnak felújítani. Évekkel ezelőtt fogtak bele és nagyon lassan haladnak, de azért van nyoma a szorgos kezeknek. Igaz, nem túl szívmelengető a tüskés erdőként meredező állványok látványa, de valamit valamiért... Az öregtorony érdekessége, hogy 1944-ig az említett nemesi család, a Forgáchok őrizték itt a családi kincseket, amíg nem jött a szovjet. Csak a tornyot hagyták meg épségben, a várfallal nem törődtek. Ezért is van jobb állapotban, mint bármelyik szakasz. Igaz, az egyik csonkon gótikus ablakkeretek is felfedezhetőek. Ottvoltunkkor ózdi kirándulók is megcsodálták a maradványokat. A megközelítése nem igényel különösebb erőfeszítést, az erdő pedig hűs árnyékot jelent, ha esetéeg bárki melegebb időben vág neki a terepnek. A panoráma pedig az elégetett kalóriákat megéri, mert jó szétnézni ezen a Milicen-túli vidéken. Mint mindig, most is óvaintek bárkit, hogy kimerészkedjen a várfal párkányára. Balesetveszélyes és jobb biztos távolból a tekintetet a rónákra vetni.
Utolsó állomásunk a Latorca és az Ondava összefolyása volt. A kicsiny Zempléni-szigethegység keleti lankái alatt kanyargó folyók találkozásából születik meg a Bodrog. Így lehetőségünk volt ugyanannak a vízfolyásnak az eredését és torkolatát is néhány órán belül megpillantani. Mellette terül el az egykori Zemplén vármegye székhelye, ami ma már kicsiny falu. A megyeháza egy eléggé jellegtelen épület, amiben múzeumot is berendeztek. Külsőre nem különösebben érdekes, sőt mondhatni egy magtár külalakjával bír. Lehet egyszer megnézzük mégis. Ki tudja...? Pár kilométerre van a főúttól, de zsigeri érzés uralkodott el rajtam, hogy megállt az idő. Furcsa módon, mintha egy időtlenül magyar területen szeltük volna a kilométereket, amit a XX. század megkímélt, de a szocializmus méregfoga mégsem. Bágyadt szombati szunnyadás gyűrhette maga alá a lakosokat, mert alig voltak az utcán. A földek megművelten, de dolgos kezek nélkül szusszantak. Zemplén után egy jellegtelen dűlőúton vettük az irányt a torkolat felé. Az Ondava a lengyel végek felé nyújtózik, míg a Latorca Kárpátaljáról ügyeskedik a Tisza és az Ung között, hogy egybekeljen a másik sorstársával. Teszik ezt közönyösen, nem ismerve sem szovjetet, sem történelmet.
Viszont a lilás-aranyló naplemente festette tünemény, ahol napraforgót szomorított az őszi szél, lassacskán megadta magát az elenyésző sötétségnek. 
Jó lett volna megtudni pár gondolatot a szalánci várról, de nyúlfarknyi szöveg volt csupán. Az is szlovákul, ami nem gond számomra, de örülnék, ha bármelyik honfitársunk értesülhetne a mikéntekről. Ez egy különbség, ha Füzérradványt vesszük alapul. Na, de leszűrhető-e bármilyen konzekvencia? Szerintem nem. Füzérradvány és Eszkáros kapott egy-egy piros pontot, de megér ez egy feketét? Ne legyünk szőrös szívűek! Remek nap volt és érdemes volt venni a fáradtságot.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

A múltkoriban már jelentkeztem egy irodalmi ajánlóval. Akkor is Jozef Karika művét olvastam, ahogyan most is. Érdemesnek is tartom megint értekezni róla, mert eléggé addiktív anyagról van szó, ami három napig kikapcsolt az életből. ha nem tetszett volna, akkor biztosan nem szentelnék neki egy bejegyzést. �



Ami nagyon szimpatikus volt a kezdetek kezdetén - és a múltkori posztomban is megemlítettem -, hogy számunkra nem tájidegen, kiejthetetlen, kitalált amerikai vagy akármilyen bornírt helyen játszódó kitalálmány, hanem létező szlovák/felvidéki (ízlés szerint mindenki helyezze el) földrajzi nevekhez köthetőek az események. A szokásos adatvédelem azért megvan, de a helyszínek nem változtak meg drasztikusan, amikor az író fantáziájából papírra vetültek a sorok.
A Hasadék egy tollbamondás eredménye. Ez a kötet pedig kitaláció. Ugyanakkor jártam Rózsahegyen többször is, így a helyszíneket könnyebb volt elképzelni. Semmi csilli-villi újgazdag csillogás. Ez tényszerű, szürke és jéghideg szlovák realizmus. Szemben a hollywoody talmi gazdagsággal, ahol a kisboltot üzemeltető fiatal házaspárnak van négy hálószobája és három platós pickupja...
A Kistátra egy lakótelep a Vágon túl, amit jöttünkben-keltünkben is láttunk, a lepusztult ipartelep mögött, illetve a vasútvonalon is túl. Olyan, mint egy bányászkolónia, a maga családiházas és panelházas átmenetével, amelyet bő száz éve a mágnások terveztettek a gyáraik, bányáik dolgozóinak.

A főhős, Jožko Karský egy szakítást követően tér haza a Kistátra egyik lakásába, ahol gyermekkorát töltötte. A kényszer miatt kötött itt ki, hiszen a barátnője három év után véget vetett a kapcsolatuknak, amivel párhuzamosan a reklámügynökségtől is elküldték. Munka, párkapcsolat és perspektíva nélkül lépi át az újdonsült-régi otthona küszöbét, aminek az atmoszférája a leíráson át is süt, hogy mennyire nyomasztó, illetve az emlékek is kínozzák, hiszen traumatikus gyermek- és fiatalkor jutott neki osztályrészül. Ha ez még nem lenne elég, akkor a tél és a rekord hideg is tetézi az események nyomottságát. 

Az első napok eseménytelenül telnek. Az anyjáról megtudjuk, hogy fekvőbeteg volt és pár éve halt meg. Az apja egy idősotthonban van az Alsókubini úton. Őt azonban a gyerekkori ütlegek miatt egyáltalán nem kívánja látni. Összefut néhány iskolatárssal, baráttal.Az egyik kisfiú, akit Jankónak hívnak, leviszi a szemetet egy este. Csupa téli bágyadtság. Aztán történik valami...
Másnap rendőrök jelennek meg, mert Janko eltűnt. Összeverődnek az egykori pajtások: Jožko, Oto és Bohuš. Együtt keresik a kisfiút az erdőben, a Csebrád csúcsa alatt. Nyomtalanul felszívódott, semmit sem találnak. Egy trafóház. Egy múltbéli történés megrázó helyszíne, amit messziről elkerülnek, pláne Bohuš. 
Félszavakból is érti egymást Oto és a főhősünk. Bohuš inkább ingerülten, káromkodva torkollja le a résztvevőket, főleg Jožko megjegyzéseit. Oto, akinek már vannak gyerekei, egy családi házban él a Kistátra szélén. Munkanélküli és nincs önbecsülése, hiszen egy éve ül otthon. Elcsigázottságát a családja előtt nem mutatja ki, csupán a garázsban, négyszemközt robban ki belőle a feszültség.
Vele szemben Bohuš egy izomkolosszus, egy keménylegény, aki kétes ügyletekből építette fel az otthonát. Az egyik tipikus kistátrai házat vette meg és nyitott egybe hat lakást, amit bekameráztatott és nagy fallal vetetett körül. Ha ez nem lenne elég, két nagytermetű véreb is vigyázza az életét. Családra nem futotta az idejéből, de hetente két-három alkalommal alkalmi kapcsolataiból merít egy kis erőt, no meg az edzésből és drogozásból támogatja az életvitelét, ami Jožko szerint a félelmen alapul. A trafóháznál bizony volt valami, ami miatt a menekülésről, erődítésről szól az élete azóta.
A négyes női tagja Hana, aki nem tudja eldönteni, hogy mi lenne számára és a kislánya számára a legjobb. Kétségek közt gyötrődik, hogy menjen-e vissza Stanohoz vagy maradjon az anyjával a lakótelepi lakásban. Viszont az események összesodorják ezt a négyest. 

Ha nem lenne a sorok között megbúvó srófolt feszültség, akkor még akár idillinek is lehetne nevezni a hólepte tájat. A házak közé szarvasok mennek le időnként a Csebrádról, hogy élelem után kutassanak. A lakók titkon megetetik őket, ahogy Jožko is így tesz hazafelé menet. Az állatok félénken feleszegetik az ételt, amit nekik hajít. Aztán egyszer csak másnap reggel döbbenten néz ki az ablakon, amikor is a látvány ösztönszerűen arra készteti, hogy a reggeli tartalmát kiadja magából. A szarvasok ott fekszenek szanaszét törve és kizsigerelve...

Az erdő és a zsenge kor 1985 telének emlékei megismétlődnek. Nem szeretnék semmivel sem előre szaladni, megbontani azt a titkot, ami az erdőben lakozik, amire közösen rájönnek, az eseményeket pedig olvasni kell. Persze nem kötelező, de ha sikerült felkeltenem az érdeklődésedet Kedves Olvasóm, akkor ne habozz! 

A Hasadék eléggé könnyedre sikerült ehhez a regényhez képest. Itt azért vannak megdöbbentő és gyomorforgató jelenetek. Érdemesnek tartom kiemelni. Ne mondd, hogy nem szóltam!

Summa summárum, ha szeretnél valami olyasmit a kezedbe venni, amit izgatottan szántasz végig, akkor a Félelem garantáltan tetszeni fog! A csavarok adva vannak benne, de a vége szájtáti megdöbbenést hoz, ezt ígérehetem.  A szerző is azt nyilatkozta, hogy valami olyasmit írt ki magából, ami után a lámpát ő maga sem merte lekapcsolni. Először túlzásnak tűnt, de az elmúlt pár éjszaka nem aludtam túl jól, pedig napközben elfáradtam. :)

Kellemes olvasást kívánok:

Farkas Csaba Tamás

Miatyánk, ki vagy mennyekben,
Köszönöm, hogy magyarnak születtem!

Az a megtiszteltetés ért, lassan harmincnégy éve, hogy megszülethettem a világon. Olyan helyre hozott a gólya, ahol a világ egyik legnehezebb nyelvét kell bírnia a polgároknak. Tudom, a mai világban már nem divat a származás ismerete, a történelemre, eredetre büszkének lenni. Igenis az vagyok! Ha elmegyek a világon bárhová, akkor tudom azt, hogy honnan jövök. Nem érzem magam otthon igazán annyira magam, mint a Kárpátok vulkánkoszorúján belül. 



Több ezer évnyi misztikum és eredet, megannyi nép beolvadása, idetelepülése csiszolt és koptatott minket. Amit magyarnak nevezünk, az olyan, ami a geológia egyik csodája. Kerültünk a kipusztulás szélére. Elég a tatárra vagy a törökre gondolni. Lázadások, pártütések, idegen hadak taposták a földünket. 
Az őskortól kezdve minden emberi emlékezet és szándék ide tette a keze nyomát. Ruditól kezdve a Megyeri hídig számtalan építmény tanúskodik arról, hogy valódi nép, ha mégoly kevert is, de a terület akarata által, a Szent Korona égisze alá gyűlt sokaság egy irányba mutató létezését mutatja. Segítő, ártó és ható szándéka megannyi egykori és mai szomszédunknak megmutatkozott és mutatkozik is. 

Az nem igaz, hogy minden csak a miénk, ami a Kárpát-medencén belül foglaltatik! Kedves Olvasóm! Gondolj csak bele, hogy nem a talján kőfaragó míves oszlopcsipkéi, a burkus bányász erőfeszítése által kitermelt körmöci arany, a cipszer posztó, a vlach és gorál brindza, a rác vagy görög kereskedő, az Anjou királyok, a német eredetű Balog, Hontpázmány, Gutkeled nemzetségek kiáltották ki otthonuknak a világ e ornátusan átölelt területét? Ha felépült egy-egy felvidéki vár, abban nem vett volna-e részt a tót napszámos, munkás? Nem kiabált még pár emberöltővel ezelőtt az alföldi városok utcáin a drótos tót? Nem gyújtott az öreg oláh csibukjára a mezőségi tornácon? Nem misézett a görögkatolikus rutén pap a máramarosi fenyvesek hajlatában?

Érzed-e azt Kedves Olvasóm, hogy a föld alatt, mint megannyi gyökér és gombafonal, össze vagyunk hálózva velük is? A lengyel vitte Krakkóba a hegyaljai bort, ahol a gönci akó volt a hivatalos mérték. A horvát 1102-ben csatlakozott nemzettestünkhöz, hogy a Szent Korona alá tagozódhasson. A vend megbújt a Muraközben, a Zrínyiek pedig a legnagyobb magyarok panteonjába kerültek be, hogy egy olyan példátlan hősiességet véssenek vérrel, pusztulással és gejzírként kitörő heroizmussal, mint a szigetvári ostrom? Rakodott az olasz kéz a fiumei kikötőben, jött a bosnyák, hogy a Rongyosgárdában harcolhasson. Vezetett deftert a török, hagyott minareteket, miután 1718-ban, a Temesköz lemondásával végleg eltávozott. 
A Bánságba és Szatmárba ment a sváb, de az ukrán, a krasován és a cseh is letette falvát Krassó-Szörényben, ami akkor már románná vált. Meglepő szlovák tömböcskék szóródtak a Szilágyságba és Bihar vármegye keleti peremére. Ahogyan az örmény jött Moldvából Szamosújvárra, Erzsébetvárosra és Gyergyószentmiklósra, a szászok, székelyek, magyarok és románok közé. A habán pedig elűzetett a Német-római Birodalomból, hogy nyomtalanul beolvadjon. Akárcsak régebben a jászok és kunok.
Zsidó mérte a pálinkát, tette ki a bolt ajtajára, hogy zárva, amikor sabbat volt. Kálizok (volgai bolgárok) alapították Berek- és Hajdúböszörményt, akiket izmaelitáknak vagy böszörményeknek is mondtak.
Elfeledkeztél Aradról? Hát szerbek és osztrákok álltak a puskacsövek elé, mert ők magyarok voltak, akárcsak Jozef Bem, aki Bem apó lett, majd lett muzulmán. Tanakodtak is a polákok, hogy egy ekkora hőst hogyan temessenek el, hiszen megszentelt földben Mahomet híve nem térhet lengyel nyugalomra. Ezért van a koporsója a föld felett, egy tó közepén, egy szigeten, ahol kőoszlopokra emelve alussza örök álmát.
Petrovics és Hrúz családok sarja volt Petőfi. A nemzet fenegyereke, akiről minden valamire való település közteret nevezett el. Nemzeti dal! A szlovák szülők gyermekétől.

Látod? Ők mi mindent adtak nekünk? Felsorolni is teher! Ha felmászol  a sárosi vár gyilokjárójára, Szalánc magasára, Kőhalom romjaira, gondolj bele, hogy ők is a mieink, mi is az övéik vagyunk. Kölcsönösen torzsalkodtunk, mentünk ölre egymás ellen. Bácska, Pozsonyligetfalu, Jellasics, Köröstárkány. Tegyük el a história polcaira, mert voltak mocskos fejezetek. Egy szennyes XX. századunk.

Most bízni kellene, hogy ez nem lehet soha többé. Sajnos ez nem igaz... Szláv testvér a szláv testvér ellen vonult. A visegrádiak megorolltak egymásra és egy önazonosságában sosem volt ország és annak csatlósa, amiben mi is benne csücsülünk, fenekedik a mérges kozmopolitizmus savával minden érték ellen. Nem tisztel sem országot, sem népakaratot, sem Istent. Népek hazája nagy világ! De a népet kigúnyolja, megveti. Maradinak, konoknak tartja. 



Isten, haza, család. Ma már Isten, haza, család. Számára semmi sem szent. Alattomosan aláaknáz, leszerel, kivéreztet. Én mondom, hogy te buta román vagy szlovák, aki a magyar ellen ágálsz. Vedd észre, hogy nem mi vagyunk az ellenségeid! Te patrióta barom! Hát nem látod, hogy nem az a lényeg, hogy Segesvár felett ott van-e, hogy Sighișoara?! Boldogabbak lesztek attól, ha emberi mivoltotokban foszt meg a főgonosz? Mert lassú víz partot mos. Bizony ám, csak ezt még nem látod. A személyiséged legalapvetőbb rétegét is kezdik felrepeszteni. A családot is szétszedték, mert mindent szabad. Nincsen hagyomány, tabu, mert mindent ledöntött a polgárpukkasztó sehonnai söpredék. 
Mi maradt helyette? A légüres mátrix. Lawrence Fishburne kék pirulája, amiben kábítanak hamis ígéretekkel. A csalódás, a meghasonlás és a depresszió, ami a fogyasztás ópiumában dagonyázik. Szemétdombi identitás csontsovány koldusainak tömege, akik a jólétet éhezik.

Ez ma a nagy Európa. Olyan, mint egy nagy morális szennyvíztartály, amiből kioldódott a tápláló tartás, hogy a helyét az abnormális, a rút, a közönséges, a dekadens és az ostoba tartalmakkal lehessen megtölteni. A kulturális diskurzust ők uralják, de reméljük nem sokáig!

Kedves magyarok! Nem jurtában lakásról beszélek, hanem egyenes tartású, gerinces létről. Kell ez Nektek? Kell ez Nekünk? Gondolkodjatok el mindezen és vessetek számot, amikor a Kárpátokon belül lakozó atyafiakhoz látogattok, legyen annak anyanyelve a miénk vagy bárki másé.

Nekem nem kell kölcsönidentitás, más levetett, lyukas rongya, amiben oltalmat nem lelek a zord hideg ellen!

Végezetül itt van egy szép vers Édesanyám, Balázs Magdolna tollából:

Mindenben az egy

Te vagy a Nap, én neked a Hold,
Te vagy az ,,i”, én rajta a pont.
Te vagy a víz, én lobbanó láng,
Te vagy a tölgy, én rajta az ág.

Te vagy a kéz, a simogatás,
Ujjaid nyomán bújó varázs.
Te vagy a mosoly, számon a rajz,
Szívdobbanásban lassuló zaj.

Te a vadász, én szelíd vadad,
Sohasem harcban, nincs áldozat.
Te vagy a szellő bánatfelhőmön,
Szavaid nyomán illanó könny.

Te vagy a betű, én az írás,
Furcsa történet, ki hiszi más?
Te vagy a kép, én kézben ecset,
Körénk fonódó színes keret.

Én vagyok a tölgy, te rajta az ág,
Én vagyok a víz, te lobbanó láng.
Én vagyok az ,,i”, te rajta a pont,
Én vagyok a Nap, te nekem a Hold.

Most akkor jöjjön valami teljesen más, ami eddig volt. Ezekhez a sorokhoz nem kellett egy centit sem utazzak, elég volt, hogy sikerült megszerezzek egy kötetet, de mégis egy utazás volt a javából. Az irodalom olyan számomra, mint a narkósoknak az adagjuk. Legyen meg a betevő és elbódulok, a lelkem megnyugszik. Beadom a porciót és megindul a delíriumos hullámvasút. Megesik, hogy belefogok egy kötetbe, aztán leteszem, mert elvonja valami más a figyelmemet vagy egész egyszerűen nem köt let. Na, ez most nem így volt!

Kezdem az elején. Lódítottam. Igen, sajnos ez az igazság. Ahhoz, hogy ez a poszt megszülessen, el kellett utazzak egy napra a Széplesre. A hosszú séta és az esőben mégsem azt jelentette, hogy egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. Erre az ékes bizonyíték ez a bejegyzés, ugyanis az egyik túratársam, Erika ajánlott egy könyvet, mert tudja, hogy ez a koktél, amit a könyv takar, biztosan be fog jönni. Jozef Karikától a Hasadék, ami a Tribecsben játszódik.

Ezt elsüllyesztettem azon információk közé, aminek otthon utána fogok nézni. Ezért is mantráztam hazafelé menet, hogy rákeresek, rákeresek, rákeresek. Még útközben rágugliztam a kötetre. Fontos, hogy első benyomást szerezzek valamiről, illetve valakiről. Olyan ez, mint a párkapcsolat, hiszen a kémiának működnie kell. Ha az nincs, akkor barátként üti meg az ellenkező nem a legmagasabb szintet. Ez pedig a külalaknál indul. Sokat mondják, hogy a külső nem számít. Ez baromság! A külső megfog, a belső megtart.
Ugyanígy voltam a párválasztásnál is, de a könyvekkel is ez a helyzet. Ha a borító valami jellegtelen, minimalista, a színösszeállításban is valami balfékre bízott produktum, akkor nem kelti fel a figyelmemet. Oda valami beton keménységű ajánlás vagy tartalom kell, hogy a kezembe vegyem.
Viszont itt szerencsére szó sem volt, mert a miliő, ami a fedelen szerepelt, már önmagában becélozta a tudatalattimat: őszies, borús táj, varjakkal, alul pedig egy elhagyatott ház, amiből szerte a Kárpát-medencében már megszámlálhatatlanul sokat láttam.
Ez már igen! ,,Misztikus thriller", hirdette a lábszövegben lévő felirat.



Otthon már a szerzőnek is utánanéztem. Jozef Karika, 43 éves, született Rózsahegyen. Az életkora ellenére lehet mondani, hogy született író, egy prózabajnok, aki nem rest kiállni évente egy-egy kötettel. Hiszek abban, hogy a fiatal, ambíciózus lelkek tudnak igazán maradandót alkotni. Előrukkolnak valami olyasmivel, ami tudatrobbantó hatást fejt ki. Ez nem csak az irodalomra igaz. Vannak, akik idősebben állnak be a sorba, mint Szomolai Tibor, aki a Felvidéki saga vagy A klán szerzője. Két meglehetősen elütő műfaj, mivel az előbbi egy családregény, az utóbbi pedig a dunaszerdahelyi maffiát dolgozza fel. A Felvidéki saga egy szívhez szóló történet, ahol Alsószeli két családjának históriáját beszéli el a 48-as szabadságharctól napjainkig, mindezt úgy, hogy abszolút részese az olvasó a történéseknek. Már-már könnyfakasztóan közel hozza a karaktereket. Ezzel szemben A klán maga a rideg, brutális valóság a 90-es évekből. Kitűnő író ő is!

Na, de a könyv megszerzését követően olvasni kezdtem. Azt vártam, hogy valami fantasy kalandergényt tartok a kezemben, de ki kellett ábránduljak. Ez egy hatalmas és döbbenetes pozitívum volt számomra, hogy gyakorlatilag megrendelésre készült a könyv. Olyan tollbamondás, mint amit Valerij Karisev vetett papírra. Alekszandr Szolonyik egy athéni szállodában mondta el az élettörténetét. Igor M. (a továbbiakban csak Igor) diktafonra rögzítve regélte el annak a kalandnak a vázát, ami a könyv alapjául szolgált. Az író ezt rendszerezte, lábjegyzetben kiegészítette, összefésülte, itt-ott hely- és személyneveket változtatott meg, hogy ne legyen jogi bántódása, pár szakaszban a saját megjegyzésével látta el.

Egyes szám első személyben íródott, így tényleg olyan, mintha Igor mesélte volna el az életét. Ő egy mérnöki végzettségű diplomás fiatalember, aki nem talál Zsolnán állást és kénytelen alkalmi munkákból fenntartani magát. A nehézségeiről is mesél, illetve arról, hogy a blogírásban találja meg a számítását. Utal rá, hogy mennyire szerencsétlennek érzi magát, hogy nem az értelmi színvonalának megfelelő pozíciót tölt be. 
Valljuk be őszintén, hogy sokan annyira együtt tudunk érezni a főhőssel, hogy az fájdalmas... Sokan vannak, akik a tehetségüket mindenféle szellemi süllyesztőben pazarolják el, mellette találva valamilyen sikerélményt, aminek köze sincs a fő profilhoz, amiért a fizetését kapja. Nem hiába űzik mániákusan azt, amiből elismerést tudnak kicsikarni az élettől...
Egy építkezésre közvetítik ki, ahol más egykori hallgatóval végzik a kétkezi munkát. Bontás, tatarozás folyik egy szecessziós villában, aminek a múltjára fény derül, ugyanis egy elmegyógyintézetről van szó. Itt mégis van egy széf, amiben talál valamit. Ez pár jelentéktelen kacat ahhoz képest, amire számított. Először le is lombozódik, de később csak veszi a fáradtságot, hogy elolvassa. Ugyan ékszerekre, készpénzre, aranyra utazott, hogy a párját, Miát meglephesse, de beleássa magát a témába, ugyanis egy elmekórtani feljegyzésre bukkan, amit egy bizonyos Walter Fischerrel folytattak az intézet falain belül a második világháború előestéjén. Megdöbbentően leromlott állapotban került a ház falai közé, amit nyilvánvalóan egy olyan esemény váltott ki, ami patologikusan traumatizálta. 
Igor arra vetemedik, hogy betör az épületbe, mivel fél, hogy a széfet a többi bútorral egyetemben elszállítják, így az ott lévő hanglemezeket is, ami valószínűleg a páciens hangját is tartalmazza. Ezt egy szombat este kalandos úton meg is szerzi, majd otthonában a hifi berendezésén meg is szólaltatja, ami önmagában is hátborzongató, hogy 75 év távlatából beszél hozzá egy orvos, dr. Grachula és az elmeháborodott Walter Fischer. Ezekkel az információkkal önállóan nem tud sokat kezdeni, aztán az internet keresőmotorjába begépeli a nevét másnap délelőtt és információk özöne zúdul rá. 1939 februárjában tűnt el, amikor a simonyi Bat'a Cipőgyárból útnak indult, hogy a Tribecsben túrázzon egyet, majd csak májusban került elő Aranyosmarót mellett, ahol karcolásnyomok voltak a végtagjain, az arca össze volt égve. 
Innen kiindulva elkezdte felgöngyölíteni az eltűntek listáját, ami majdnem egy tucatnyira rúgott az eltelt közel 100 évben. Sok anyagot is talált a világhálón, amit a blogjában fel is használt. Erre levelek garmadája érkezett, de volt két kiemelkedő alak, akivel fel is vette a kapcsolatot, majd el is hívta őket Zsolnára. Ott megismerte mindkettejüket. Bár a szimpátia leghalványabb jele sem alakult ki közöttük, mégis megbeszélték, hogy tesznek egy próbát a Tribeccsel. Először novemberben mentek el, majd egy többnapos decemberi kirándulásra vállalkoztak. 
Andrej Bežanský és Dávid Kerčel két olyan karakter, akik széttartóbbak sem a külső megjelenésükben, sem a világlátásukban nem különbözhetnének jobban.
Bizonyítékot kerestek és meg is kapták. Legyen ennyi elég. Ha igazi borzongásra adod a fejed, Kedves Olvasóm, akkor ne habozz, mert ez részben a miénk. Hogy miért? A válaszom az, hogy a Tribecs itt van a szomszédban. nem valami kiejthetetlen nevű amerikai dráma közepébe csöppensz, hanem egy olyan helyre, ami 1000 évig a miénk volt, ezért érzelmileg könnyebb közel kerülni hozzá. Ráadásul több szlovákkal találkoztunk, mint amerikaival, a történelmünk is sokban közös, a helyekben pedig a magyarság kézlenyomata ott van.
Laza, szlenggel sűrűn teletűzdelt szövegstílussal bír az irodalom. Szókimondó, de a jó ízlés kortárs határain belül. Nincs benne alpáriság, horror, de az, hogy a lapok elé szögez, azt garantálom!
Aki szereti a természetet, sokat túrázik, annak is ajánlom. Jómagam is azért találtam lebilincselőnek, mert a Tribecs egy kicsi csücskében megfordultam, a Zobor alatt. Rejtély, valóságtorzulás, misztikum és élethű félelem. 

Kellemes olvasást kívánok! 

Miért ez a cím? Merül fel az Olvasóban a kérdés rögtön, ahogy a szakkádoknak megfelelően átfutja. Valóban elég furának tűnik, de minden szónak megvan a maga jelentése és tartalmi vonatkozása, ahogyan azt előttem Wass Albert megálmondta.
Először is A funtineli boszorkány trilógiájának a harmadik része játszódik részben ezen a tájon, ahol Nuca a partizánokhoz szegődik. A bevehetetetlen erdőségek, a barlangok, sziklahasadékok szolgáltak a nagy patakvölgyek által szabdalt hegységben ideális búvóhelyként szolgáltak a rendszer ellen küzdőknek, akik a szovjetek érkezését várták. Vagy ellenük harrcoltak? A macska rúgja meg! Nem emlékszem. Nyomott a koncentrációm egy kikapcs gombot, mert annyira el voltam foglalva párhuzamosan a tájleírással, hogy az árulás már nem tudom, kinek szólt és kik ellen harcoltak. Megint olvasni kellene!

Nyáron nem sikerült. Akkor a Pozsállóra mentünk. Most volt a pótidőpont, így két mikrobusznyi természetbarát lépte át korán reggel a határt Érmihályfalvánál. Fel voltunk csigázva, hogy mi vár ránk, mivel az eső hol kevésbé, hol jobban, de folyamatosan esett. Időnként annyira szakadt, hogy az ablaktörlő lapátját folyamatosan járatni kellett. 
Érintettük az egykori sváb falvakat és városokat (Mezőpetri - Petrifeld, Nagykároly - Großkarol, Szatmárnémeti - Sathmar). A két várost már az elkerülő utakon kerültük meg, igaz Szatmáron keresztül kellett menni, de hamar ment. 
Pár érdekesebb helyet azért érintettünk, úgy mint Kismajtényt (Moftinu Mic), ahol a kurucok Károlyi Sándorral az élen letették a fegyvert és néhány telepesfalvat: Paulian, Decebal. Ezek a települések ugyanarra az analógiára rímelnek, mint a felvidéki Kacagópuszta vagy Bottovo. A múlt század húszas éveitől beindult az etnikai tömb erodálására tett román kísérlet. 
Ugyanilyen központi akarat lenyomata volt Szatmárudvari (Odoreu) főtere, ahol a katolikus templom tövében román katonai emlékmű, ágyúkkal, kicsit arrébb pedig Vitéz Mihály (Mihai Bravu, Mihai Viteazul) szobra áll. Ehhez hasonó Miszmogyorós (Tăuții-Măgheruș) és Magyarlápos (Târgu Lăpuș) esete is, ahol a református templom a központban van ugyan, de mellette az ismert katonai, világháborús emlékművek. Bár becsületükre legyen mondva, azért sok helyen, ahol 20% felett van a magyarok aránya, a román mellett a magyar helységnév is fel van tüntetve, az önkormányzati épületeken szintén. A neten látni olyat is, hogy a miénk mellett a német is helyet foglal, mint Szatmárnémeti esetében. 
Utunkat kiszáradt halastó, gyárépületek, egyutcás falvak szegélyezték. Eső, eső és még több eső. Ami máskor olyan áldás lett volna, amiért Romániában harangot szenteltek, a mezőkre mentek ki imádkozni. Nem a múltban, hanem idén (sic!), az most meghallgatásra talált. Lehet lenézni őket, de Eliade országáról van szó, ami át van itatva a néplélek misztériumával, ami termékeny talaj a hitéletnek. Eliade pedig nem brit tudós volt, ezt is érdemes leszögezni!
A rónákat a dombos, majd szerpentines utakkal bíró hegyes tájak váltották. A csapadék intenzitása mit sem csökkent. Sőt, Magyarlápos után szakadt. A túratársak arckifejezése önmagáért beszélt. Kedvetlenül mustrálták a szürkés tájat, mert legalább annyira akaródzott egy jó kis séta, mint egy vaskos injekció alsó tagozatban. Az igazat bevallva nekem sem volt sok kedvem kiszállni, de egy végtelennek tűnő szakasz után, ami Magyarlápos után következett mégis muszáj volt. Először is Tőkésről (Groșii Țibleșului) után jött egy már-már terepjáróval megtehető masszív, leromlott állapotú szakasz, ami már a faluig sem volt megnyerő, mert dobált minket rendesen. 
Ha valaki autós játékokból szerezte a reflexeit és némi vezetési képességet, akkor azt itt kiélhette. Némi rutint ott is magamra szedtem, de a való élet volt az igazi iskolája a jogosítvány megszerzésének, amit itt kamatoztatni kellett, mert a víztócsák rejthettek akármekkora kátyút, amit elkapni egy ilyen kieső helyen, nem lett volna felemelő.
Na, de egy többemeletes háznál hagytuk a csapatszállító járműveket. Biztonságosnak itéltük meg, ezért átöltözve, felpakolva indultunk meg a csúcs irányába. A derűs, esőmentes hangulat nem tartott sokáig, mert először kisebb, majd egyre nagyobb cseppekben osztotta az igét az égi áldás.

Az eső lehet az ítélet, a pusztítás eszköze is Isten kezében. Ez történt az özönvíz idején
(1Móz 7-8)

Ésszel felfogtuk, hogy a nyarunk abnomális aszálya hál' Istennek véget ért. Vezekelt és böjtölt érte a természet, mert az ember kapzsi és nem tiszteli. De mivel a környezetünktől nem tudunk függetlenedni, ezért a számlát elkezdte benyújtani. Hogy ebből mi lesz? Ki tudja! Remélem, hogy ez csak egy átmeneti anomália volt. Mindig és minden körülmény között reménykedni kell. Másképp ez nem megy.
Előkerültek az esőkabátok. Az cseppek úgy doboltak a kobakokon, hogy a beszélgetés is mérséklődött. A staccatók hallgatásra intettek. Legalábbis én magamba szálltam. Olyannyira, hogy jócskán előre mentem. Vitt magával valamilyen megmagyarázhatatlan lendület. Ha a csapadék zaja felerősödik, akkor a beszéd elhalkul, az érzések pedig felerősödnek. Meditatív nyugalom vonja be az elmét, akárcsak egy bögre meleg kakaó, ami lecsillapít, dacára annak, hogy minden hideg és nedves volt. 
Egy tisztásra értünk, ahol már szitálássá szelidült az iménti zivatar. Itt volt lehetőségünk valamelyest kitekintést nyerni a környékre, amennyire a felhőzet engedte. Ezért is volt egy nagyon szép szakaszunk, amikor a párás, felhős misztikumba veszett erdők foltokként szabadultak fel, lehelték ki a vizet tüdejükből. Egyfajta jóllakottság édes érzése lehet ilyenkor a fákon úrrá. Szomjaztak tavasz óta, most pedig falták a nedvességet. A kaptatón meg-megállva vettük szemügyre a flórát és a gombákat, hogy micsoda meghitt együttest tudnak alkotni egy ilyen őszi időben. 
Keresztúthoz értünk. Szó szerint, mert a sziklára a kék jel volt felfestve, alá pedig egy kanyarodó nyíl, aminek a tetejében egy szépen megmunkált szárnyaskereszt (troițâ) állt. Eu sunt lumina lumii. Azaz Én vagyok a világ világossága. Hirdette a faragás. Anno itt nem volt semmi, de a fán is látszik, hogy nem olyan régen faragták. 

,,Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága."

Sok  eszme bebizonyította, hogy a romlást, a tévelygést, az igazságtól eltávolodást szabadította az emberiségre. Hit, vallás, egyház. Más és más dolgok. Úgy vélem, hogy nekem hitem van. Megkerülöm az emberi intézményt, imádkozok, ezáltal van egy kapcsolatom. Ez olyan, mint egy jelerősség. Ha közel vagyok az adótoronyhoz,  akkor jobban érzem, hogy átmos a tisztaság, ha távol, akkor sokkal nehezebb megteremteni. Ilyen tornyokat telepítettek már sok helyre. Számomra ez a természet. Ehhez lehet csatlakozni, mert ez a legtisztább. Akárcsak Fekete István gondolata:

„A természet. Ebben nem is csalódsz, elhiheted. Nem beszél, hát nem is hazudik; nem ígér, és mégis odaadja mindenét, nem szól, és mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott.”

 

Hogy mi a véleményem minden másról? Leginkább az, hogy elég, ha a közösségi médiát nézed. Tele van a napilapok hazugságával, mások műboldogságával. Fülig ér a szájuk és nagyon gazdagok, miközben a kulisszák mögött egymás anyázzák és hitelre vettek mindent. A politika? Legyen még egy idézet és visszatérek a tájhoz. Igérem.

 

Nyakkendős 'urak' a tv-ből néznek,
Sok-sok mindent megígérnek.
Amíg ők lesznek, minden marad,
Hazudik mind, ne hagyd magad!

Tinédzserként sokat hallgattam az Ossiant. Ez egy 1991-es dalszöveg.  Ha bárki azt hinné, hogy ez csak agyatlan lázadás és mindenki menjen a búsba, akkor a helyzet az, hogy nézzen kicsit körbe, hogy mi folyik itt, majd hallgassa meg bármelyik csakigazimaislágert és gondolkodjon el egy kicsit az előbbi értelmén.

Na, de elég is ebből! A tisztás platója után már feltűnt, hogy az erdők beburkolóznak pára- és felhőködmönükbe, ami csak egyet jelenthetett azzal, ami egész nap volt. Már rezignáltan vettük tudomásul, így közömbösen kanyarítottuk magunkra az esőkabátokat. Egészen a menedékházig mentünk. Útközben azért megálltunk egy-egy fotóra, mert az erdő atmoszférája kezdett magával ragadni. Szerencsére mások is szeretik az exponálógombot, így volt társaságom is, ami egyfajta alibi is egyben, ha páran szúrós tekintettel viszonoznák a lemaradásomat. Igazolásként ott van még legalább egy túratárs, aki szintén velem szolidarított. :)
A menedékház eléggé távol állt a szokásos Hüttétől, ami chatának is gyenge. Az alsó szinten egy nagy fadeszka volt, amin akár három ember is bivakolhatott. A földpadlón hamu és szemét egyvelege csúfította a teret, a falakra pedig tucatnyi nevet, dátumot, szöveget, szenes szerelmi vallomást róttak. A kinti állapotok is hagytak kívánnivalót maguk után, mert a zsákba gyűjtött szemét szanaszét hevert a talajon. Az is lehet, hogy valamilyen állat pocsékolta meg, de az emberi nemtörődömség sem volt kizárva. A tisztás végében egy feszület magasodott. Ez adott némi üdeséget ennek a helynek. Akkor is, ha jóval szerényebb kivitelű volt, mint a lenti társa. 
Ez volt a végállomás. Robi, a túravezetőnk szerint értelmetlen lett volna felmenni. Egyrészt a kilátás gyakorlatilag minimális lett volna, ami egy csúcstámadás után nem igazságos, másrészt - és ez nyomta a többet a latba - dörgött és villámlott időnként. Személy szerint kelletlenül vettem tudomásul, de mivel Robit tartom az egyik legjobb barátomnak, akire az életemet merném bízni, amire a bizonyíték a sok év, kaland, megtett kilométer, ezért indultam én is visszafelé. Egy csapat vagyunk. Nincs helye zúgolódásnak.
Bár azért bepróbálkoztam egy milenneha elsütésével, de a villámlós érvelés nyomós volt. Sebaj! Azért megrohant a gondolat, hogy mennyire kellemes az erdő maga is. Egyfajta hurráoptimizmus szállt meg, hogy a csúcs nem sikerült, mint anno, hét évvel ezelőtt, de így is remek kikapcsolódás volt. Peter Wohlleben - mint annyirszor előtte -most is eszembe jutott. Mit mondana a fákra, az állapotukra. Mi mindent tudna mesélni a szakavatottságából kifolyólag? Csüngenék minden egyes szaván, egészen biztos, mert vette a fáradtságot és a  plénum elé tárta mindazt a tengernyi tudást, meghökkentő tényt, ami a lábunk alatt, körülöttünk fellelhető. Mindezt olyan köntösbe csomagolta, hogy egyből fák közé  kívánkozik az ember fia.
Hogy mit szólt volna az erdészeti nehézgépekhez? Már most tudom. Azt, amit mi. Egyesen bosszankodott volna azon, hogy a talajt mennyire feltúrják. A túratársaink a mi perspektívánkból, mert első világháborús harctérré rondítják az erdei utat, ahol csűdig merülünk a sárban. Ugyanakkor a fáknak, a mikroorganizmusoknak és a talajnak is ártalmasak. Ő ezt lóval oldaná meg, ami valljuk be, sokkal kíméletesebb.
Aztán ismét ajárművekhez értünk. Hogy a csúcsot kárpótoljuk, Robi barátom felvetette, hogy nézzük meg Rogozon a fatemplomot. Egyből felvillanyozódtam! Remek ötlet! 

A falu maga betagozódott Magyarlápos közigazgatási egységébe. Anno a várossal együtt Szolnok-Doboka vármegye, majd Szamos megye (județul Someș) része lett a két világháború időszakában (epoca interbelică), hogy később azt feldarabolva a szomszédok osztozzanak rajta. Így került Máramaros megyéhez (județul Maramureș). A mai megye területén becslések szerint 200 fatemplom van. Ezek közül emelkedik ki nyolc, amiket 1999-ben a Világörökség részévé tett az UNESCO. Az 1661-es tatárdúlás után épült fel 1663-ban az a fatemplom, amit mi is láttunk. A szomszédos görög katolikus mellett, ez pedig ortodox. A temetőkerttel karöltve az új ortodox kőtemplommal és a görög katolikus társával egy területen fekszenek. 
Bő 350 évével és építőanyagának köszönhetően is csoda, hogy ennyi évszázadot és világégést elbírt. Maximális tisztelet! Továbbá mit sem ért volna az óvó kezek és a hívek áldozatos munkája nélkül. A BOR (Biserica Ortoxă Română), azaz Román Ortodox Egyház már a kőtemplomot használja. 

Tiszta idő, pár megkönnyebbült sóhajtás és az eső ismét hajtott minket utunkra. Szinérváralja után már angyali üdvözletként búcsúztatott minket a naplemente. 

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Van a boldogságnak pár feltétele, amikor minden a helyén van, nincs az érzelmi palettán betöltetlen, esetleg szürke, fekete felület. Ha van, akkor sem lehet azt mondani, hogy számítanának. Ezek a posztmodern világ fájdalomcsillapítói, amikor a kiszakadás jelenti a feloldozást minden alól, ami a hétköznapok szennyét jelenti. Az utazás, a természet, a messzi tájak reflexiói a kemoterápia a kortárs erkölcsi rák ellen.
Az egyik szegmens az, amikor azzal vagyok, aki valóban fontos. Elmúltam harminc. Nem fecsérlem olyan emberekre az időmet, akik lehúznak, jellemtelenek és az eltöltött idő nem élményt jelent. Heidegger időfogalmában az autentikusság azt jelenti, amikor az ember meghal. Olyankor válik az idő az eltávozással lezárttá. Így nem mindegy, hogy kikkel osztjuk meg, mert ez az egyik legdrágább kincsünk. A figyelmről és a törődésről nem is beszélve.
Legalább akkora súllyal esik a latba, hogy hol vagyunk és mit csinálunk. A pénzhajszoló ön- és mások által koordinált munkának aposztrofált kizsigerelés nagyon ritkán gyümölcsöző. Az esetek többségében repetitív hazugság, amelyet a gonosz erők próbálnak tartalommal megtölteni.

Ha létezik egy olyan vidék, amely a vegyes érzelmeket ki tudja váltani belőlem, az minden bizonnyal a Rimaszombat 1850-es székhelyiségével fémjelzett Gömör és Kishont vármegye. Utam sokszor vezetett már Gömörországon keresztül, mert a nagy hegyek lábánál fekszik, így megvan az a sem ide, sem oda nem sorolható bája. Már a Szent Isvtán-i időkben is létezett Gömör vármegye Gömörvár központtal, amelyet a XIX. században a Kis-Honti területekkel egyesítettek, így létrehozva azt a közigazgatási területet, amely a Trianoni békéig ezt a dichotóm agrár-ipari övezetet jelentette. Multietnicitását mi sem jelezte jobban, mint az, hogy az egykori bányavárosok (Jolsva, Rozsnyó, Dobsina) a németség fellegvárai voltak, az erdőirtással és pásztorkodással foglalkozó szlovákság inkább a hegyvidéket lakta, míg a Rima és Sajó öntözte síkságot már a magyarok, így alkotva relatív többséget 1910-ben. A felemásságot két olyan személy is jelzi, akik más-más  szerepet töltöttek be a történelemben. Hanva poétája a mi panteonunkban helyet foglaló Tompa Mihály és Tiszolc szülötte, a kommunista mártír Vladimír Clementis, aki a magyarok második világháború utáni kitelepítésének legnagyobb propagálója volt. Mellesleg a  büsztje máig a szülővárosa főterét díszíti (?), ami lehet a történelem teljes spektrumú kezelése, a felmutatható nagy formátumú arcképcsarnok hiánya, illletve egyfajta megrekedtség is. 

Utunkat a száraz, kietlen, aszály sújtotta táj kísérte. Sok helyütt az elsárgult rétek, szomjas erdők képének váltakozása szegélyezte a magyar szakaszt. A felhőzet már Miskolc térségében felbukkant, aminek örültünk és nem is. Jó érzés volt látni, hogy végre megkönnyebbülnek a növények, hogy vízhez jutnak, ugyanakkor a kirándulást csúnyán be tudja árnyékolni egy-egy nagyobb égi áldás. Kitartóan mentünk a jól ismert 26-os úton Bánréve irányába, majd az egykori határállomás mostani kaszinóépületét magunk mögött tudva, szinte azonnal leszakadt az ég. Bajba is kerültünk, hiszen innen hogyan tovább? Módosítani kellett a Murány-áttörésen, ezért időt nyerve Rimaszombat felé vettük az irányt. 
Érdemes említést tenni Csizfürdőről, ahol a jódos víz enyhülést jelenthet az ízületi- vagy reumabántalmakban szenvedőknek, de utána jön Orávka és Bottovo. Orávka idén ünnepli fennállásának a 100. évfordulóját, akárcsak Bottovo. Az előbbi címerében Árva vármegye címerállata, a medve is szerepel, ami nevéből eredően is az onnan elszármazott és ide telepített szlovákságot jelenti. Nevezik még Kacagópusztának is, ami az 1938. október 5-i határvillongásról híresült el, amikor is magyar honvédek foglalták el ideiglenesen, de a csehszlovák határvadász egységek visszaverték őket. Mindkét oldalon követelt halálos áldozatokat az incidens és nem tette könnyűvé az elidnult komáromi és pozsonyi tárgyalásokat.
Viszont hat évre vastagon fogott az első bécsi döntést térképen megrajzoló  Ciano ceruzája, így a meglehetősen nagy méretarány 750 méteres eltérést jelentett, ami az 1:750000-es térképen a cseh és magyar részről sok-sok aprólékos részintézkedést jelentett. Az örömmámor Nagyszaláncon fordult át hamarosan sokkba, amikor megtudták, hogy a vasút miatt maradnak a szlovák oldalon. Orávka és Bottovo lakossága elmenekült. Hogy féltek-e a bosszúvágytól? Ki tudja...
Most nem a fegyverek ropogtak, hanem az esőcseppek kopogtak szaporán Kacagópusztán és a ,,falafalvakon" keresztülmenve (Abafala, Pálfala, Mártonfala), majd elérve Rimaszombatot töprengés vette kezdetét. Egy gyors elhatározással úgy döntöttem, hogy a Meleghegyi-víztározót keressük fel. Nem hiába nevezik így, mivel itt található a Felvidék (Szlovákia) legmelegebb vízű tava, a maga 27 °C-os hőmérsékletével. Ajánlják, mert népszerű fürdőző- és horgászhely. Az utóbbit tapasztaltuk, de most senki sem merészkedett bele, mert az idő hűvös volt és erősen esőre állt.
Rövid nézelődés után tovább indultunk. A csapadék aznap szeszélyesen hol lecsapott, hol már kipárolgott, mert már elvonult. Igazi kacskaringós, szerpentines, ugyanakkor alig járt úton mentünk Rátkó irányába. Valószínűleg a megnövekedett üzemanyagárak miatt is, de kihalt volt a szakasz. Forgalommal alig találkoztunk az elkövetkezendő szűk 20 kilométeren. A járatlansághoz az is hozzátett, hogy alsórendű út, a minősége ppedig eléggé kifogásolható volt. Egy-egy letérő volt csupán, az első falu pedig Szásza (Sása) volt.

A nap folyamán többször eszembe ötlött Witold Szczerek gondolata, amelyet a magyar falvakról írt. Nincs bennük élet, hacsak nem a romákat vesszük. Márpedig a hivatalos statisztika, a Romák atlasza (Atlas rómskich komunít na Slovensku) és a saját empíria nem mutatnak átfedést. Gömör és Kishont vármegye már régen a múlté. Egy része visszakerült 1938 és 1945 között, így egy kanyart írtunk le a nem visszacsatolt területeken is, viszont a kép ugyanaz: néptelenség. A szlovákok és a magyarok nem mutatkoztak. Helyettük a cigányság volt vizuálisan felülreprezentálva, ami sokszor megesik, ha szegényebb területeken fordul meg valaki. 
A népszámlálási statisztikák önbesorolásos alapon veszik számba a lakosságot. A Besztercebányai kerületnek (Banskobystrický kraj) (utunk során a Rimaszombati és Nagyrőcei járásokban jártunk) a 660563 fős lakosságából a 76,53% szlovák, 10,23% magyar, 2,35% roma, míg 10,01% nem válaszolt. Ugyanakkor a becslések a népesség kb. 25%-át, azaz minden negyedik embert romának találtak, ami becslés, viszont hivatalosan a kerület 516 településéből 266-ban vannak roma közösségek, ami 51%-os eredmény. 
Az említett Szászán is csak velük találkoztunk. A következő falu, Ratkó szintén az ő jelelénlétükről tanúskodott. A múltban kézműves falu volt, de manapság  inkább szegregátumként írható le, első blikkre.

A Nagyszirk határában található nagyolvasztó egy ipari műemlék, amit az egykori vasgyár épületei öveznek. A XIX. század végének mementója, ami megér egy kis kitérőt. A tájékoztató táblák részletesen beszámolnak az itt folytatott tevékenységről, igaz szlovákul.
Gömörrákost (Rákoš) érintve mentünk Kövi (Kameňany) irányába, ahol szintén a roma jelenlét tapasztalható.

A harmadik célpontunk Süvete (Šivetice) volt. A falu északi részén található a temető tőszomszédságában az a rotunda (körtemplom), ami a környék legrégebbi és a történelmi Magyarország kiemelkedő jelentőségű  egyházi épülete. Antiochiai Szent Margit tiszteletére épült a XIII. században. Belülről bizonyára  impozáns lehet, bár a felújítása hosszú évek óta folyik és a kapu feletti félköríves timpanonon már a javulás nyomait láttam, mivel korábban is voltam már itt. Sajnos nem tudtunk bemenni, mert egy telefonszámot sem találtunk, ahol lehetne érdeklődni, hogy esetleg lehetőségünk van-e megtekinteni az enteriőrt. 
Marad a dokumentumfilm:

Sokat foglalkoztatott az egykori Magyarországnak a demográfiai változása. Főleg az, amit a XX. század hozott. Ha létezik olyan etnikai egzotikum, ahol érdekes dolgok fedezhetőek fel, akkor kapásból ez a csöpp település jut eszembe. A temetőben nyugszik a Sendrei család, ahol a családi név eredete nem kíván erős fantáziát. Itt nyugszik Laurencsik Pál, akinek a sírköve magyarul van feltüntetve, de a leszármazott hölgyek már Laurenčiková néven vannak eltemetve, bár a rokonság nincs feltüntetve, de erősen sejthető. Más magyarok is nyugszanak itt, de ahogy oly' sok helyen, itt is a honfitársaink szava kiveszett, beolvadt, elvándorolt, esetleg kivándoroltak a temetőbe, miután leszolgálták a földi pályafutásukat. 
A templom cintermét fallal övezték, egy kaputoronnyal erősítve, amit haranggal is elláttak, illetve fazsindellyel fedtek. A falon túl, Kisperlász (Prihradzany) felé található az új temető. Érdekes, hogy az evangélikus templom tornyán régies szlovák felirat található. A szláv lokatív mostani ,,v"-je  akkoriban még duplavével íródott. Ez még a szabadságharc előtti időket jelenti. 
Volt egykoron híres fazekasság és vára is volt a falunak. Az utóbbinak nyoma sincs, az előbbit még egy mester, František Szarka őrzi. Ugye...? :)

Mivel szeszélyes volt az idő továbbra is, ezért hazafelé vettük az irányt. A következő falu már a magyar nyelvhatár északi bástyáját jelöli: Lice. És így tovább, visszafelé...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Hajnal volt, egy júniusi reggelen. Még a kávé frissen főtt le, de már a tejjel együtt meg kellett inni. Kellett az energia, mert csak így lehet azt a napot abszolválni, amelyet rögtön egy még nehezebb követ. Emitt az Alföld végtelen monotóniája, amott egy világ, amelyik az Isten felé nyújtózik, ha pedig a Teremtő alászállna, akkor trónusnak mondaná ezt a helyet, mert palotaként övezi a sok orom.
Ide visz a végzet, hogy valamivel emelkedettebbé tegyük a XXI. századi életünket. Így ülünk be a járműbe és indulunk napkelet felé, majd mindig délre és délre, hogy elérjük a Nyugati-Zsil-völgyet, mindazt, amit mi a Retyezáttal fogunk fémjelezni az elkövetkező időben. 
A mindössze 466 négyzetkilométer több szépséget tartogoat, mint másutt sok-sok ezer. A bérceinek legnagyobbika meghaladja a 2500 métert, de átlagosan a csúcsmagasságok 1450 m-re datálhatóak.

Léteznek olyan örömök, amelyet mindannyian globálisan alapértelmezettnek veszünk, kezelünk. A legfőbb érték a család, a barátok. Őket szeretjük, annak dacára, hogy egy részüket kaptuk, a többieket választottuk. Érték a haza, ahová tartozunk, a hely, ahol élünk, nem megfeledkezve mindarról, amit vagyonként birtoklunk és fel-  és kiépítettünk. A Maslow-i piramis csúcsa valami egészen mást takar, amit az Isten fogalmával jelölnek a szociálpszichológusok. Egyéni szinten ez változhat, de Eliade nyomán elindulva ez egy megszentelt terület. Az ember nem mentesülhet a mítosz, a vallás alól, mert a misztikum éles határvonalat von a profán és a szent közé.

Hogy mi a profán? Ez egy szubjektív fogalom, de Mircea Eliade szerint minden, ami nem kozmicizált (cosmicizat), vagyis nem lett az emberi pszichikum kozmoszába integrálva, a helyét az univerzumban elhelyezve. Ugyanakkor szerintem az is profán, ami mostanság folyik, mert a szentet deszekralizálják, hogy a helyét mindenféle neomozgalom posztmodern parttalanságával, dadaizmusával töltsék meg: degenerálják.
Emberi csinálmány, de a hegyek nem. Le lehet tarolni a kapzsiság jegyében bármit, de a hegyeknek lelkük van. Ahogyan az ember el fog tűnni, úgy itt fognak maradni. Mindazt a bizarr mementót, amit a ,,gazdaság" létrehozott, majd kiheveri a posztapokaliptikus lét.

Ha kozmicizáltság, akkor  az első napi célunk mindent kifejez: Straja-csúcs. A Vulkán-hegység (Munții Vâlcanului) egyik legmagasabb pontja, Lupény ikonja. A síparadicsomon keresztül értük el a hajdani ezeréves határgerincet. A felvonón túl, a kúpon egy fehér kereszt fogadott minket, amiből katonák nőttek ki., szuronnyal a Zsil völgye felé néztek, északnak. Nem hiába, mivel itt és a Vulkán-szoroson (Pasul Vâlcan) törtek be 1916 őszén a román csapatok, akik a Magyar-Zsil-völgy településeit rövid időre megszállták, de hamar kiverték őket a magyarok. Ádáz harcok voltak, amelyet a részünkről Maderspach Viktor írásai örökítenek meg. 
A harcoknak a szorosnál és a csúcson vannak emlékei, de több nem, így a modernitás síparadicsoma a tőszomszédságában várja a téli sportok szerelmeseit. A kilátás pedig lenyűgöző, mert a távolban Petrilla (Petrila), Petrozsény (Petroșani) is feltűnik, illetve a Nyugati- vagy Román-Zsil-völgy települései: Vulkán (Vulcan), Aninósza (Aninoasa), Lupény (Lupeni), egy kicsi Hobicaurikány (Uricani) illetve a mára már beolvadt települések: Alsóbarbatyeniszkrony (Iscroni), Zsilymacesdparoseny (Paroșeni), Hegyivulkán (Dealu Babii). Csend és béke honolt fönn, a magosba'. A szél zúgását hallottuk, a völgyek és síkok világa nem hatolt fel oda.Rövidet pihentünk és innen indultunk a szállásra, ellőtte pedig enni. 

Egy jól megérdemelt pihenés után másnap a kirándulásunk zenitjét ostromoltuk. A summum bonum volt, amikor a szép fogalmát, a bércek mikéntjét definiáltuk azáltlal, hogy erős emelkedőkkel és lejtőkkel tarkítva a Borbát-völgy (Valea Bărbatului) felől indult a túránk. Elég messze volt közúton is az erdészeti út, ahol terepjárót is próbára tevő útfelületen értük el a parkolót. Akinek kedves a családi járgánya, az véletlenül se itt próbálkozzon meg a helyszín megközelítésével, mert a legapróbb óvatlan mozdulat is komoly károkat tehet az alvázban, ha a manőver csak egy picivel sem úgy sikerül, ahogy annak kellene. 
Hűs, árnyékos fenyvesből vezetett az utunk, így a piros jelzésen, a folyót a hídon átszelve vágtunk neki az elején, ránézésre is masszívnak tűnő etapnak. Esztenát és kempingező területet érintve keltünk át a Csomfu-patakon (Pârâul Ciomfu), ami a Nagy-Csomfu-vízesés (Cascada Ciomfu Mare) alját jelentette. A szintkülönbsége a tető és a padozat között meghaladja a 150 métert, így ez a Retyezát egyik legnagyobbika, de eltörpül a bajnok, a Kurta-vízesés (Cascada Scurtele) mellett, a maga 293 méterével, szintén több lépcsőben. (Összehasonlításképpen a mostani Magyarországon Ilona-völgyi-vízesés 10 méter...) A völgykatlan erősen emlékeztetett a Tátra cirkuszvölgyire, ami laikus szemlélődőként a jégkorszak gleccsertevékenységeire rímel. Ilyen reliktumok a tengerszemek. Szerencsére később is többet láttunk, illetve egyet személyesen is megnéztünk, testközelből. 
A Kusztrura-hágó (Șaua Custurii) olyan falfüggönyként emelkedett előttünk, mint A Gyűrűk Urában, Mordorban Minas Morgul.  
Egy nagyobb kanyarral és némi emelkedővel emelkedtünk fel a nyereg vonulatára, ahonnan a Pelága lábára (Piciorul Pelegii), a Pelágára (Peleaga), a nyugati vonulatokra, a Kuszturára (Vârful Custura), a Pelága-völgyre (Valea Peleaga), a Jorgován-kőre (Piatra Iorgovanului), a Kis- és Nagy-Papusára (Vârful Păpușa Mare, Mică) és még megannyi kisebb-nagyobb tóra, patakra, gerincre, oromra nyílt kilátás.  Megint egy kisebb szünet, falatozás vette kezdetét, miközben arra jutottunk, hogy a Kuszturát kihagyjuk, mivel egy birkanyáj vette a birtokába, ami egyenlő volt az acsarkodó  pásztorkutyák jelenlétével. Egy középkorú román párral találkoztunk. Őket ugatták meg először, a félelem pedig nem alaptalan, mivel ért már sokakat pásztorkutya támadás.
Irány a Papusa! nem győzünk megállni, fényképezni, csodálkozni, mivel olyan a Kusztura-hágó, mint a Bifröst híd a viking mitológiában, ami Asgardot köti össze Midgarddal. Egy tábla jelezte a hágót, amit a Kusztura ablakának is neveznek (Fereastra Custurii). Balkéz felé a Pelága-tó (Tăul Peleaga) és a Kis-Pelága-tó (Tăul Peleguța) kéklett,  majd feltűnt a Mély-tó (Lacul Adânc) kicsi kéksége is. A neve ellenére nem számottevő, ha a Bukura- vagy a Pelága-tóhoz hasonlítjuk. Föl és le, így kacskaringóztunk, nekirugaszkodva az utolsó jelentős szintemelkedésnek, hogy kiérjünk a Papusára...
Hogy megérte? Nos, a szatori egy olyan élmény a japánoknál, amikor a teljes megvilágosodás egy pillanatra tör rá az emberre, hogy amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is illanjon. A fotográfusok pedig azt javasolják a hazatéréskor történő  szelekciónál, hogy teljen el legalább egy hét, hogy az érzelmi telítettség csökkenjen.
Hogy függ a szatori és a szelekció össze? Úgy, hogy az érzés aligha múlik. Egy érzemi kötelék alakul ki az ember és a hely között. Csillogó tekintettel tudok erről a helyről, egyértelmű túlfűtöttség közepette nyilatkozni. A lelkem egy darabja ott marad, mossa az eső, szárítja a szél, süti a nap és betemeti a hó. Fizikai valójában az ember a lakhelyén van, de azt tekinthetjük inkább adatnak, ami egy plasztikon helyet foglal.
Az igazi hazám valahol ott van és a környező tájon, amit a hegyek jelentenek. Felérnek több ezer istentisztelet leleketlen mormogásával,  mert az Istent nem a kőépítményekben és a zavaros magyarázatokban lehet megtalálni, hanem közelebb a mennybolthoz, a csúcsokon. Ez szűretlen és igaz, lent pedig elferdített, mindezt már emberi nyelvre lefordított érzéstorzításként interpretálják.
Ettől a ponttól csak a Pelága magasabb a Retyezátban, így az egy méterrel több a Papusa 2508-asától. Nyugatra a völgyek, ormok gyűrődése, az északra fekvő Valea Rea a tavaival egy meghitt, holdbéli tájra emlékeztet, keletre pedig már másabb hangulat, domborzat uralkodik. 
Utunk innen egy meredély peremén vezetett, amikor is a Kecskebak-csúcs (Vârful Țapului) tőlünk jobbkéz felé türemkedett a Borbát-völgye felé. Ezt a bástyát hátulról kerültük meg, nem letérve a piros jelzésrő, egyenesen a Zárt-kapuk (Porțile Închise) felé. Útközben egy drótkötéllel megerősített szakasz akasztott meg minket, aminek a rögzítése hagyott kívánnivalót maga után, illetve a megmarkolása is problematikus volt, mivel a szálak itt-ott kimeredeztek, ezzel elég kellemetlen sérüléseket tartogatva. Szerencsésen abszolválva kiértünk a gyephavasi hangulatú Zárt-kapuk elejéig. Az út egyenesen a Vârful Mare csúcsára vezetett, de mi ereszkedésbe kezdtünk a Kecskebak-tóig. Apró kavicsokkal tarkított szakaszon, meredeken indultunk lefelé ahol a csúszásveszély magasabb volt, majd egy aránylag enyhébb szakasz következett, ahol a glaciális eredetű kőtengerek ingatagságát kellett legyűrjük. 
A Kecskebak-tó (Tăul Țapului) az egyetlen tó a Retyezátban, amin sziget is van. Igaz, csupán pár bokornak ad otthont, egy kisebb kerti tároló is bajosan férne el rajta. A víztükör finom fodrozódása ellenére olyan benyomást keltett, mint egy rezzenéstelen szem. Az égboltra tekintett és azt tükrözte vissza. Ha a természet imát mormolt volna, akkor a völgy minden porszemének püspöke, aki minden könyörgést  meghallgat, hogy azt az Úr felé továbbítsa. Áhitattal függesztettük a tekintetünket erre a völgyfőre és annak ékkövére. 
Miután szusszantunk egyet, ismét egy lejtmenet elé néztünk, de már gyalogfenyvessel sűrűn tarkítva, lassacskán a fenyvesekre áttérve,mivel az erdő szintjét értük el, bár a tobozok, kövek itt is a megbotlás veszélyét jelentették. Fel-felsejlett a Ciomfu-vízesés ciklopszi nagysága. Ebből a perspektívából mutatta meg igazi mivoltát, a maga 150 méteres esésével. Hamarosan a Borbát-folyón átkelve a kempinghez értünk, ahol magyarokkal sikerült néhány szót váltanunk, majd törődötten sóhajtottunk fel, amikor elértük a járgányt.
Vissza-vissznézve morzsolgattuk magunkban az aznapi teljesítményt, ami szemmel láthatóan is jó érzéssel töltött el bennünk. Bár nem erény a büszkeség, de be kell valljam, eltöltött, amikor lehuppantam, hogy ekkora szintemelkedést teljesítettünk egy viszonylag rövid távon. 

A harmadik nap már a Kis-Retyezáté volt. A bátyjától abban tér el, hogy egyrészt a tengerszint feletti magassága általánosságban alacsonyabb, a mészkövesség dominál, a formái pedig lekerekedettebbek, ezáltal a gyephavasi miliőt megteremtve.  Az irányt a 66A jelzésű úton Urikány irányába vettük. A bányásztelepülések egykori dicsőségét maga mögött tudó, komor együttesét a nyaralók, kisebb házak bukolikus szétszórtsága kezdte felváltani. 
Câmpu lui Neag a hely neve, ahol leparkoltunk, de azon is tul a Valea Iarului bejáratánál, ahol kempingezők tömege sereglett össze. A piros pont jelzésen indultunk felfelé, szinte csak és kizárólag emelkedtünk. Hűs mikroklímát biztosítottak a fenyők, a levegőt pedig gyantaszagú üdeség járta át. Szinte a pórusainkban éreztük ezt a simogató frissességet, ami a faóriásokból áradt ki. Félve vártuk az erdőhatár végét, a napsütésnek kitett szakaszt, de szerencsére nem jelentett komoly kellemetlenséget. Némi szellőmozgás hűsített minket, a kúszófenyők pedig néhol összezártak, ami ugyan a mozgást nehezítette, de árnyat jelentett. 
Ami igazán megállásra késztetett minket jópárszor, az a havasi virágok sokszínűsége. Káprázatosan bújtak meg az oldott mészköves természetes vázáikban. Már-már egyfajta mesterséges beavatkozás érzetét keltették. A természet viszont olyan vonalakba rendezte ezeket a  kőzetedényeket, hogy példát vehet róla az emberi tervezés...
A bérc mészkőpúpja közelinek tűnt, de azért sokat kellett emelkedni, de említése is felesleges, hogy megérte-e. Olyan panorámát tartogatott, hogy sok-sok szomszédos völgy, orom és hegység könnyen felismerhető vonulata, csipkéje kivehető volt. Innen biccentettünk a tegnapi kihívónknak: a Papusának és a Kusztura-nyeregnek. A távolban a Straja sziluettje derengett, míg nyugatra a Szárkő- és Mehádiai-hegységek emelkedtek, de a Nagy-Retyezát szinte a teljes vizuális arzenálját megcsillantotta. 
2014 méter. Ez pontosan ezerrel több, mint a Kékes-tető. Mégis egy gyökeresen más mikrouniverzum. Ymir koponyája felettünk szürkéllett az égbolt formájában, a csontjain pedig mi ültünk. Midgard teteje volt ez, a Bifröst híd pedig keletre nyújtózott. Szivárványhíd. Mindenféle összeköttetést nélkülözve a mai értelmezéssel...
A gyalogfenyők, a plató nagy dolinája ideális pihenő- és kempinghely. Az egyetlen hátrány, hogy a közelben nem akad forrás, ezért érdemes jó sok vizet tartalékolni, ha az ember itt szeretne tábort ütni. Ez a mészköves Forum Romanum, a sok-sok alakzatával nem is kicsi. Erősen emlékeztet a Bélavárára, de  nincs az a robusztus barlang,  cserébe ha lehet, még attól is festőibb környezetben foglal helyet.
Ahonnan jöttünk, ugyanott távoztunk. Zökkenőmentesen ereszkedtünk, útközben egy román férfival elegyedtünk szóba, aki valamelyest törte a magyart, mert félig magyar volt, de már asszimilálódott, így a magyar gyökerek a törzsön csak kisebb gyökérszőrökkén vannak jelen, ami a következő generációval elvész. Jó lett volna beszélgetni, mert a hegyek nagy ismerőjeként mutatkozott, de azért már ideje volt valami jót harapni. Itt érdemes megjegyezni, hogy egy remek pizzázót sikerült találnunk Lupényban. Ha valaki arra téved, feltétlenül keresse fel.  Ár-érték arányban is hozza a színvonalat. A kiszolgálás is udvarias. 

Eljött a negyedik nap. Szótlanul pakoltunk össze. Némán, egykedvűen reggeliztünk a lenti konyhában még, mert tudtuk, hogy a káprázatnak ezzel a nappal vége szakad. Vár ránk a munka világa. Még aznapra az Oszlea-csúcsra mentünk volna fel, de eleredt az eső, aminek a demoralizáló hatását tudva megvétóztuk a csúcstámadás lehetőségét. Ezért hazafelé indultunk, vegyes érzésekkel. A szeretteink vártak ránk, akik egy szeretetre aligha méltó világban élnek, élünk...
Hazafelé menet Cebe (Țebea) faluban megálltunk egy rövid sétára a helyi temetőben. Ez nem pusztán egy nekropolisz, hanem a Mócok panteonjaként (Panteonul Moților) van emlegetve a románság által. Itt van Horea fája,illetve Avram Iancu sírja is. Számunkra olyan emberek nagysága a másik oldalon, akik nekünk, magyaroknak sok-sok könnyt és szenvedést jelentettek...
Hogy van-e a hazugságnak színe? A szürke és az átlátszó: üveg, acél és beton mögött, légkondicionáltan kreált posztmodern izmusok, politikai ármánykodások székhelyei. Az igazságnak: barna, zöld, sárga és a kupolaként ráboruló: kék...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Ami nálunk az Országos Kéktúra, az a Felvidék szlovákságának a piros jelzés. Egy olyan gyalogos útvonalról van szó, amelyik Dévénytől indulva a Duklai-hágóig húzódik. Szövevényesen tekergi körbe az ország legjavát, a Fehér-Kárpátokon, Egészen Trencsén környékén, Kassa, illetve Rozsnyó vidékét érinti, hogy egy éles kanyarral az egykori híres/hírhedt ütközet helyszínén mondjon búcsút a mai Szlovákiának. 

Ez az út a Szlovák nemzeti felkelés hőseinek útja (Cesta hrdinov SNP). Egy tekintélyes cikkelye magát az Alacsony-Tátra gerincét jelenti, amelyen mi is megtettünk néhány kilométert, korábban pedig a Štefánik-menedékháztól (Chata M.R.Štefánika) is mentem már. Tévesen Stefanika menedékháznak is mondják, de ez egy fajta nyelvi erőszaktétel. A lényeg, hogy most az Ördöglakodalma-hágón (Čertovica) hagytuk a járműveket. Innen indult a kortárs partizántevékenység, amikor a szintemelkedéssel küzdöttünk meg. 
Ez a cél emelkedett volt. Akárhogy is szemléljük, a felkelés, a partizánkodás egy istentelen, embertelen diktatúra égisze alatt történt. A bolsevizmus vörös áradata csak vért, pusztulás és kínt jelentett a kontinensnek. A szellemi örökösei pedig szintén valami hasonló áfiumot kotyvasztanak a civilizáció ellen...

Na, de hagyjuk is a politikát! A hegyoldal pártsemleges: nem kíméli a lábat és a tüdőt sem. A síparadicsom most gazdátlanul tengeti nyári álmát, de azért a túrázásnak ilyenkor is lehet hódolni! A korábban csapadékos idő hamar megszűnik, kideült az ég, így a felhőkkel itt-ott tarkított zöld-kék dichotómiára építő tájsziluett a hegyek, az égbolt közreműködésével igazi látvánnyal örvendeztetett meg minket. Valódi, hamisítatlan élmény!
Az első igazi pihenőt a Rovienky és a Lajštroch kettősének csúcsán engedélyeztük magunknak. Az Ördöglakodalma-hágó felé ez egy igazi mellvéd, mivel mindkét orom egybe függve 1602-1602 méter magasan nyújtózik a tengerszint felé. Akárcsak egy barbakán az Alacsony-Tátra délkeleti szegletében. Jól esett az ígéretes májusi napfényben hunyorogni, befogadni a panorámát, enni pár falatot. 
Innen a gerinctúrák oly jellegzetes hepehupássága vette át a vezetést a korábbi egyhangú emelkedés helyett. Egészen a görög mitológia hangulatvilágát festette a kövecses út, amit a gyalogfenyők serege szegélyezett. Mintha Thészeusz készült volna a Minótaurosz elleni harcra az érintetlen krétai hegyvilágban. Bár jóval szelidebb, mint a zord, merész csipketornyokat felsorakoztató magasabbik bátyja, az Alacsony-Tátra is tud combot próbáló lenni. Viszont kevés az igazán sziklás szakasz. A Gyömbértől (Ďumbier) a Chopokon át tart nyugatra. Alatta a már említett menedékház szemléli mindezt a két világ határán, amit a gyephavasok bukolikussága a zord hegylánc sziklarengete vált fel. 

Mi a Radnóti által ihletett eclogák világában maradtunk, de folyamatosan nyűgözött le minket a változatosság, ha a tekintetünket a masszívumra függesztettük. A szomszédságban feltűnt a Vepor-hegység, a Polyána is, a már sokszor ismételgetett testvérhegységgel egyetemben. 
Így érkeztünk meg a Besná-csúcsra, ami egyben a túránk fő célpontja is volt, ami veszetett jelent, akárcsak a бешенство oroszul, ami veszettséget A nevére rászolgált, mert dühödt széllökések közepette álltunk meg egy kis falatozásra. Egy minden oldalról az időjárás szeszélyeinek kitett magaslat ez, így nem csoda, ha orkánjellegű időben álltuk a sarat. Felemelő érzés a csúcson szétnézni, meghódítani, de van ideje a leülésnek is. Ekkor, ilyen kitettségben nem a legnyerőbb ötlet, ezért jobb a szélvédett alacsonyabb részre húzódni, mert a táplálék is jobban esik, ha nem a szél tépi ki a kezünkből. Így legalább energiával tölt fel. 

Az 1807 méteres magasságból 1682 méterre ereszkedtünk le. A Králička-nyeregtől lefelé ereszkedtünk. A Besná kúpját északi irányban kerültük meg, közben még utolsó pillantásokat vetve a Magas- és a Liptói-Tátrára, ahol az előtérben, bár eléggé messzire, de látható volt az Ohnište ablakos sziklaformája, a völgyben pedig Liptószentmiklós (Liptovský Mikuláš) is felsejlett. Hófoltok, időszakos patakok nehezítették a haladásunkat, de imitt-amott az ösvény is az erózió áldozatává vált, ezért óvatosan kellett kiszámítani a lépteket. A Bocianské sedlo (Gólya-nyereg) irányából a Kumštové sedlo felé vettük utunkat. Ez egy már ismert kereszteződés volt, ahonnan már csak visszafelé haladtunk, le az Ördöglakodalma-hágóhoz, ahol a paripákat hagytuk.
Szerencsére volt még idő, hogy egy-egy sört megigyon a csapat, egy jó csapolt kofolával oltsa a szomját, de nosztalgikus élmény volt ismét egy jó kis sztrapacskát enni, így visszapótolva az elégetett kalóriákat és természetesen az ízvilág is hamisítatlan felvidéki volt... :)

Így még felemelőbb volt a vakító napfénnyel dacolva búcsút inteni ennek a remek napnak. Ha létezik olyan, hogy nyugtával dicsérhetjük a napot, akkor ez az volt. Ha valaki szép kilátásra és emberek által alig járt tájékra vágyik, nekik bátran tudom ajánlani a környéket. Ha nem a síszezonban ordító, neuronhiányos zene a lényeg, a még hitványabb tömeggel, akkor érdemes abban az időben más célpontot kinézni. Ilyenkor viszont hamisítatlanul megörvendeztet a sok havasi virággal szegélyezett, hófoltos gyephavas. Szerintünk ez egy hegy igazi kvintesszenciája, a többi emberi koholmány és talmi hazugság...

 (Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: