Wilkowski utazásai

Wilkowski utazásai

Gömör és Kishont

Gömörország néhány szépsége

2022. július 14. - Csellengő Wilkowski

Ha létezik egy olyan vidék, amely a vegyes érzelmeket ki tudja váltani belőlem, az minden bizonnyal a Rimaszombat 1850-es székhelyiségével fémjelzett Gömör és Kishont vármegye. Utam sokszor vezetett már Gömörországon keresztül, mert a nagy hegyek lábánál fekszik, így megvan az a sem ide, sem oda nem sorolható bája. Már a Szent Isvtán-i időkben is létezett Gömör vármegye Gömörvár központtal, amelyet a XIX. században a Kis-Honti területekkel egyesítettek, így létrehozva azt a közigazgatási területet, amely a Trianoni békéig ezt a dichotóm agrár-ipari övezetet jelentette. Multietnicitását mi sem jelezte jobban, mint az, hogy az egykori bányavárosok (Jolsva, Rozsnyó, Dobsina) a németség fellegvárai voltak, az erdőirtással és pásztorkodással foglalkozó szlovákság inkább a hegyvidéket lakta, míg a Rima és Sajó öntözte síkságot már a magyarok, így alkotva relatív többséget 1910-ben. A felemásságot két olyan személy is jelzi, akik más-más  szerepet töltöttek be a történelemben. Hanva poétája a mi panteonunkban helyet foglaló Tompa Mihály és Tiszolc szülötte, a kommunista mártír Vladimír Clementis, aki a magyarok második világháború utáni kitelepítésének legnagyobb propagálója volt. Mellesleg a  büsztje máig a szülővárosa főterét díszíti (?), ami lehet a történelem teljes spektrumú kezelése, a felmutatható nagy formátumú arcképcsarnok hiánya, illletve egyfajta megrekedtség is. 

Utunkat a száraz, kietlen, aszály sújtotta táj kísérte. Sok helyütt az elsárgult rétek, szomjas erdők képének váltakozása szegélyezte a magyar szakaszt. A felhőzet már Miskolc térségében felbukkant, aminek örültünk és nem is. Jó érzés volt látni, hogy végre megkönnyebbülnek a növények, hogy vízhez jutnak, ugyanakkor a kirándulást csúnyán be tudja árnyékolni egy-egy nagyobb égi áldás. Kitartóan mentünk a jól ismert 26-os úton Bánréve irányába, majd az egykori határállomás mostani kaszinóépületét magunk mögött tudva, szinte azonnal leszakadt az ég. Bajba is kerültünk, hiszen innen hogyan tovább? Módosítani kellett a Murány-áttörésen, ezért időt nyerve Rimaszombat felé vettük az irányt. 
Érdemes említést tenni Csizfürdőről, ahol a jódos víz enyhülést jelenthet az ízületi- vagy reumabántalmakban szenvedőknek, de utána jön Orávka és Bottovo. Orávka idén ünnepli fennállásának a 100. évfordulóját, akárcsak Bottovo. Az előbbi címerében Árva vármegye címerállata, a medve is szerepel, ami nevéből eredően is az onnan elszármazott és ide telepített szlovákságot jelenti. Nevezik még Kacagópusztának is, ami az 1938. október 5-i határvillongásról híresült el, amikor is magyar honvédek foglalták el ideiglenesen, de a csehszlovák határvadász egységek visszaverték őket. Mindkét oldalon követelt halálos áldozatokat az incidens és nem tette könnyűvé az elidnult komáromi és pozsonyi tárgyalásokat.
Viszont hat évre vastagon fogott az első bécsi döntést térképen megrajzoló  Ciano ceruzája, így a meglehetősen nagy méretarány 750 méteres eltérést jelentett, ami az 1:750000-es térképen a cseh és magyar részről sok-sok aprólékos részintézkedést jelentett. Az örömmámor Nagyszaláncon fordult át hamarosan sokkba, amikor megtudták, hogy a vasút miatt maradnak a szlovák oldalon. Orávka és Bottovo lakossága elmenekült. Hogy féltek-e a bosszúvágytól? Ki tudja...
Most nem a fegyverek ropogtak, hanem az esőcseppek kopogtak szaporán Kacagópusztán és a ,,falafalvakon" keresztülmenve (Abafala, Pálfala, Mártonfala), majd elérve Rimaszombatot töprengés vette kezdetét. Egy gyors elhatározással úgy döntöttem, hogy a Meleghegyi-víztározót keressük fel. Nem hiába nevezik így, mivel itt található a Felvidék (Szlovákia) legmelegebb vízű tava, a maga 27 °C-os hőmérsékletével. Ajánlják, mert népszerű fürdőző- és horgászhely. Az utóbbit tapasztaltuk, de most senki sem merészkedett bele, mert az idő hűvös volt és erősen esőre állt.
Rövid nézelődés után tovább indultunk. A csapadék aznap szeszélyesen hol lecsapott, hol már kipárolgott, mert már elvonult. Igazi kacskaringós, szerpentines, ugyanakkor alig járt úton mentünk Rátkó irányába. Valószínűleg a megnövekedett üzemanyagárak miatt is, de kihalt volt a szakasz. Forgalommal alig találkoztunk az elkövetkezendő szűk 20 kilométeren. A járatlansághoz az is hozzátett, hogy alsórendű út, a minősége ppedig eléggé kifogásolható volt. Egy-egy letérő volt csupán, az első falu pedig Szásza (Sása) volt.

A nap folyamán többször eszembe ötlött Witold Szczerek gondolata, amelyet a magyar falvakról írt. Nincs bennük élet, hacsak nem a romákat vesszük. Márpedig a hivatalos statisztika, a Romák atlasza (Atlas rómskich komunít na Slovensku) és a saját empíria nem mutatnak átfedést. Gömör és Kishont vármegye már régen a múlté. Egy része visszakerült 1938 és 1945 között, így egy kanyart írtunk le a nem visszacsatolt területeken is, viszont a kép ugyanaz: néptelenség. A szlovákok és a magyarok nem mutatkoztak. Helyettük a cigányság volt vizuálisan felülreprezentálva, ami sokszor megesik, ha szegényebb területeken fordul meg valaki. 
A népszámlálási statisztikák önbesorolásos alapon veszik számba a lakosságot. A Besztercebányai kerületnek (Banskobystrický kraj) (utunk során a Rimaszombati és Nagyrőcei járásokban jártunk) a 660563 fős lakosságából a 76,53% szlovák, 10,23% magyar, 2,35% roma, míg 10,01% nem válaszolt. Ugyanakkor a becslések a népesség kb. 25%-át, azaz minden negyedik embert romának találtak, ami becslés, viszont hivatalosan a kerület 516 településéből 266-ban vannak roma közösségek, ami 51%-os eredmény. 
Az említett Szászán is csak velük találkoztunk. A következő falu, Ratkó szintén az ő jelelénlétükről tanúskodott. A múltban kézműves falu volt, de manapság  inkább szegregátumként írható le, első blikkre.

A Nagyszirk határában található nagyolvasztó egy ipari műemlék, amit az egykori vasgyár épületei öveznek. A XIX. század végének mementója, ami megér egy kis kitérőt. A tájékoztató táblák részletesen beszámolnak az itt folytatott tevékenységről, igaz szlovákul.
Gömörrákost (Rákoš) érintve mentünk Kövi (Kameňany) irányába, ahol szintén a roma jelenlét tapasztalható.

A harmadik célpontunk Süvete (Šivetice) volt. A falu északi részén található a temető tőszomszédságában az a rotunda (körtemplom), ami a környék legrégebbi és a történelmi Magyarország kiemelkedő jelentőségű  egyházi épülete. Antiochiai Szent Margit tiszteletére épült a XIII. században. Belülről bizonyára  impozáns lehet, bár a felújítása hosszú évek óta folyik és a kapu feletti félköríves timpanonon már a javulás nyomait láttam, mivel korábban is voltam már itt. Sajnos nem tudtunk bemenni, mert egy telefonszámot sem találtunk, ahol lehetne érdeklődni, hogy esetleg lehetőségünk van-e megtekinteni az enteriőrt. 
Marad a dokumentumfilm:

Sokat foglalkoztatott az egykori Magyarországnak a demográfiai változása. Főleg az, amit a XX. század hozott. Ha létezik olyan etnikai egzotikum, ahol érdekes dolgok fedezhetőek fel, akkor kapásból ez a csöpp település jut eszembe. A temetőben nyugszik a Sendrei család, ahol a családi név eredete nem kíván erős fantáziát. Itt nyugszik Laurencsik Pál, akinek a sírköve magyarul van feltüntetve, de a leszármazott hölgyek már Laurenčiková néven vannak eltemetve, bár a rokonság nincs feltüntetve, de erősen sejthető. Más magyarok is nyugszanak itt, de ahogy oly' sok helyen, itt is a honfitársaink szava kiveszett, beolvadt, elvándorolt, esetleg kivándoroltak a temetőbe, miután leszolgálták a földi pályafutásukat. 
A templom cintermét fallal övezték, egy kaputoronnyal erősítve, amit haranggal is elláttak, illetve fazsindellyel fedtek. A falon túl, Kisperlász (Prihradzany) felé található az új temető. Érdekes, hogy az evangélikus templom tornyán régies szlovák felirat található. A szláv lokatív mostani ,,v"-je  akkoriban még duplavével íródott. Ez még a szabadságharc előtti időket jelenti. 
Volt egykoron híres fazekasság és vára is volt a falunak. Az utóbbinak nyoma sincs, az előbbit még egy mester, František Szarka őrzi. Ugye...? :)

Mivel szeszélyes volt az idő továbbra is, ezért hazafelé vettük az irányt. A következő falu már a magyar nyelvhatár északi bástyáját jelöli: Lice. És így tovább, visszafelé...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!


Farkas Csaba Tamás



Képek:



 

Itt is eléred a képeimet:


vagy felveheted velem a kapcsolatot a csabatamasfarkas@gmail.com címen.

 

 

Retyezát

Felfedezni az elmondhatatlant négy napon át

Hajnal volt, egy júniusi reggelen. Még a kávé frissen főtt le, de már a tejjel együtt meg kellett inni. Kellett az energia, mert csak így lehet azt a napot abszolválni, amelyet rögtön egy még nehezebb követ. Emitt az Alföld végtelen monotóniája, amott egy világ, amelyik az Isten felé nyújtózik, ha pedig a Teremtő alászállna, akkor trónusnak mondaná ezt a helyet, mert palotaként övezi a sok orom.
Ide visz a végzet, hogy valamivel emelkedettebbé tegyük a XXI. századi életünket. Így ülünk be a járműbe és indulunk napkelet felé, majd mindig délre és délre, hogy elérjük a Nyugati-Zsil-völgyet, mindazt, amit mi a Retyezáttal fogunk fémjelezni az elkövetkező időben. 
A mindössze 466 négyzetkilométer több szépséget tartogoat, mint másutt sok-sok ezer. A bérceinek legnagyobbika meghaladja a 2500 métert, de átlagosan a csúcsmagasságok 1450 m-re datálhatóak.

Léteznek olyan örömök, amelyet mindannyian globálisan alapértelmezettnek veszünk, kezelünk. A legfőbb érték a család, a barátok. Őket szeretjük, annak dacára, hogy egy részüket kaptuk, a többieket választottuk. Érték a haza, ahová tartozunk, a hely, ahol élünk, nem megfeledkezve mindarról, amit vagyonként birtoklunk és fel-  és kiépítettünk. A Maslow-i piramis csúcsa valami egészen mást takar, amit az Isten fogalmával jelölnek a szociálpszichológusok. Egyéni szinten ez változhat, de Eliade nyomán elindulva ez egy megszentelt terület. Az ember nem mentesülhet a mítosz, a vallás alól, mert a misztikum éles határvonalat von a profán és a szent közé.

Hogy mi a profán? Ez egy szubjektív fogalom, de Mircea Eliade szerint minden, ami nem kozmicizált (cosmicizat), vagyis nem lett az emberi pszichikum kozmoszába integrálva, a helyét az univerzumban elhelyezve. Ugyanakkor szerintem az is profán, ami mostanság folyik, mert a szentet deszekralizálják, hogy a helyét mindenféle neomozgalom posztmodern parttalanságával, dadaizmusával töltsék meg: degenerálják.
Emberi csinálmány, de a hegyek nem. Le lehet tarolni a kapzsiság jegyében bármit, de a hegyeknek lelkük van. Ahogyan az ember el fog tűnni, úgy itt fognak maradni. Mindazt a bizarr mementót, amit a ,,gazdaság" létrehozott, majd kiheveri a posztapokaliptikus lét.

Ha kozmicizáltság, akkor  az első napi célunk mindent kifejez: Straja-csúcs. A Vulkán-hegység (Munții Vâlcanului) egyik legmagasabb pontja, Lupény ikonja. A síparadicsomon keresztül értük el a hajdani ezeréves határgerincet. A felvonón túl, a kúpon egy fehér kereszt fogadott minket, amiből katonák nőttek ki., szuronnyal a Zsil völgye felé néztek, északnak. Nem hiába, mivel itt és a Vulkán-szoroson (Pasul Vâlcan) törtek be 1916 őszén a román csapatok, akik a Magyar-Zsil-völgy településeit rövid időre megszállták, de hamar kiverték őket a magyarok. Ádáz harcok voltak, amelyet a részünkről Maderspach Viktor írásai örökítenek meg. 
A harcoknak a szorosnál és a csúcson vannak emlékei, de több nem, így a modernitás síparadicsoma a tőszomszédságában várja a téli sportok szerelmeseit. A kilátás pedig lenyűgöző, mert a távolban Petrilla (Petrila), Petrozsény (Petroșani) is feltűnik, illetve a Nyugati- vagy Román-Zsil-völgy települései: Vulkán (Vulcan), Aninósza (Aninoasa), Lupény (Lupeni), egy kicsi Hobicaurikány (Uricani) illetve a mára már beolvadt települések: Alsóbarbatyeniszkrony (Iscroni), Zsilymacesdparoseny (Paroșeni), Hegyivulkán (Dealu Babii). Csend és béke honolt fönn, a magosba'. A szél zúgását hallottuk, a völgyek és síkok világa nem hatolt fel oda.Rövidet pihentünk és innen indultunk a szállásra, ellőtte pedig enni. 

Egy jól megérdemelt pihenés után másnap a kirándulásunk zenitjét ostromoltuk. A summum bonum volt, amikor a szép fogalmát, a bércek mikéntjét definiáltuk azáltlal, hogy erős emelkedőkkel és lejtőkkel tarkítva a Borbát-völgy (Valea Bărbatului) felől indult a túránk. Elég messze volt közúton is az erdészeti út, ahol terepjárót is próbára tevő útfelületen értük el a parkolót. Akinek kedves a családi járgánya, az véletlenül se itt próbálkozzon meg a helyszín megközelítésével, mert a legapróbb óvatlan mozdulat is komoly károkat tehet az alvázban, ha a manőver csak egy picivel sem úgy sikerül, ahogy annak kellene. 
Hűs, árnyékos fenyvesből vezetett az utunk, így a piros jelzésen, a folyót a hídon átszelve vágtunk neki az elején, ránézésre is masszívnak tűnő etapnak. Esztenát és kempingező területet érintve keltünk át a Csomfu-patakon (Pârâul Ciomfu), ami a Nagy-Csomfu-vízesés (Cascada Ciomfu Mare) alját jelentette. A szintkülönbsége a tető és a padozat között meghaladja a 150 métert, így ez a Retyezát egyik legnagyobbika, de eltörpül a bajnok, a Kurta-vízesés (Cascada Scurtele) mellett, a maga 293 méterével, szintén több lépcsőben. (Összehasonlításképpen a mostani Magyarországon Ilona-völgyi-vízesés 10 méter...) A völgykatlan erősen emlékeztetett a Tátra cirkuszvölgyire, ami laikus szemlélődőként a jégkorszak gleccsertevékenységeire rímel. Ilyen reliktumok a tengerszemek. Szerencsére később is többet láttunk, illetve egyet személyesen is megnéztünk, testközelből. 
A Kusztrura-hágó (Șaua Custurii) olyan falfüggönyként emelkedett előttünk, mint A Gyűrűk Urában, Mordorban Minas Morgul.  
Egy nagyobb kanyarral és némi emelkedővel emelkedtünk fel a nyereg vonulatára, ahonnan a Pelága lábára (Piciorul Pelegii), a Pelágára (Peleaga), a nyugati vonulatokra, a Kuszturára (Vârful Custura), a Pelága-völgyre (Valea Peleaga), a Jorgován-kőre (Piatra Iorgovanului), a Kis- és Nagy-Papusára (Vârful Păpușa Mare, Mică) és még megannyi kisebb-nagyobb tóra, patakra, gerincre, oromra nyílt kilátás.  Megint egy kisebb szünet, falatozás vette kezdetét, miközben arra jutottunk, hogy a Kuszturát kihagyjuk, mivel egy birkanyáj vette a birtokába, ami egyenlő volt az acsarkodó  pásztorkutyák jelenlétével. Egy középkorú román párral találkoztunk. Őket ugatták meg először, a félelem pedig nem alaptalan, mivel ért már sokakat pásztorkutya támadás.
Irány a Papusa! nem győzünk megállni, fényképezni, csodálkozni, mivel olyan a Kusztura-hágó, mint a Bifröst híd a viking mitológiában, ami Asgardot köti össze Midgarddal. Egy tábla jelezte a hágót, amit a Kusztura ablakának is neveznek (Fereastra Custurii). Balkéz felé a Pelága-tó (Tăul Peleaga) és a Kis-Pelága-tó (Tăul Peleguța) kéklett,  majd feltűnt a Mély-tó (Lacul Adânc) kicsi kéksége is. A neve ellenére nem számottevő, ha a Bukura- vagy a Pelága-tóhoz hasonlítjuk. Föl és le, így kacskaringóztunk, nekirugaszkodva az utolsó jelentős szintemelkedésnek, hogy kiérjünk a Papusára...
Hogy megérte? Nos, a szatori egy olyan élmény a japánoknál, amikor a teljes megvilágosodás egy pillanatra tör rá az emberre, hogy amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is illanjon. A fotográfusok pedig azt javasolják a hazatéréskor történő  szelekciónál, hogy teljen el legalább egy hét, hogy az érzelmi telítettség csökkenjen.
Hogy függ a szatori és a szelekció össze? Úgy, hogy az érzés aligha múlik. Egy érzemi kötelék alakul ki az ember és a hely között. Csillogó tekintettel tudok erről a helyről, egyértelmű túlfűtöttség közepette nyilatkozni. A lelkem egy darabja ott marad, mossa az eső, szárítja a szél, süti a nap és betemeti a hó. Fizikai valójában az ember a lakhelyén van, de azt tekinthetjük inkább adatnak, ami egy plasztikon helyet foglal.
Az igazi hazám valahol ott van és a környező tájon, amit a hegyek jelentenek. Felérnek több ezer istentisztelet leleketlen mormogásával,  mert az Istent nem a kőépítményekben és a zavaros magyarázatokban lehet megtalálni, hanem közelebb a mennybolthoz, a csúcsokon. Ez szűretlen és igaz, lent pedig elferdített, mindezt már emberi nyelvre lefordított érzéstorzításként interpretálják.
Ettől a ponttól csak a Pelága magasabb a Retyezátban, így az egy méterrel több a Papusa 2508-asától. Nyugatra a völgyek, ormok gyűrődése, az északra fekvő Valea Rea a tavaival egy meghitt, holdbéli tájra emlékeztet, keletre pedig már másabb hangulat, domborzat uralkodik. 
Utunk innen egy meredély peremén vezetett, amikor is a Kecskebak-csúcs (Vârful Țapului) tőlünk jobbkéz felé türemkedett a Borbát-völgye felé. Ezt a bástyát hátulról kerültük meg, nem letérve a piros jelzésrő, egyenesen a Zárt-kapuk (Porțile Închise) felé. Útközben egy drótkötéllel megerősített szakasz akasztott meg minket, aminek a rögzítése hagyott kívánnivalót maga után, illetve a megmarkolása is problematikus volt, mivel a szálak itt-ott kimeredeztek, ezzel elég kellemetlen sérüléseket tartogatva. Szerencsésen abszolválva kiértünk a gyephavasi hangulatú Zárt-kapuk elejéig. Az út egyenesen a Vârful Mare csúcsára vezetett, de mi ereszkedésbe kezdtünk a Kecskebak-tóig. Apró kavicsokkal tarkított szakaszon, meredeken indultunk lefelé ahol a csúszásveszély magasabb volt, majd egy aránylag enyhébb szakasz következett, ahol a glaciális eredetű kőtengerek ingatagságát kellett legyűrjük. 
A Kecskebak-tó (Tăul Țapului) az egyetlen tó a Retyezátban, amin sziget is van. Igaz, csupán pár bokornak ad otthont, egy kisebb kerti tároló is bajosan férne el rajta. A víztükör finom fodrozódása ellenére olyan benyomást keltett, mint egy rezzenéstelen szem. Az égboltra tekintett és azt tükrözte vissza. Ha a természet imát mormolt volna, akkor a völgy minden porszemének püspöke, aki minden könyörgést  meghallgat, hogy azt az Úr felé továbbítsa. Áhitattal függesztettük a tekintetünket erre a völgyfőre és annak ékkövére. 
Miután szusszantunk egyet, ismét egy lejtmenet elé néztünk, de már gyalogfenyvessel sűrűn tarkítva, lassacskán a fenyvesekre áttérve,mivel az erdő szintjét értük el, bár a tobozok, kövek itt is a megbotlás veszélyét jelentették. Fel-felsejlett a Ciomfu-vízesés ciklopszi nagysága. Ebből a perspektívából mutatta meg igazi mivoltát, a maga 150 méteres esésével. Hamarosan a Borbát-folyón átkelve a kempinghez értünk, ahol magyarokkal sikerült néhány szót váltanunk, majd törődötten sóhajtottunk fel, amikor elértük a járgányt.
Vissza-vissznézve morzsolgattuk magunkban az aznapi teljesítményt, ami szemmel láthatóan is jó érzéssel töltött el bennünk. Bár nem erény a büszkeség, de be kell valljam, eltöltött, amikor lehuppantam, hogy ekkora szintemelkedést teljesítettünk egy viszonylag rövid távon. 

A harmadik nap már a Kis-Retyezáté volt. A bátyjától abban tér el, hogy egyrészt a tengerszint feletti magassága általánosságban alacsonyabb, a mészkövesség dominál, a formái pedig lekerekedettebbek, ezáltal a gyephavasi miliőt megteremtve.  Az irányt a 66A jelzésű úton Urikány irányába vettük. A bányásztelepülések egykori dicsőségét maga mögött tudó, komor együttesét a nyaralók, kisebb házak bukolikus szétszórtsága kezdte felváltani. 
Câmpu lui Neag a hely neve, ahol leparkoltunk, de azon is tul a Valea Iarului bejáratánál, ahol kempingezők tömege sereglett össze. A piros pont jelzésen indultunk felfelé, szinte csak és kizárólag emelkedtünk. Hűs mikroklímát biztosítottak a fenyők, a levegőt pedig gyantaszagú üdeség járta át. Szinte a pórusainkban éreztük ezt a simogató frissességet, ami a faóriásokból áradt ki. Félve vártuk az erdőhatár végét, a napsütésnek kitett szakaszt, de szerencsére nem jelentett komoly kellemetlenséget. Némi szellőmozgás hűsített minket, a kúszófenyők pedig néhol összezártak, ami ugyan a mozgást nehezítette, de árnyat jelentett. 
Ami igazán megállásra késztetett minket jópárszor, az a havasi virágok sokszínűsége. Káprázatosan bújtak meg az oldott mészköves természetes vázáikban. Már-már egyfajta mesterséges beavatkozás érzetét keltették. A természet viszont olyan vonalakba rendezte ezeket a  kőzetedényeket, hogy példát vehet róla az emberi tervezés...
A bérc mészkőpúpja közelinek tűnt, de azért sokat kellett emelkedni, de említése is felesleges, hogy megérte-e. Olyan panorámát tartogatott, hogy sok-sok szomszédos völgy, orom és hegység könnyen felismerhető vonulata, csipkéje kivehető volt. Innen biccentettünk a tegnapi kihívónknak: a Papusának és a Kusztura-nyeregnek. A távolban a Straja sziluettje derengett, míg nyugatra a Szárkő- és Mehádiai-hegységek emelkedtek, de a Nagy-Retyezát szinte a teljes vizuális arzenálját megcsillantotta. 
2014 méter. Ez pontosan ezerrel több, mint a Kékes-tető. Mégis egy gyökeresen más mikrouniverzum. Ymir koponyája felettünk szürkéllett az égbolt formájában, a csontjain pedig mi ültünk. Midgard teteje volt ez, a Bifröst híd pedig keletre nyújtózott. Szivárványhíd. Mindenféle összeköttetést nélkülözve a mai értelmezéssel...
A gyalogfenyők, a plató nagy dolinája ideális pihenő- és kempinghely. Az egyetlen hátrány, hogy a közelben nem akad forrás, ezért érdemes jó sok vizet tartalékolni, ha az ember itt szeretne tábort ütni. Ez a mészköves Forum Romanum, a sok-sok alakzatával nem is kicsi. Erősen emlékeztet a Bélavárára, de  nincs az a robusztus barlang,  cserébe ha lehet, még attól is festőibb környezetben foglal helyet.
Ahonnan jöttünk, ugyanott távoztunk. Zökkenőmentesen ereszkedtünk, útközben egy román férfival elegyedtünk szóba, aki valamelyest törte a magyart, mert félig magyar volt, de már asszimilálódott, így a magyar gyökerek a törzsön csak kisebb gyökérszőrökkén vannak jelen, ami a következő generációval elvész. Jó lett volna beszélgetni, mert a hegyek nagy ismerőjeként mutatkozott, de azért már ideje volt valami jót harapni. Itt érdemes megjegyezni, hogy egy remek pizzázót sikerült találnunk Lupényban. Ha valaki arra téved, feltétlenül keresse fel.  Ár-érték arányban is hozza a színvonalat. A kiszolgálás is udvarias. 

Eljött a negyedik nap. Szótlanul pakoltunk össze. Némán, egykedvűen reggeliztünk a lenti konyhában még, mert tudtuk, hogy a káprázatnak ezzel a nappal vége szakad. Vár ránk a munka világa. Még aznapra az Oszlea-csúcsra mentünk volna fel, de eleredt az eső, aminek a demoralizáló hatását tudva megvétóztuk a csúcstámadás lehetőségét. Ezért hazafelé indultunk, vegyes érzésekkel. A szeretteink vártak ránk, akik egy szeretetre aligha méltó világban élnek, élünk...
Hazafelé menet Cebe (Țebea) faluban megálltunk egy rövid sétára a helyi temetőben. Ez nem pusztán egy nekropolisz, hanem a Mócok panteonjaként (Panteonul Moților) van emlegetve a románság által. Itt van Horea fája,illetve Avram Iancu sírja is. Számunkra olyan emberek nagysága a másik oldalon, akik nekünk, magyaroknak sok-sok könnyt és szenvedést jelentettek...
Hogy van-e a hazugságnak színe? A szürke és az átlátszó: üveg, acél és beton mögött, légkondicionáltan kreált posztmodern izmusok, politikai ármánykodások székhelyei. Az igazságnak: barna, zöld, sárga és a kupolaként ráboruló: kék...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!


Farkas Csaba Tamás



Képek:




 

Itt is eléred a képeimet:


vagy felveheted velem a kapcsolatot a csabatamasfarkas@gmail.com címen.

 

Az egykori haza legmagasabb oltárának kistestvére

- Kirándulás az Alacsony-Tátra gerincén -

Ami nálunk az Országos Kéktúra, az a Felvidék szlovákságának a piros jelzés. Egy olyan gyalogos útvonalról van szó, amelyik Dévénytől indulva a Duklai-hágóig húzódik. Szövevényesen tekergi körbe az ország legjavát, a Fehér-Kárpátokon, Egészen Trencsén környékén, Kassa, illetve Rozsnyó vidékét érinti, hogy egy éles kanyarral az egykori híres/hírhedt ütközet helyszínén mondjon búcsút a mai Szlovákiának. 

Ez az út a Szlovák nemzeti felkelés hőseinek útja (Cesta hrdinov SNP). Egy tekintélyes cikkelye magát az Alacsony-Tátra gerincét jelenti, amelyen mi is megtettünk néhány kilométert, korábban pedig a Štefánik-menedékháztól (Chata M.R.Štefánika) is mentem már. Tévesen Stefanika menedékháznak is mondják, de ez egy fajta nyelvi erőszaktétel. A lényeg, hogy most az Ördöglakodalma-hágón (Čertovica) hagytuk a járműveket. Innen indult a kortárs partizántevékenység, amikor a szintemelkedéssel küzdöttünk meg. 
Ez a cél emelkedett volt. Akárhogy is szemléljük, a felkelés, a partizánkodás egy istentelen, embertelen diktatúra égisze alatt történt. A bolsevizmus vörös áradata csak vért, pusztulás és kínt jelentett a kontinensnek. A szellemi örökösei pedig szintén valami hasonló áfiumot kotyvasztanak a civilizáció ellen...

Na, de hagyjuk is a politikát! A hegyoldal pártsemleges: nem kíméli a lábat és a tüdőt sem. A síparadicsom most gazdátlanul tengeti nyári álmát, de azért a túrázásnak ilyenkor is lehet hódolni! A korábban csapadékos idő hamar megszűnik, kideült az ég, így a felhőkkel itt-ott tarkított zöld-kék dichotómiára építő tájsziluett a hegyek, az égbolt közreműködésével igazi látvánnyal örvendeztetett meg minket. Valódi, hamisítatlan élmény!
Az első igazi pihenőt a Rovienky és a Lajštroch kettősének csúcsán engedélyeztük magunknak. Az Ördöglakodalma-hágó felé ez egy igazi mellvéd, mivel mindkét orom egybe függve 1602-1602 méter magasan nyújtózik a tengerszint felé. Akárcsak egy barbakán az Alacsony-Tátra délkeleti szegletében. Jól esett az ígéretes májusi napfényben hunyorogni, befogadni a panorámát, enni pár falatot. 
Innen a gerinctúrák oly jellegzetes hepehupássága vette át a vezetést a korábbi egyhangú emelkedés helyett. Egészen a görög mitológia hangulatvilágát festette a kövecses út, amit a gyalogfenyők serege szegélyezett. Mintha Thészeusz készült volna a Minótaurosz elleni harcra az érintetlen krétai hegyvilágban. Bár jóval szelidebb, mint a zord, merész csipketornyokat felsorakoztató magasabbik bátyja, az Alacsony-Tátra is tud combot próbáló lenni. Viszont kevés az igazán sziklás szakasz. A Gyömbértől (Ďumbier) a Chopokon át tart nyugatra. Alatta a már említett menedékház szemléli mindezt a két világ határán, amit a gyephavasok bukolikussága a zord hegylánc sziklarengete vált fel. 

Mi a Radnóti által ihletett eclogák világában maradtunk, de folyamatosan nyűgözött le minket a változatosság, ha a tekintetünket a masszívumra függesztettük. A szomszédságban feltűnt a Vepor-hegység, a Polyána is, a már sokszor ismételgetett testvérhegységgel egyetemben. 
Így érkeztünk meg a Besná-csúcsra, ami egyben a túránk fő célpontja is volt, ami veszetett jelent, akárcsak a бешенство oroszul, ami veszettséget A nevére rászolgált, mert dühödt széllökések közepette álltunk meg egy kis falatozásra. Egy minden oldalról az időjárás szeszélyeinek kitett magaslat ez, így nem csoda, ha orkánjellegű időben álltuk a sarat. Felemelő érzés a csúcson szétnézni, meghódítani, de van ideje a leülésnek is. Ekkor, ilyen kitettségben nem a legnyerőbb ötlet, ezért jobb a szélvédett alacsonyabb részre húzódni, mert a táplálék is jobban esik, ha nem a szél tépi ki a kezünkből. Így legalább energiával tölt fel. 

Az 1807 méteres magasságból 1682 méterre ereszkedtünk le. A Králička-nyeregtől lefelé ereszkedtünk. A Besná kúpját északi irányban kerültük meg, közben még utolsó pillantásokat vetve a Magas- és a Liptói-Tátrára, ahol az előtérben, bár eléggé messzire, de látható volt az Ohnište ablakos sziklaformája, a völgyben pedig Liptószentmiklós (Liptovský Mikuláš) is felsejlett. Hófoltok, időszakos patakok nehezítették a haladásunkat, de imitt-amott az ösvény is az erózió áldozatává vált, ezért óvatosan kellett kiszámítani a lépteket. A Bocianské sedlo (Gólya-nyereg) irányából a Kumštové sedlo felé vettük utunkat. Ez egy már ismert kereszteződés volt, ahonnan már csak visszafelé haladtunk, le az Ördöglakodalma-hágóhoz, ahol a paripákat hagytuk.
Szerencsére volt még idő, hogy egy-egy sört megigyon a csapat, egy jó csapolt kofolával oltsa a szomját, de nosztalgikus élmény volt ismét egy jó kis sztrapacskát enni, így visszapótolva az elégetett kalóriákat és természetesen az ízvilág is hamisítatlan felvidéki volt... :)

Így még felemelőbb volt a vakító napfénnyel dacolva búcsút inteni ennek a remek napnak. Ha létezik olyan, hogy nyugtával dicsérhetjük a napot, akkor ez az volt. Ha valaki szép kilátásra és emberek által alig járt tájékra vágyik, nekik bátran tudom ajánlani a környéket. Ha nem a síszezonban ordító, neuronhiányos zene a lényeg, a még hitványabb tömeggel, akkor érdemes abban az időben más célpontot kinézni. Ilyenkor viszont hamisítatlanul megörvendeztet a sok havasi virággal szegélyezett, hófoltos gyephavas. Szerintünk ez egy hegy igazi kvintesszenciája, a többi emberi koholmány és talmi hazugság...