Wilkowski utazásai

Wilkowski utazásai

Antinacionális multik

Az agyatlanság, a jellemtelenség határtalan megtestesítői

2022. szeptember 20. - Csellengő Wilkowski

Ha olvastad az eddigi posztjaimat, akkor már tudod, hogy az aktuális világhoz hogyan viszonyulok. Az is bizonyára feltűnt, hogy a mai mércével nézve antiszociálisnak és mizantrópnak hatok. Az igazság az, hogy nem érdekel az emberek többségének a véleménye. Engem csak az zavar, hogy egyáltalán muszájból közöm van egy csomó olyan egyedhez, akik jellemi és/vagy kognitív szinten rendelkeznek súlyos deficittel. A jelenlétük akár egy-egy világhálón lebonyolított kupaktanács szintjén is irritáló, a mondandójuk csak egy betűhalmaz, amivel nem tudok azonosulni. Reflektálni azért nincs kedvem rá, mert nincs kedvem megfelelni, másrészt annyira hitvány, hogy nincs mire.

Kezdődött azzal, hogy a felnőttektől azt hallottuk, hogy addig örüljünk ameddig tanulunk. Abszurdnak tűnt ez a kijelentés, mert azt láttuk, hogy autót vettek, elmehettek amerre akartak, saját keresetük volt. Menőnek hatott, ugyanakkor amikor panaszkodtak a keresetükre, akkor nem tudtuk felfogni, mert a mi zsebpénzünkhöz képest azok vagyonok voltak, így fel sem tudtuk fogni. Egészen addig, amíg meg nem tapasztaltuk...

Elvégeztem az egyetemet. Akkoriban három idegennyelven beszéltem, kettőből középfokúm volt. Ráadásul mesterszakos diplomám volt. El nem tudtam képzelni, hogy ne vegyenek fel valamilyen zsíros állásba. Aztán jött a keserű felébredés, amikor a munkaerő-piaci pofon csattant. 

Milyen munkahelyek voltak? Szociológus diplomával? Gyakorlatilag viccnek beillő paródiák. Mindenféle segítőmunka, de abból is olyan, hogy kitörni, önálló egzisztenciára törni esélytelen lett volna. Akkor is, most is. Amikor végeztem és elkezdtem nézelődni, akkor jöttek az elutasító válaszok, ha behívtak, akkor is inkább maradok munka nélkül.
Szerencsére sikerült megcsípnem egy diákmunkát a szoboszlói strandra, ahol a legjobb helyen voltam, mint romános a hangosbemondóban. Otthon laktam, mert ugye ez még nem volt az az összeg, hogy kirepüljek, de ez később is igaz volt.
Egy amerikai call centerbe mentem el, ahol valamilyen nevesincs szart kellett cukorbetegeknek eladni. Hideghívások, ahogy ezt később megtanultam. Az én angolom akcentusos volt. Ahogyan a főni mondta, nem elég jó. Szerintem meg nem éltem hét évet Washington (ejtsd: uósinktön) kertvárosában, mint ő. Naná bazmeg, hogy nem fogok úgy dumálni. Aztán volt egy Brad nevű srác, aki anyanyelvű amerikaiként kötötte ezeket a nagy üzleteket. A főnök felállt, odament és minden egyes siker után adott a kezébe egy ezrest. Még jó, hogy ültem! Mi a franc ez? Odamegy és a kezébe nyom egy adag pénzt?! Semmi sem volt lepapírozva, továbbá nyomasztóan éreztem magam, ezért léptem is onnan.

Az egyik biztosítóhoz mentem. Szintén egy call centeres állás. Kampányra, közvetítő cégen keresztül, bagóért. Havi 90-ért. Itt érzékeltem, hogy bizony, az semmire sem elég, mert ahogyan az Akela megtanította: 

 


A pénz mindig elfolyik. Olyan, mint a vizelet. 


Itt döbbentem rá, hogy ez az emelt zsebpénz gyakorlatilag annyit is ér, ami miatt a felnőttek panaszkodtak. Hangsúlyozom, hogy örök hála a Családnak, amiért otthon élhettem. Nélkülük örülhettem volna, ha néha napján egy kis vegetával ízesíthettem volna a zacskós kínai levest. 
Az otthoni tanácsok, amit Nagyitól hallottam, kezdtek beérlelődni. Szépen rájöttem, hogy amit régen antiszociális távolságtartásnak tartottam, az valójában realitás. Az introverzió igazi definíciója volt mindig is. Ő szerettette meg velem a könyvek világát és annyiszor vigyázott rám, hogy azt száz élet is kevés lesz, hogy megháláljam, de az olyan megállapításaival, mint például, hogy a munkahelyen senkiben sem szabad megbízni és mindenki ellenséges, nem tudtam mit kezdeni. 
Aztán az egyik csopvezünk elmondta, hogy mindenki pótolható, mert ez egy multinacionális cég, ahol azonosítók vagyunk. Ami igaz, mert ettől őszintébb megnyilvánulást azóta sem hallottam. Elmentem egy informatikai szolgáltató céghez, aztán még egyhez, ahol hat évet lehúztam, majd most is egy ilyennél vagyok. Viszont ez volt a Bourdieu értelmezésében az asztalterítő felfeslése a neomarxista értelemben, amikor rá lehet mutatni egyértelműen a rendszerre, hogy szar.
Mert valójában az. Volt egy sereg olyan pozícióm, voltak olyan csapatokban, amik jók vagy rosszabbak voltak, de megtanultam, hogy senkiben sem szabad bízni. Nagyinak igaza volt. Felsorolni is teher, hogy hány percemberrel kerültem kapcsolatba. A többségének már a neve vagy az arca sem rémlik. Amikor régebben rám köszöntek, akkor csak morfondíroztam magamban, hogy ki lehetett vajon? Sokról nem is derült ki, valakiről pedig eszembe jutott, hogy egyszer a büfénél, sorbanállás közben beszélgettünk talán, esetleg valamilyen menedzser volt valahol.

Managerek, menedzserek, esetleg menidddzsörök... Általában olyan emberekről van szó, akik semmihez sem értenek, de olyan szövegük van, amivel bárkit meggyőznek. Ezért tarolnak az állásinterjúkon. 
Megfigyeltem, hogy vannak névleges managerek, akik valójában a büdös életben néhány bitért felelnek a rendszerben, de valójában mindenki őket basztatja. Azért kell a ,,manager" jelző, mert ezzel az illető érzi magát valakinek. Nem fogja azt vélni magáról, hogy a tápláléklánc végén van. Arra majd idővel rájön. Ha rájön... Vannak, akik kényelmesen elvannak egy ilyen pozícióban tizenpár évet is. Már kirohad alóla a technológia, csapat, ügyfél, de az életrajzában még mindig az szerepel, hogy ott van. 
A managerek másik - és sokkal tipikusabb - verziója a valódi főnök. Olyan, akit az ember felé rendelnek. Velük extrán óvatosan kell bánni. Olyanok, mint egy Szun-ce-könyv. A bizalmadba férkőznek, aztán ott rúgnak beléd, ahol a legjobban fáj. Igen, volt ilyen. Akkor tanultam meg, hogy a hogy vagy? kérdésre a köszönöm, jól. az adekvát válasz. Soha, soha, de tényleg soha sem szabad velük őszintének lenni! Akinek nem esett volna le: elenyésző kivételtől eltekintve a rabszolgák felé helyezik őket, hogy a hierarchiában elfoglalt helyükkel visszaélve a rabszolgák lelkét vámpírként szívják ki. Őket fentről is basztatják, akiknek két irányba is meg kell felelniük, de valójában ez csak egyet jelent. Így ők azok a csoportvezetők, akik csak elmagyarázzák azt, amit fent kitaláltak. Púderezve, kozmetikázva. 
Premium Vector | Big boss director with horns like demon or devil stands in  center of office with employees confident serious and angry vector  illustration, bad boss despot and tyrant concept, manager
Szeretném hangsúlyozni, hogy vannak jó vezetők, sőt kifejezetten jó emlékeket is ápolok. Sajnos eléggé kevesen vannak. A legdurvább, legőszintétlenebb válfajuk az, amelyik egyházként tekint a szervezetre, ahogy Puzsér megfogalmazta. Minél feljebb haladsz a ranglétrán, annál gázabb jellemekre lelsz, akik Brian Tracyt vagy a cég logóját festenék még az anyjuk valagára is. Toxikus démonok (szintén Puzsértól), akik egy aláírással elküldenek több ezer embert, ha ezzel a saját bőrüket megmentik. Őket lehet látni a hírportálokon. Merkel mami kéztartsában, nyugalmat sugárzó torzók ők, de lelkük az nincs.
A mai napig emlékszek egy többnapos müncheni céges útra, ahol durván két órán át hallgattuk az akkori főgóré szövegét. Egy motivációs beszédekre rejszoló szocio- és pszichopata beszéde volt, ahol mi katonák, egy család voltunk és képviseltük a céget a globális harcban. Erősen emlékeztem azokra az általános iskolai ünnepi beszédekre, amikor a buzgómócsing tanárok rosszalló pillantásaikkal fegyelmeztek minket, mert untuk a kényelmetlen álldogálást, a gyökkettes tartalmú szöveget és az elcseszett időt. És pontosan ez az! Az emberi élet véges. Nincs időnk ilyen lélek- és életszivattyúkra!

Ezért nem, vagy csak alig, vettem részt csapatépítőkön. A hét napból ötön voltam összezárva olyanokkal, akikkel szabad akaratomból nem álltam volna szóba a büdös életben. Hétvégén?! Szombaton?! Pláne esélytelen! Pár üdítő kivételtől eltekintve olyanok voltak, akik semmilyen súlyt nem képviseltek. Ahogy a sok áskálódás, szurkapiszka, kibeszélés ment, egyre kevesebb gusztusom volt ezt a vénasszonyi stílust még egy napon át eltűrni. Az irodát fonónak hívtam, mert a sok vénasszony egymás hegyén-hátán terpeszkedett és reggeltől-estig ment a Mónika show.
Ha bárki kitette a lábát és nem volt szimpatikus, akkor a keresztvizet azonnal leszedték róla. Hogy rólam is? A nyakamat tenném rá! Ha valaki elment a csapatból, cégtől, akkor búcsúbulit szerveztek neki. Visszaemlékezve ilyenkor mindig az a gondolat rémisztett meg, hogy egy napon majd nekem is ezt kell átéljem. A baráti hozzáállással nincs probléma, de érzed, hogy ez nem az. Sosem szerettem az alakoskodó magatartást, ezt átélni egy estén keresztül...? De szerencsére előbb szűnt meg a csapat, mintsem erre sort kellett volna keríteni.

X-Files Trust No One Poster – Pointless Posters

Lettem nagyobb manager, ahol szó szerint heti maximum kétórányi munkavégzést leszámítva semmit, de tényleg semmit sem csináltam. Be lett harangozva, hogy dögivel lesz kihívás, munka, teljesítmény, perspektíva. Kinn voltam Németországban, pazar volt az indulás is. Aztán olyan voltam, mint egy világháborús bomba, amiről megfeledkeztek, majd egy bő év elteltével az újabb csoportvezetőm (ejtsd: meniddzsör) mutatószámokat akart mindenkire ráerőltetni. Prezentációt kellett csináljak a munkámról. Igazából azért volt lehetetlen feladat, mert a lófaszról nem lehet egészestés, teltházas előadást rendezni. Bevetettem minden kommunikációs készségemet, de a homlokgyűrődések, szemforgatások és sóhajok közé vegytített metakommunikáció kikezdte az érvelésemet. ,,Ennyi?" hangzott el a kérdés. Igen, ennyi. Ezért alkalmaztak egy embert, napi 8,5 órában (ebédszünettel), hogy összemásolgasson pár jegyet, elmondja, hogy nem történik semmi és bemegy pár megbeszélésbe, ahol kinémítja magát és közben filmet néz, olvas, oroszul tanul. Szartam bele egy idő után az egészbe. A kollégák akkora pöcsfejek voltak, hogy ez volt eddig a mélypont. Az egyik falusi suttyó becsmérelte és kiröhögte a Párom nevét, amit nem hagytam szó nélkül, mire telefonon üvöltözött velem, hogy szétbassza a fejem (sic!). Ez volt az utolsó csepp. Átmentem egy másik helyre. Még a cégen belül. 
Itt érdemes megjegyeznem, hogy a kedves csoportvezetőm - nevezzük Dórának -, szárnyakat adott. Egy hétfői napon felhívott, hogy feltett egy belsős platformra, ahol majd az életrajzom elérhető lesz más vezetőknek is, ezután keresni fognak. Szerdán közölte, hogy van egy kis kiegészítő információja. Mégpedig az, hogy március 24 van, tehát van két hónapom május 24-ig új munkát találni a cégen belül, különben megszűnik a munkaszerződésem. HOGY MI A KURVA ANYÁD????!!!!! 
Amit megtanultam, hogy a munkám nem én vagyok. Amit csinálok, az nem az, amit szeretek végezni. A kollégák pedig olyan, mint a szellentés, mert nem bízok meg bennük, hátulról támadnak, ha rájuk markolsz... Hát... :) De akkor is, ebből a szemétből származik a pénzem, hogy megéljek, megvegyem a dolgokat, amiket szeretnék. Hitvány kárpótlás azért, hogy rabigába hajtom magam. Kiteljesedés? Teljesen hülye vagy, ha ezt egy év tapasztalás után még komolyan tudod venni. De szükséges ez a mocsok. Akárcsak egy panelház, ami ronda és zajos belül, de nem szeretnél megázni.
Megtaláltam az első pozíciót, ahová felvettek. Az előző teljese ellentéte... A céges adminisztratív szintek csúcsát értem el. Nagy, baszom felelősség, embertelen mennyiségű megbeszélés. Az elődöm egy szerény idegroncs volt, aki a német szakszervezetek hatékonyságának köszönhetően kiégési táppénzen volt az azt megelőző másfél év alatt durván fél évig. Nálunk is van ilyen, igaz szabad keretek között: antidepresszáns és/vagy alkoholizmus, némi nikotinfüggőséggel. Gyarmatként ilyen vállalati praktikkat lehet elérni.
A legröhejesebb az volt, hogy mindezt ugyanannyiért, mint amikor semmit sem csináltam! Volt olyan napom, hogy napi több mint 12 órán át ültem ezekben a szájbatekert meetingeken (jobban szeretem a megbeszélés szót, de az angolszász vírus hol ne lenne pusztítóbb, mint egy IT vállalatnál...). Mindenben ott kellett lennem. Volt olyan, hogy egyszerre öt helyen, miközben a kommunikációs platformok villogtak, hogy itt is, ott is és amott is van egy probléma és én kellek. Na nem...
Besokalltam. Elkezdtem keresgélni és találtam is, ezért felmondtam. 2021 szeptembere életem egyik leglazább hónapja. Egyetlen tetű megbeszélésbe sem mentem be. Totálisan beleszartam mindenbe. Vanda, a csoportvezetőm, rendkívül megértő volt. Tudta, hogy ennyi pénzért egy ennyire invazív mocskot nem lehet sokáig csinálni. Jókat beszélgettünk és azóta is van úgy, hogy a másikra írunk. 

A mostani pozícióm... Ügyfelekkel kell szerencsétlenkedni. Emailben és telefonon. Az értelmi színvonaluk fordítottan arányos a szájukkal. Egy légitársaság, aminek a gépein ültem már. Ma már őszintén elcsodálkozom azon, hogy nem zuhan le percente legalább egy járművük. Ledöbbenek a létezésükön. Ennyi húgyagyú emberrel eddig nem találkoztam...
Voltam már más helyen is, ahol az ügyférgek hülyeségét kellet naphosszat hallgatni. Voltak, akik tényleg elhitték, hogy milliókat kerestem havonta, ügyfélköröm van és ilyen baromságok. Egyszer mondta egy nő, hogy ,,Maga szar pénzért csinálja ezt a szart és próbálja ezeket a buzi ügyeket megoldani." Kinémítottam és felkiáltottam, hogy ,,ÍGY VAN!!!" De megmondtam volna neki őszintén, hogy mi vagyunk a lövészárokba tolt senkik, akik a profitot lefölözők toltak oda, hogy eltakarítsuk a mocskot, amikre ők nem hajlandóak. 
Valószínűleg erősen ki lehettem akkor égve, amikor az egyik betelefonáló az elhunyt édesapja ügyeit akarta intézni. Be kellett olvasni egy lelketlen panelmondatot, hogy ,,A társaságunk nevében őszinte részvétünket kívánjuk, blablabla..." E helyett a szerződésszámát kértem. Hogy miért? Azért, mert már a 65 milliomodik ismeretlen akárki volt a vonal végén. Tettem a nyomorára magasról, ahogy a köremailekre is, amiben keresztértékesítésre szólítottak fel minket olyanok, akik a pesti irodájukban pöffeszkednek és annyi a dolguk, hogy felvegyék a hétszámjegyű nettójukat, tehát ezek sem hatottak keresztbe-kasul, össze-vissza. 
Szívesebben foglalkoznék állatokkal, mint emberekkel. Lennék kertész, aki fákat nevel. Az emberek memóriája egy kolibriéval egyenlő, ha pedig kell nekik valami, akkor addig jár a nyakadra és mondja el ugyanazt a faszságot, amíg meg nem szánod. Na, ez az! Ilyenkor van az, hogy ,,Ön papagáj?!" Nem bazmeg! Amit mondasz, az kreténség és nem bonthatom a vonalat, hogy menjél anyádba! Ezért kell ugyanazt elszajkózzam. Dirib és darab, egyik sem jelent semmit. Ők is azonosítók egy másik láger adatbázisában. Ideges, mert nem tud dolgozni. Lesz még nyugdíjig 35 éve, hogy emiatt ne főjön a feje. Ha lesz neki, de ez már más kérdés...
Az állatok nem ilyen intelligensnek álcázott primitív parasztok. Ha megharap, akkor is csak ösztönlény, tehát nem tudatosan teszi. Arra ott az ember, amelyik bár a mostani világban is csak az ösztönei vezérlik, de a kibaszást mesterfokon űzi. Minél alantasabb, annál inkább. Nyakkendős majmok, akik harácsolnak, semmi több. Ami a vonal, az ethernet kábel másik oldalát illeti. Hülyébbnél hülyébb nevű barmok. Képtelenek két pontot összekötni, önállóan az orrukat sem tudják kitúrni, ezért kellenek az olyanok, akik megmutatják telefonon és emailben, hogy hogyan kell. Izgi, mi? 
Amikor felhívnak és elhadarják, hogy honnan hívnak, melyik részlegről, beosztásuk stb. Csupa olyan infó, amire nagy ívben szarok eleve. Az ő ügyük legalább annyira fontos, hogy lélekszakadva kell vele foglalkozni. De most komolyan egy buzeráns postafiók miatt ekkora cécót csapni? Sosem jutott eszedbe a Google, te kretén?
Az életem egyszerűbb, a munkám pedig kvázi felesleges lenne, ha a paraszt tudna gondolkodni és esetleg a neuronjai között valami löket lehetne felfedezhető, amit gondolatnak csúfolunk. De nem! Gondolkodásra, fifikára képtelen barmok, akik egyből segítségért kiáltanak, mint a fürdős kurvák, ha valami nem tök egyértelmű és nem helyettük csinálják meg. Imádják a műveltető szerkezetet, nekem meg a középső ujjam lengedez ilyenkor. Janinak hiszik magukat, pedig tehetségtelen, túlfizetett senkik. 

Főoldal - Győri Szalon

Mindkét oldalon. A csapatomban három ember volt, velem együtt. Az egyikük felmondott, a másik maradt. Egyikükkel sem voltak megelégedve, amire a reakció egy-egy megfigyelési időszak volt. A srác sokat tudott és jól lehetett vele együttműködni, de a csaj már az elején is fura volt. Eleonóra nem volt szimpatikus, mert átjött, hogy van szöveg, de tartalom nincs. A tessék? nem játszik. Ha valamit nem ért, akkor MIT? hangzik el. Ostoba, számító és jellemtelen. Ha valamit elbaltázott, akkor az azért lehetett, mert én azt mondtam neki, ahogy próbálta fedezni önmagát.
A csúcs az volt, hogy lelépett egy hónapra. Se puszi, se pá. Senki sem tudta merre van, de visszatért. A HR szeretett volna vele elbeszélgetni, de ő kereket oldott, majd visszatért. Kedvesen kellett fogadjuk, de a színvonal ugyanaz maradt. Tehát, ha szar vagy, akkor lépj le három hétre, majd térj vissza és nullázod az addigi negatív teljesítményedet. Hogy én? Én dolgozhatok helyette! Ki kell termelni a fizetését egy ilyen jellemtelen parazitának is, nem?
Kádári erkölcsök? Itt vannak közöttünk! Virágzik a nyolc ember nézi, ahogy egy dolgozik. De sebaj, most keresek megint. Hátha...

Itt tartok most. A multik már az aberráltak felkarolását végzik, siránkoznak Ukrajnán, éltetik a Nyugatot. De ez már engem nem érdekel. Túl vagyok azon, hogy az ilyeneken felbosszantsam magam. Olyan vagyok, mint De Niro A kaszinó című filmben: jönnek a rendőrök és nem tudok semmit. Közben megy a House of the Rising Sun és teszem a dolgom. De mégis felmerül a kérdés, hogy ennyi nyomorult tapasztalat után hogyan nem kattantam be?

Láttam a családomban is három megküzdéstechnikát a munkavállalás kérdésében.

1. Anya elfojtotta sokszor és bár a dühtől sírni és ordítani tudott volna, legszívesebben a vezetékes telefont, esetleg így:

https://tenor.com/view/fuck-u-go-fuck-yourself-dont-bother-me-see-u-gif-24833642

2. Apám hétvégente elment pecázni. Nem értettem, amikor mondta, hogy ő irodában nem tudna létezni. Most már tudom...

Sokba kerülhet a tengerparti pecázás - Krónika

3. Nagyi bezárkózott, ahogy már meséltem róla. Senkivel sem osztott meg semmit. Komplett éveket töltött el úgy, hogy a kollégái semmit sem tudtak meg Róla.

5+1 tipp, hogy mit csinálj otthon egy esős őszi nap | Lifestyle | nőihírek

Sajnos, ha végigtekintek az eddigi stratégiáimon, akkor vettem át dolgokat. Sok olyan pillanat van, hogy jól pofán tudnám baszni némelyik taknyot (jaj, bocs! Kedves kollégát!), forr bennem a düh, de mégsem teszem. Aztán nem pecázok, hanem túrázok és végül elkerülök mindenkit, amennyire csak lehet.
Az első sajnos nem jó, de a túléléshez kell. Ha elmondanám a véleményemet, akkor egy fityinget sem kerestem volna eddig. Ez pusztán a kényszer, ami káros. A természet feltölt, tehát ez a megküzdési technika adekvát, mert a környezetpszichológusok is sűrűn bólogatnak a természet felkeresésére, a szabadtéri tevékenységek végzésére. Az elkerülés pedig a szükség szülte. Rájöttem, hogy minél többet tudnak rólam, annál kitettebbnek, annál sebezhetőbbnek érzem magam. Jobban belegondolva pedig nem bánom, mert ezeket az erőltetett beszélgetéseket, amit a multik bátorítanak, az ún. small talkot világ életemben rühelltem. Vagy beszélgetünk értelmes dolgokról, de az időjárás és a bevásárlás nem pálya. Arra ott van a Google, de erről órákat, napi rendszerességgel vitázni... Ugyan már! Akkor inkább ne nyissuk ki a szánkat!

Van még pár technika a tarsolyomban

  • sport
  • olvasás
  • minőségi időtöltés, minőségi emberekkel.

A mozgás kisüti az agressziót, segít fizikálisan is ,,megbüntetni" magad. Nem utolsó sorban az egészséged szempontjából is fontos, ha nem akarsz egy Lovecraft-regény Shoggothjára hasonlítani, akkor ami tetszik, azt csináld. Nekem a fegyencedzés és a jóga az ütős kombó, amit a túrával spékelek meg.
Tanácsok kezdő túrázóknak – Tekeregj.hu
Eressz gyökereket a földbe – Gyakorold velünk a fa pózt!
Az olvasás megint gazdagít. A zene, a filmek világa a XXI. század második évtizedére kifulladt. Nem sok említésre érdemes produktumot tudnak nyújtani, de a könyvek világa még mindig kimeríthetetlen. Legyen az szép- vagy szakirodalom, olvass! Az agynak meditáció, a szellemnek táplálék, a mentális képességeknek fejlődés.
A minőségi emberekkel eltöltött minőségi idő segít átvészelni ezt a munkavállalásnak csúfolt szaróceánt. A bevásárlás, a tévézés nem az. Ezek vegetatív tevékenységek. Menj el a pároddal sétálni, társasjátékozzatok, találkozzatok családtagokkal, barátokkal! Ők ismernek, szeretnek, te is szereted őket. Értük megéri a saját hobbit letenni és időt áldozni, hidd el!

Jó emberekre egy-egy ilyen mennyiségi szemétdombon is lehet találni. Barátságaim vannak, jó emlékek, jó emberek. A mai napig találkozunk, összecsörgünk. Ha van egy szűrő, amin átmennek az emberek, akkor be lehet őket engedni a belső körbe. Ide azok és csak azok kerüljenek be, akik nincsenek benne a társaság középpontjában. A bizalmad, az életed túl sérülékeny, ezért legyen annyi önbecsülésed, hogy nem adod ki magad minden jöttmentnek, aki ,,kíváncsi" rád. Az életük többnyire semmitmondó, kietlen. Olyan, mint egy bezárt csokigyár, ahol már évtizedek óta nincs termelés, csak giz-gaz. 
Ezért tarts meg annyi infót magadról, amennyit csak lehetséges. Ha mégis bizalmat szavazol valakinek, akkor csak alapos rostálás után tedd. Eleinte próbáltam az egy csónakban evezünk elvvel hozzáállni a kollégákhoz, akikkel együtt toljuk a szekeret. A szekér egy obskurus szappanbuborék volt, amit mindenki magának tolt. Egy baromság az egész, hidd el!
A müncheni úton is találkoztam olyan emberrel, aki szerint az egész motivációs maszlag üres duma volt. Ott ült mellettem, így hamar egymásra találtunk és elkezdtünk beszélgetni.

Mikor volt Robert De Niro a legviccesebb?

A tanulság másik része, hogy nem vagy egyedül! Ez a sztori olyan, mint egy szuperbörtön, ahol a rabok nem látják egymást. Mindenki a saját problémáját éli meg a legnagyobbnak, de azt hiszi, hogy a fegyőrök csak rá vannak specializálódva, mert mindenki szabad és boldog.
Ugyanakkor ez nem így van. Azt hiszed, hogy csak veled van baj. Hidd el, hogy ez nem így van! Ha az emberek beszélnének egymással, akkor rájönnének, hogy a rendszer a szar, nem ők. Ehhez a fegyházhoz jön még az, hogy mindenki szereti önmagát boldogabbnak, gazdagabbnak, szebbnek tünteti fel. Erre ott vannak a közösségi oldalak, ahol mindenki annyira kiegyensúlyozott, hogy az már maga a nirvána...
De nekik is megvan a maguk kínja. Nem boldogság süt onnan, ami a való élet. Mások is tudják, hogy ez egy felszínes lélekkrematórium, ahol szellemtelenség, kozmopolitizmus uralkodik. 
Sosem felejtem, amikor egy ismerősöm arról számolt be, hogy az önmagát kultúrmultinak tartó cég, ahol dolgoztam, a városi pszichiátriának szolgáltatja a pacientúra tekintélyes részét. Ja, igen! Ezt elfelejtették magukról megemlíteni, hogy a kiégés és a depresszió melegágya, ahonnan a pszichológusok is profitálnak, a cég dolgozói egymásnak adják a kilincset. Mert azt hiszik, hogy egyedül velük van a baj. DE NEM!

Nekem segített a meditáció, az írás, a fényképezés. A kreatív tevékenység jelent valamit, amit a kezed közül adsz ki. Teszel esetleg a világért valamit, adsz egy apró tárgyat, amit magad állítottál elő. Nekem ilyen még a fafaragás. Jusson eszedbe az, hogy elküldesz egy emailt, csak egy kérészéletű sikerélmény. Hamar rájössz, hogy soha sem lesz manifeszt eredménye és lópikulát sem ér az egész. Ezért jó a kreatív hobbi! 

A receptet Neked kell megtalálnod. Ne ragadj le egy helyen! Pláne ott nem, ami szar! Lehet szembe jön egy értelmesebb állás, de egyetlen rohadék munkahely sem ér annyit, hogy miatta tönkretedd magad! Kedves Olvasóm, Te értékesebb vagy, mint azok a senkik, akik miatt emészted magad! Fel a fejjel! Küzdj meg a magad módján!

A szlovák Bermuda-háromszög rejtélye

Irodalmi recenzió Jozef Karika Hasadék c. regényéhez

Most akkor jöjjön valami teljesen más, ami eddig volt. Ezekhez a sorokhoz nem kellett egy centit sem utazzak, elég volt, hogy sikerült megszerezzek egy kötetet, de mégis egy utazás volt a javából. Az irodalom olyan számomra, mint a narkósoknak az adagjuk. Legyen meg a betevő és elbódulok, a lelkem megnyugszik. Beadom a porciót és megindul a delíriumos hullámvasút. Megesik, hogy belefogok egy kötetbe, aztán leteszem, mert elvonja valami más a figyelmemet vagy egész egyszerűen nem köt let. Na, ez most nem így volt!

Kezdem az elején. Lódítottam. Igen, sajnos ez az igazság. Ahhoz, hogy ez a poszt megszülessen, el kellett utazzak egy napra a Széplesre. A hosszú séta és az esőben mégsem azt jelentette, hogy egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. Erre az ékes bizonyíték ez a bejegyzés, ugyanis az egyik túratársam, Erika ajánlott egy könyvet, mert tudja, hogy ez a koktél, amit a könyv takar, biztosan be fog jönni. Jozef Karikától a Hasadék, ami a Tribecsben játszódik.

Ezt elsüllyesztettem azon információk közé, aminek otthon utána fogok nézni. Ezért is mantráztam hazafelé menet, hogy rákeresek, rákeresek, rákeresek. Még útközben rágugliztam a kötetre. Fontos, hogy első benyomást szerezzek valamiről, illetve valakiről. Olyan ez, mint a párkapcsolat, hiszen a kémiának működnie kell. Ha az nincs, akkor barátként üti meg az ellenkező nem a legmagasabb szintet. Ez pedig a külalaknál indul. Sokat mondják, hogy a külső nem számít. Ez baromság! A külső megfog, a belső megtart.
Ugyanígy voltam a párválasztásnál is, de a könyvekkel is ez a helyzet. Ha a borító valami jellegtelen, minimalista, a színösszeállításban is valami balfékre bízott produktum, akkor nem kelti fel a figyelmemet. Oda valami beton keménységű ajánlás vagy tartalom kell, hogy a kezembe vegyem.
Viszont itt szerencsére szó sem volt, mert a miliő, ami a fedelen szerepelt, már önmagában becélozta a tudatalattimat: őszies, borús táj, varjakkal, alul pedig egy elhagyatott ház, amiből szerte a Kárpát-medencében már megszámlálhatatlanul sokat láttam.
Ez már igen! ,,Misztikus thriller", hirdette a lábszövegben lévő felirat.

Könyv: A hasadék (Jozef Karika)

Otthon már a szerzőnek is utánanéztem. Jozef Karika, 43 éves, született Rózsahegyen. Az életkora ellenére lehet mondani, hogy született író, egy prózabajnok, aki nem rest kiállni évente egy-egy kötettel. Hiszek abban, hogy a fiatal, ambíciózus lelkek tudnak igazán maradandót alkotni. Előrukkolnak valami olyasmivel, ami tudatrobbantó hatást fejt ki. Ez nem csak az irodalomra igaz. Vannak, akik idősebben állnak be a sorba, mint Szomolai Tibor, aki a Felvidéki saga vagy A klán szerzője. Két meglehetősen elütő műfaj, mivel az előbbi egy családregény, az utóbbi pedig a dunaszerdahelyi maffiát dolgozza fel. A Felvidéki saga egy szívhez szóló történet, ahol Alsószeli két családjának históriáját beszéli el a 48-as szabadságharctól napjainkig, mindezt úgy, hogy abszolút részese az olvasó a történéseknek. Már-már könnyfakasztóan közel hozza a karaktereket. Ezzel szemben A klán maga a rideg, brutális valóság a 90-es évekből. Kitűnő író ő is!

Na, de a könyv megszerzését követően olvasni kezdtem. Azt vártam, hogy valami fantasy kalandergényt tartok a kezemben, de ki kellett ábránduljak. Ez egy hatalmas és döbbenetes pozitívum volt számomra, hogy gyakorlatilag megrendelésre készült a könyv. Olyan tollbamondás, mint amit Valerij Karisev vetett papírra. Alekszandr Szolonyik egy athéni szállodában mondta el az élettörténetét. Igor M. (a továbbiakban csak Igor) diktafonra rögzítve regélte el annak a kalandnak a vázát, ami a könyv alapjául szolgált. Az író ezt rendszerezte, lábjegyzetben kiegészítette, összefésülte, itt-ott hely- és személyneveket változtatott meg, hogy ne legyen jogi bántódása, pár szakaszban a saját megjegyzésével látta el.

Egyes szám első személyben íródott, így tényleg olyan, mintha Igor mesélte volna el az életét. Ő egy mérnöki végzettségű diplomás fiatalember, aki nem talál Zsolnán állást és kénytelen alkalmi munkákból fenntartani magát. A nehézségeiről is mesél, illetve arról, hogy a blogírásban találja meg a számítását. Utal rá, hogy mennyire szerencsétlennek érzi magát, hogy nem az értelmi színvonalának megfelelő pozíciót tölt be. 
Valljuk be őszintén, hogy sokan annyira együtt tudunk érezni a főhőssel, hogy az fájdalmas... Sokan vannak, akik a tehetségüket mindenféle szellemi süllyesztőben pazarolják el, mellette találva valamilyen sikerélményt, aminek köze sincs a fő profilhoz, amiért a fizetését kapja. Nem hiába űzik mániákusan azt, amiből elismerést tudnak kicsikarni az élettől...
Egy építkezésre közvetítik ki, ahol más egykori hallgatóval végzik a kétkezi munkát. Bontás, tatarozás folyik egy szecessziós villában, aminek a múltjára fény derül, ugyanis egy elmegyógyintézetről van szó. Itt mégis van egy széf, amiben talál valamit. Ez pár jelentéktelen kacat ahhoz képest, amire számított. Először le is lombozódik, de később csak veszi a fáradtságot, hogy elolvassa. Ugyan ékszerekre, készpénzre, aranyra utazott, hogy a párját, Miát meglephesse, de beleássa magát a témába, ugyanis egy elmekórtani feljegyzésre bukkan, amit egy bizonyos Walter Fischerrel folytattak az intézet falain belül a második világháború előestéjén. Megdöbbentően leromlott állapotban került a ház falai közé, amit nyilvánvalóan egy olyan esemény váltott ki, ami patologikusan traumatizálta. 
Igor arra vetemedik, hogy betör az épületbe, mivel fél, hogy a széfet a többi bútorral egyetemben elszállítják, így az ott lévő hanglemezeket is, ami valószínűleg a páciens hangját is tartalmazza. Ezt egy szombat este kalandos úton meg is szerzi, majd otthonában a hifi berendezésén meg is szólaltatja, ami önmagában is hátborzongató, hogy 75 év távlatából beszél hozzá egy orvos, dr. Grachula és az elmeháborodott Walter Fischer. Ezekkel az információkkal önállóan nem tud sokat kezdeni, aztán az internet keresőmotorjába begépeli a nevét másnap délelőtt és információk özöne zúdul rá. 1939 februárjában tűnt el, amikor a simonyi Bat'a Cipőgyárból útnak indult, hogy a Tribecsben túrázzon egyet, majd csak májusban került elő Aranyosmarót mellett, ahol karcolásnyomok voltak a végtagjain, az arca össze volt égve. 
Innen kiindulva elkezdte felgöngyölíteni az eltűntek listáját, ami majdnem egy tucatnyira rúgott az eltelt közel 100 évben. Sok anyagot is talált a világhálón, amit a blogjában fel is használt. Erre levelek garmadája érkezett, de volt két kiemelkedő alak, akivel fel is vette a kapcsolatot, majd el is hívta őket Zsolnára. Ott megismerte mindkettejüket. Bár a szimpátia leghalványabb jele sem alakult ki közöttük, mégis megbeszélték, hogy tesznek egy próbát a Tribeccsel. Először novemberben mentek el, majd egy többnapos decemberi kirándulásra vállalkoztak. 
Andrej Bežanský és Dávid Kerčel két olyan karakter, akik széttartóbbak sem a külső megjelenésükben, sem a világlátásukban nem különbözhetnének jobban.
Bizonyítékot kerestek és meg is kapták. Legyen ennyi elég. Ha igazi borzongásra adod a fejed, Kedves Olvasóm, akkor ne habozz, mert ez részben a miénk. Hogy miért? A válaszom az, hogy a Tribecs itt van a szomszédban. nem valami kiejthetetlen nevű amerikai dráma közepébe csöppensz, hanem egy olyan helyre, ami 1000 évig a miénk volt, ezért érzelmileg könnyebb közel kerülni hozzá. Ráadásul több szlovákkal találkoztunk, mint amerikaival, a történelmünk is sokban közös, a helyekben pedig a magyarság kézlenyomata ott van.
Laza, szlenggel sűrűn teletűzdelt szövegstílussal bír az irodalom. Szókimondó, de a jó ízlés kortárs határain belül. Nincs benne alpáriság, horror, de az, hogy a lapok elé szögez, azt garantálom!
Aki szereti a természetet, sokat túrázik, annak is ajánlom. Jómagam is azért találtam lebilincselőnek, mert a Tribecs egy kicsi csücskében megfordultam, a Zobor alatt. Rejtély, valóságtorzulás, misztikum és élethű félelem. 

Kellemes olvasást kívánok! 


A funtineli monszun harmadik kötete

Széples-hegység, Rogoz / Munții Țibleșului, Rogoz

Miért ez a cím? Merül fel az Olvasóban a kérdés rögtön, ahogy a szakkádoknak megfelelően átfutja. Valóban elég furának tűnik, de minden szónak megvan a maga jelentése és tartalmi vonatkozása, ahogyan azt előttem Wass Albert megálmondta.
Először is A funtineli boszorkány trilógiájának a harmadik része játszódik részben ezen a tájon, ahol Nuca a partizánokhoz szegődik. A bevehetetetlen erdőségek, a barlangok, sziklahasadékok szolgáltak a nagy patakvölgyek által szabdalt hegységben ideális búvóhelyként szolgáltak a rendszer ellen küzdőknek, akik a szovjetek érkezését várták. Vagy ellenük harrcoltak? A macska rúgja meg! Nem emlékszem. Nyomott a koncentrációm egy kikapcs gombot, mert annyira el voltam foglalva párhuzamosan a tájleírással, hogy az árulás már nem tudom, kinek szólt és kik ellen harcoltak. Megint olvasni kellene!

Nyáron nem sikerült. Akkor a Pozsállóra mentünk. Most volt a pótidőpont, így két mikrobusznyi természetbarát lépte át korán reggel a határt Érmihályfalvánál. Fel voltunk csigázva, hogy mi vár ránk, mivel az eső hol kevésbé, hol jobban, de folyamatosan esett. Időnként annyira szakadt, hogy az ablaktörlő lapátját folyamatosan járatni kellett. 
Érintettük az egykori sváb falvakat és városokat (Mezőpetri - Petrifeld, Nagykároly - Großkarol, Szatmárnémeti - Sathmar). A két várost már az elkerülő utakon kerültük meg, igaz Szatmáron keresztül kellett menni, de hamar ment. 
Pár érdekesebb helyet azért érintettünk, úgy mint Kismajtényt (Moftinu Mic), ahol a kurucok Károlyi Sándorral az élen letették a fegyvert és néhány telepesfalvat: Paulian, Decebal. Ezek a települések ugyanarra az analógiára rímelnek, mint a felvidéki Kacagópuszta vagy Bottovo. A múlt század húszas éveitől beindult az etnikai tömb erodálására tett román kísérlet. 
Ugyanilyen központi akarat lenyomata volt Szatmárudvari (Odoreu) főtere, ahol a katolikus templom tövében román katonai emlékmű, ágyúkkal, kicsit arrébb pedig Vitéz Mihály (Mihai Bravu, Mihai Viteazul) szobra áll. Ehhez hasonó Miszmogyorós (Tăuții-Măgheruș) és Magyarlápos (Târgu Lăpuș) esete is, ahol a református templom a központban van ugyan, de mellette az ismert katonai, világháborús emlékművek. Bár becsületükre legyen mondva, azért sok helyen, ahol 20% felett van a magyarok aránya, a román mellett a magyar helységnév is fel van tüntetve, az önkormányzati épületeken szintén. A neten látni olyat is, hogy a miénk mellett a német is helyet foglal, mint Szatmárnémeti esetében. 
Utunkat kiszáradt halastó, gyárépületek, egyutcás falvak szegélyezték. Eső, eső és még több eső. Ami máskor olyan áldás lett volna, amiért Romániában harangot szenteltek, a mezőkre mentek ki imádkozni. Nem a múltban, hanem idén (sic!), az most meghallgatásra talált. Lehet lenézni őket, de Eliade országáról van szó, ami át van itatva a néplélek misztériumával, ami termékeny talaj a hitéletnek. Eliade pedig nem brit tudós volt, ezt is érdemes leszögezni!
A rónákat a dombos, majd szerpentines utakkal bíró hegyes tájak váltották. A csapadék intenzitása mit sem csökkent. Sőt, Magyarlápos után szakadt. A túratársak arckifejezése önmagáért beszélt. Kedvetlenül mustrálták a szürkés tájat, mert legalább annyira akaródzott egy jó kis séta, mint egy vaskos injekció alsó tagozatban. Az igazat bevallva nekem sem volt sok kedvem kiszállni, de egy végtelennek tűnő szakasz után, ami Magyarlápos után következett mégis muszáj volt. Először is Tőkésről (Groșii Țibleșului) után jött egy már-már terepjáróval megtehető masszív, leromlott állapotú szakasz, ami már a faluig sem volt megnyerő, mert dobált minket rendesen. 
Ha valaki autós játékokból szerezte a reflexeit és némi vezetési képességet, akkor azt itt kiélhette. Némi rutint ott is magamra szedtem, de a való élet volt az igazi iskolája a jogosítvány megszerzésének, amit itt kamatoztatni kellett, mert a víztócsák rejthettek akármekkora kátyút, amit elkapni egy ilyen kieső helyen, nem lett volna felemelő.
Na, de egy többemeletes háznál hagytuk a csapatszállító járműveket. Biztonságosnak itéltük meg, ezért átöltözve, felpakolva indultunk meg a csúcs irányába. A derűs, esőmentes hangulat nem tartott sokáig, mert először kisebb, majd egyre nagyobb cseppekben osztotta az igét az égi áldás.

 

Az eső lehet az ítélet, a pusztítás eszköze is Isten kezében. Ez történt az özönvíz idején
(1Móz 7-8)

 

Ésszel felfogtuk, hogy a nyarunk abnomális aszálya hál' Istennek véget ért. Vezekelt és böjtölt érte a természet, mert az ember kapzsi és nem tiszteli. De mivel a környezetünktől nem tudunk függetlenedni, ezért a számlát elkezdte benyújtani. Hogy ebből mi lesz? Ki tudja! Remélem, hogy ez csak egy átmeneti anomália volt. Mindig és minden körülmény között reménykedni kell. Másképp ez nem megy.
Előkerültek az esőkabátok. Az cseppek úgy doboltak a kobakokon, hogy a beszélgetés is mérséklődött. A staccatók hallgatásra intettek. Legalábbis én magamba szálltam. Olyannyira, hogy jócskán előre mentem. Vitt magával valamilyen megmagyarázhatatlan lendület. Ha a csapadék zaja felerősödik, akkor a beszéd elhalkul, az érzések pedig felerősödnek. Meditatív nyugalom vonja be az elmét, akárcsak egy bögre meleg kakaó, ami lecsillapít, dacára annak, hogy minden hideg és nedves volt. 
Egy tisztásra értünk, ahol már szitálássá szelidült az iménti zivatar. Itt volt lehetőségünk valamelyest kitekintést nyerni a környékre, amennyire a felhőzet engedte. Ezért is volt egy nagyon szép szakaszunk, amikor a párás, felhős misztikumba veszett erdők foltokként szabadultak fel, lehelték ki a vizet tüdejükből. Egyfajta jóllakottság édes érzése lehet ilyenkor a fákon úrrá. Szomjaztak tavasz óta, most pedig falták a nedvességet. A kaptatón meg-megállva vettük szemügyre a flórát és a gombákat, hogy micsoda meghitt együttest tudnak alkotni egy ilyen őszi időben. 
Keresztúthoz értünk. Szó szerint, mert a sziklára a kék jel volt felfestve, alá pedig egy kanyarodó nyíl, aminek a tetejében egy szépen megmunkált szárnyaskereszt (troițâ) állt. Eu sunt lumina lumii. Azaz Én vagyok a világ világossága. Hirdette a faragás. Anno itt nem volt semmi, de a fán is látszik, hogy nem olyan régen faragták. 

 


,,Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága."

 

 

Sok  eszme bebizonyította, hogy a romlást, a tévelygést, az igazságtól eltávolodást szabadította az emberiségre. Hit, vallás, egyház. Más és más dolgok. Úgy vélem, hogy nekem hitem van. Megkerülöm az emberi intézményt, imádkozok, ezáltal van egy kapcsolatom. Ez olyan, mint egy jelerősség. Ha közel vagyok az adótoronyhoz,  akkor jobban érzem, hogy átmos a tisztaság, ha távol, akkor sokkal nehezebb megteremteni. Ilyen tornyokat telepítettek már sok helyre. Számomra ez a természet. Ehhez lehet csatlakozni, mert ez a legtisztább. Akárcsak Fekete István gondolata:

 


„A természet. Ebben nem is csalódsz, elhiheted. Nem beszél, hát nem is hazudik; nem ígér, és mégis odaadja mindenét, nem szól, és mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott.”

 


Hogy mi a véleményem minden másról? Leginkább az, hogy elég, ha a közösségi médiát nézed. Tele van a napilapok hazugságával, mások műboldogságával. Fülig ér a szájuk és nagyon gazdagok, miközben a kulisszák mögött egymás anyázzák és hitelre vettek mindent. A politika? Legyen még egy idézet és visszatérek a tájhoz. Igérem.

 

Nyakkendős 'urak' a tv-ből néznek,
Sok-sok mindent megígérnek.
Amíg ők lesznek, minden marad,
Hazudik mind, ne hagyd magad!

Tinédzserként sokat hallgattam az Ossiant. Ez egy 1991-es dalszöveg.  Ha bárki azt hinné, hogy ez csak agyatlan lázadás és mindenki menjen a búsba, akkor a helyzet az, hogy nézzen kicsit körbe, hogy mi folyik itt, majd hallgassa meg bármelyik csakigazimaislágert és gondolkodjon el egy kicsit az előbbi értelmén.

Na, de elég is ebből! A tisztás platója után már feltűnt, hogy az erdők beburkolóznak pára- és felhőködmönükbe, ami csak egyet jelenthetett azzal, ami egész nap volt. Már rezignáltan vettük tudomásul, így közömbösen kanyarítottuk magunkra az esőkabátokat. Egészen a menedékházig mentünk. Útközben azért megálltunk egy-egy fotóra, mert az erdő atmoszférája kezdett magával ragadni. Szerencsére mások is szeretik az exponálógombot, így volt társaságom is, ami egyfajta alibi is egyben, ha páran szúrós tekintettel viszonoznák a lemaradásomat. Igazolásként ott van még legalább egy túratárs, aki szintén velem szolidarított. :)
A menedékház eléggé távol állt a szokásos Hüttétől, ami chatának is gyenge. Az alsó szinten egy nagy fadeszka volt, amin akár három ember is bivakolhatott. A földpadlón hamu és szemét egyvelege csúfította a teret, a falakra pedig tucatnyi nevet, dátumot, szöveget, szenes szerelmi vallomást róttak. A kinti állapotok is hagytak kívánnivalót maguk után, mert a zsákba gyűjtött szemét szanaszét hevert a talajon. Az is lehet, hogy valamilyen állat pocsékolta meg, de az emberi nemtörődömség sem volt kizárva. A tisztás végében egy feszület magasodott. Ez adott némi üdeséget ennek a helynek. Akkor is, ha jóval szerényebb kivitelű volt, mint a lenti társa. 
Ez volt a végállomás. Robi, a túravezetőnk szerint értelmetlen lett volna felmenni. Egyrészt a kilátás gyakorlatilag minimális lett volna, ami egy csúcstámadás után nem igazságos, másrészt - és ez nyomta a többet a latba - dörgött és villámlott időnként. Személy szerint kelletlenül vettem tudomásul, de mivel Robit tartom az egyik legjobb barátomnak, akire az életemet merném bízni, amire a bizonyíték a sok év, kaland, megtett kilométer, ezért indultam én is visszafelé. Egy csapat vagyunk. Nincs helye zúgolódásnak.
Bár azért bepróbálkoztam egy milenneha elsütésével, de a villámlós érvelés nyomós volt. Sebaj! Azért megrohant a gondolat, hogy mennyire kellemes az erdő maga is. Egyfajta hurráoptimizmus szállt meg, hogy a csúcs nem sikerült, mint anno, hét évvel ezelőtt, de így is remek kikapcsolódás volt. Peter Wohlleben - mint annyirszor előtte -most is eszembe jutott. Mit mondana a fákra, az állapotukra. Mi mindent tudna mesélni a szakavatottságából kifolyólag? Csüngenék minden egyes szaván, egészen biztos, mert vette a fáradtságot és a  plénum elé tárta mindazt a tengernyi tudást, meghökkentő tényt, ami a lábunk alatt, körülöttünk fellelhető. Mindezt olyan köntösbe csomagolta, hogy egyből fák közé  kívánkozik az ember fia.
Hogy mit szólt volna az erdészeti nehézgépekhez? Már most tudom. Azt, amit mi. Egyesen bosszankodott volna azon, hogy a talajt mennyire feltúrják. A túratársaink a mi perspektívánkból, mert első világháborús harctérré rondítják az erdei utat, ahol csűdig merülünk a sárban. Ugyanakkor a fáknak, a mikroorganizmusoknak és a talajnak is ártalmasak. Ő ezt lóval oldaná meg, ami valljuk be, sokkal kíméletesebb.
Aztán ismét ajárművekhez értünk. Hogy a csúcsot kárpótoljuk, Robi barátom felvetette, hogy nézzük meg Rogozon a fatemplomot. Egyből felvillanyozódtam! Remek ötlet! 

A falu maga betagozódott Magyarlápos közigazgatási egységébe. Anno a várossal együtt Szolnok-Doboka vármegye, majd Szamos megye (județul Someș) része lett a két világháború időszakában (epoca interbelică), hogy később azt feldarabolva a szomszédok osztozzanak rajta. Így került Máramaros megyéhez (județul Maramureș). A mai megye területén becslések szerint 200 fatemplom van. Ezek közül emelkedik ki nyolc, amiket 1999-ben a Világörökség részévé tett az UNESCO. Az 1661-es tatárdúlás után épült fel 1663-ban az a fatemplom, amit mi is láttunk. A szomszédos görög katolikus mellett, ez pedig ortodox. A temetőkerttel karöltve az új ortodox kőtemplommal és a görög katolikus társával egy területen fekszenek. 
Bő 350 évével és építőanyagának köszönhetően is csoda, hogy ennyi évszázadot és világégést elbírt. Maximális tisztelet! Továbbá mit sem ért volna az óvó kezek és a hívek áldozatos munkája nélkül. A BOR (Biserica Ortoxă Română), azaz Román Ortodox Egyház már a kőtemplomot használja. 

Tiszta idő, pár megkönnyebbült sóhajtás és az eső ismét hajtott minket utunkra. Szinérváralja után már angyali üdvözletként búcsúztatott minket a naplemente. 

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!


Farkas Csaba Tamás

 

Képek:



 

Itt is eléred a képeimet:


vagy felveheted velem a kapcsolatot a csabatamasfarkas@gmail.com címen.

Ősbükkösök esküdtszéke alatt

Szinnai-tó, Oroszsebes, Inóc / Morské Oko, Ruská Bystrá, Inovce

Van a boldogságnak pár feltétele, amikor minden a helyén van, nincs az érzelmi palettán betöltetlen, esetleg szürke, fekete felület. Ha van, akkor sem lehet azt mondani, hogy számítanának. Ezek a posztmodern világ fájdalomcsillapítói, amikor a kiszakadás jelenti a feloldozást minden alól, ami a hétköznapok szennyét jelenti. Az utazás, a természet, a messzi tájak reflexiói a kemoterápia a kortárs erkölcsi rák ellen.
Az egyik szegmens az, amikor azzal vagyok, aki valóban fontos. Elmúltam harminc. Nem fecsérlem olyan emberekre az időmet, akik lehúznak, jellemtelenek és az eltöltött idő nem élményt jelent. Heidegger időfogalmában az autentikusság azt jelenti, amikor az ember meghal. Olyankor válik az idő az eltávozással lezárttá. Így nem mindegy, hogy kikkel osztjuk meg, mert ez az egyik legdrágább kincsünk. A figyelmről és a törődésről nem is beszélve.
Legalább akkora súllyal esik a latba, hogy hol vagyunk és mit csinálunk. A pénzhajszoló ön- és mások által koordinált munkának aposztrofált kizsigerelés nagyon ritkán gyümölcsöző. Az esetek többségében repetitív hazugság, amelyet a gonosz erők próbálnak tartalommal megtölteni.

Tovább

Gömör és Kishont

Gömörország néhány szépsége

Ha létezik egy olyan vidék, amely a vegyes érzelmeket ki tudja váltani belőlem, az minden bizonnyal a Rimaszombat 1850-es székhelyiségével fémjelzett Gömör és Kishont vármegye. Utam sokszor vezetett már Gömörországon keresztül, mert a nagy hegyek lábánál fekszik, így megvan az a sem ide, sem oda nem sorolható bája. Már a Szent Isvtán-i időkben is létezett Gömör vármegye Gömörvár központtal, amelyet a XIX. században a Kis-Honti területekkel egyesítettek, így létrehozva azt a közigazgatási területet, amely a Trianoni békéig ezt a dichotóm agrár-ipari övezetet jelentette. Multietnicitását mi sem jelezte jobban, mint az, hogy az egykori bányavárosok (Jolsva, Rozsnyó, Dobsina) a németség fellegvárai voltak, az erdőirtással és pásztorkodással foglalkozó szlovákság inkább a hegyvidéket lakta, míg a Rima és Sajó öntözte síkságot már a magyarok, így alkotva relatív többséget 1910-ben. A felemásságot két olyan személy is jelzi, akik más-más  szerepet töltöttek be a történelemben. Hanva poétája a mi panteonunkban helyet foglaló Tompa Mihály és Tiszolc szülötte, a kommunista mártír Vladimír Clementis, aki a magyarok második világháború utáni kitelepítésének legnagyobb propagálója volt. Mellesleg a  büsztje máig a szülővárosa főterét díszíti (?), ami lehet a történelem teljes spektrumú kezelése, a felmutatható nagy formátumú arcképcsarnok hiánya, illletve egyfajta megrekedtség is. 

Utunkat a száraz, kietlen, aszály sújtotta táj kísérte. Sok helyütt az elsárgult rétek, szomjas erdők képének váltakozása szegélyezte a magyar szakaszt. A felhőzet már Miskolc térségében felbukkant, aminek örültünk és nem is. Jó érzés volt látni, hogy végre megkönnyebbülnek a növények, hogy vízhez jutnak, ugyanakkor a kirándulást csúnyán be tudja árnyékolni egy-egy nagyobb égi áldás. Kitartóan mentünk a jól ismert 26-os úton Bánréve irányába, majd az egykori határállomás mostani kaszinóépületét magunk mögött tudva, szinte azonnal leszakadt az ég. Bajba is kerültünk, hiszen innen hogyan tovább? Módosítani kellett a Murány-áttörésen, ezért időt nyerve Rimaszombat felé vettük az irányt. 
Érdemes említést tenni Csizfürdőről, ahol a jódos víz enyhülést jelenthet az ízületi- vagy reumabántalmakban szenvedőknek, de utána jön Orávka és Bottovo. Orávka idén ünnepli fennállásának a 100. évfordulóját, akárcsak Bottovo. Az előbbi címerében Árva vármegye címerállata, a medve is szerepel, ami nevéből eredően is az onnan elszármazott és ide telepített szlovákságot jelenti. Nevezik még Kacagópusztának is, ami az 1938. október 5-i határvillongásról híresült el, amikor is magyar honvédek foglalták el ideiglenesen, de a csehszlovák határvadász egységek visszaverték őket. Mindkét oldalon követelt halálos áldozatokat az incidens és nem tette könnyűvé az elidnult komáromi és pozsonyi tárgyalásokat.
Viszont hat évre vastagon fogott az első bécsi döntést térképen megrajzoló  Ciano ceruzája, így a meglehetősen nagy méretarány 750 méteres eltérést jelentett, ami az 1:750000-es térképen a cseh és magyar részről sok-sok aprólékos részintézkedést jelentett. Az örömmámor Nagyszaláncon fordult át hamarosan sokkba, amikor megtudták, hogy a vasút miatt maradnak a szlovák oldalon. Orávka és Bottovo lakossága elmenekült. Hogy féltek-e a bosszúvágytól? Ki tudja...
Most nem a fegyverek ropogtak, hanem az esőcseppek kopogtak szaporán Kacagópusztán és a ,,falafalvakon" keresztülmenve (Abafala, Pálfala, Mártonfala), majd elérve Rimaszombatot töprengés vette kezdetét. Egy gyors elhatározással úgy döntöttem, hogy a Meleghegyi-víztározót keressük fel. Nem hiába nevezik így, mivel itt található a Felvidék (Szlovákia) legmelegebb vízű tava, a maga 27 °C-os hőmérsékletével. Ajánlják, mert népszerű fürdőző- és horgászhely. Az utóbbit tapasztaltuk, de most senki sem merészkedett bele, mert az idő hűvös volt és erősen esőre állt.
Rövid nézelődés után tovább indultunk. A csapadék aznap szeszélyesen hol lecsapott, hol már kipárolgott, mert már elvonult. Igazi kacskaringós, szerpentines, ugyanakkor alig járt úton mentünk Rátkó irányába. Valószínűleg a megnövekedett üzemanyagárak miatt is, de kihalt volt a szakasz. Forgalommal alig találkoztunk az elkövetkezendő szűk 20 kilométeren. A járatlansághoz az is hozzátett, hogy alsórendű út, a minősége ppedig eléggé kifogásolható volt. Egy-egy letérő volt csupán, az első falu pedig Szásza (Sása) volt.

A nap folyamán többször eszembe ötlött Witold Szczerek gondolata, amelyet a magyar falvakról írt. Nincs bennük élet, hacsak nem a romákat vesszük. Márpedig a hivatalos statisztika, a Romák atlasza (Atlas rómskich komunít na Slovensku) és a saját empíria nem mutatnak átfedést. Gömör és Kishont vármegye már régen a múlté. Egy része visszakerült 1938 és 1945 között, így egy kanyart írtunk le a nem visszacsatolt területeken is, viszont a kép ugyanaz: néptelenség. A szlovákok és a magyarok nem mutatkoztak. Helyettük a cigányság volt vizuálisan felülreprezentálva, ami sokszor megesik, ha szegényebb területeken fordul meg valaki. 
A népszámlálási statisztikák önbesorolásos alapon veszik számba a lakosságot. A Besztercebányai kerületnek (Banskobystrický kraj) (utunk során a Rimaszombati és Nagyrőcei járásokban jártunk) a 660563 fős lakosságából a 76,53% szlovák, 10,23% magyar, 2,35% roma, míg 10,01% nem válaszolt. Ugyanakkor a becslések a népesség kb. 25%-át, azaz minden negyedik embert romának találtak, ami becslés, viszont hivatalosan a kerület 516 településéből 266-ban vannak roma közösségek, ami 51%-os eredmény. 
Az említett Szászán is csak velük találkoztunk. A következő falu, Ratkó szintén az ő jelelénlétükről tanúskodott. A múltban kézműves falu volt, de manapság  inkább szegregátumként írható le, első blikkre.

A Nagyszirk határában található nagyolvasztó egy ipari műemlék, amit az egykori vasgyár épületei öveznek. A XIX. század végének mementója, ami megér egy kis kitérőt. A tájékoztató táblák részletesen beszámolnak az itt folytatott tevékenységről, igaz szlovákul.
Gömörrákost (Rákoš) érintve mentünk Kövi (Kameňany) irányába, ahol szintén a roma jelenlét tapasztalható.

A harmadik célpontunk Süvete (Šivetice) volt. A falu északi részén található a temető tőszomszédságában az a rotunda (körtemplom), ami a környék legrégebbi és a történelmi Magyarország kiemelkedő jelentőségű  egyházi épülete. Antiochiai Szent Margit tiszteletére épült a XIII. században. Belülről bizonyára  impozáns lehet, bár a felújítása hosszú évek óta folyik és a kapu feletti félköríves timpanonon már a javulás nyomait láttam, mivel korábban is voltam már itt. Sajnos nem tudtunk bemenni, mert egy telefonszámot sem találtunk, ahol lehetne érdeklődni, hogy esetleg lehetőségünk van-e megtekinteni az enteriőrt. 
Marad a dokumentumfilm:

Sokat foglalkoztatott az egykori Magyarországnak a demográfiai változása. Főleg az, amit a XX. század hozott. Ha létezik olyan etnikai egzotikum, ahol érdekes dolgok fedezhetőek fel, akkor kapásból ez a csöpp település jut eszembe. A temetőben nyugszik a Sendrei család, ahol a családi név eredete nem kíván erős fantáziát. Itt nyugszik Laurencsik Pál, akinek a sírköve magyarul van feltüntetve, de a leszármazott hölgyek már Laurenčiková néven vannak eltemetve, bár a rokonság nincs feltüntetve, de erősen sejthető. Más magyarok is nyugszanak itt, de ahogy oly' sok helyen, itt is a honfitársaink szava kiveszett, beolvadt, elvándorolt, esetleg kivándoroltak a temetőbe, miután leszolgálták a földi pályafutásukat. 
A templom cintermét fallal övezték, egy kaputoronnyal erősítve, amit haranggal is elláttak, illetve fazsindellyel fedtek. A falon túl, Kisperlász (Prihradzany) felé található az új temető. Érdekes, hogy az evangélikus templom tornyán régies szlovák felirat található. A szláv lokatív mostani ,,v"-je  akkoriban még duplavével íródott. Ez még a szabadságharc előtti időket jelenti. 
Volt egykoron híres fazekasság és vára is volt a falunak. Az utóbbinak nyoma sincs, az előbbit még egy mester, František Szarka őrzi. Ugye...? :)

Mivel szeszélyes volt az idő továbbra is, ezért hazafelé vettük az irányt. A következő falu már a magyar nyelvhatár északi bástyáját jelöli: Lice. És így tovább, visszafelé...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!


Farkas Csaba Tamás



Képek:



 

Itt is eléred a képeimet:


vagy felveheted velem a kapcsolatot a csabatamasfarkas@gmail.com címen.

 

 

Retyezát

Felfedezni az elmondhatatlant négy napon át

Hajnal volt, egy júniusi reggelen. Még a kávé frissen főtt le, de már a tejjel együtt meg kellett inni. Kellett az energia, mert csak így lehet azt a napot abszolválni, amelyet rögtön egy még nehezebb követ. Emitt az Alföld végtelen monotóniája, amott egy világ, amelyik az Isten felé nyújtózik, ha pedig a Teremtő alászállna, akkor trónusnak mondaná ezt a helyet, mert palotaként övezi a sok orom.
Ide visz a végzet, hogy valamivel emelkedettebbé tegyük a XXI. századi életünket. Így ülünk be a járműbe és indulunk napkelet felé, majd mindig délre és délre, hogy elérjük a Nyugati-Zsil-völgyet, mindazt, amit mi a Retyezáttal fogunk fémjelezni az elkövetkező időben. 
A mindössze 466 négyzetkilométer több szépséget tartogoat, mint másutt sok-sok ezer. A bérceinek legnagyobbika meghaladja a 2500 métert, de átlagosan a csúcsmagasságok 1450 m-re datálhatóak.

Léteznek olyan örömök, amelyet mindannyian globálisan alapértelmezettnek veszünk, kezelünk. A legfőbb érték a család, a barátok. Őket szeretjük, annak dacára, hogy egy részüket kaptuk, a többieket választottuk. Érték a haza, ahová tartozunk, a hely, ahol élünk, nem megfeledkezve mindarról, amit vagyonként birtoklunk és fel-  és kiépítettünk. A Maslow-i piramis csúcsa valami egészen mást takar, amit az Isten fogalmával jelölnek a szociálpszichológusok. Egyéni szinten ez változhat, de Eliade nyomán elindulva ez egy megszentelt terület. Az ember nem mentesülhet a mítosz, a vallás alól, mert a misztikum éles határvonalat von a profán és a szent közé.

Hogy mi a profán? Ez egy szubjektív fogalom, de Mircea Eliade szerint minden, ami nem kozmicizált (cosmicizat), vagyis nem lett az emberi pszichikum kozmoszába integrálva, a helyét az univerzumban elhelyezve. Ugyanakkor szerintem az is profán, ami mostanság folyik, mert a szentet deszekralizálják, hogy a helyét mindenféle neomozgalom posztmodern parttalanságával, dadaizmusával töltsék meg: degenerálják.
Emberi csinálmány, de a hegyek nem. Le lehet tarolni a kapzsiság jegyében bármit, de a hegyeknek lelkük van. Ahogyan az ember el fog tűnni, úgy itt fognak maradni. Mindazt a bizarr mementót, amit a ,,gazdaság" létrehozott, majd kiheveri a posztapokaliptikus lét.

Ha kozmicizáltság, akkor  az első napi célunk mindent kifejez: Straja-csúcs. A Vulkán-hegység (Munții Vâlcanului) egyik legmagasabb pontja, Lupény ikonja. A síparadicsomon keresztül értük el a hajdani ezeréves határgerincet. A felvonón túl, a kúpon egy fehér kereszt fogadott minket, amiből katonák nőttek ki., szuronnyal a Zsil völgye felé néztek, északnak. Nem hiába, mivel itt és a Vulkán-szoroson (Pasul Vâlcan) törtek be 1916 őszén a román csapatok, akik a Magyar-Zsil-völgy településeit rövid időre megszállták, de hamar kiverték őket a magyarok. Ádáz harcok voltak, amelyet a részünkről Maderspach Viktor írásai örökítenek meg. 
A harcoknak a szorosnál és a csúcson vannak emlékei, de több nem, így a modernitás síparadicsoma a tőszomszédságában várja a téli sportok szerelmeseit. A kilátás pedig lenyűgöző, mert a távolban Petrilla (Petrila), Petrozsény (Petroșani) is feltűnik, illetve a Nyugati- vagy Román-Zsil-völgy települései: Vulkán (Vulcan), Aninósza (Aninoasa), Lupény (Lupeni), egy kicsi Hobicaurikány (Uricani) illetve a mára már beolvadt települések: Alsóbarbatyeniszkrony (Iscroni), Zsilymacesdparoseny (Paroșeni), Hegyivulkán (Dealu Babii). Csend és béke honolt fönn, a magosba'. A szél zúgását hallottuk, a völgyek és síkok világa nem hatolt fel oda.Rövidet pihentünk és innen indultunk a szállásra, ellőtte pedig enni. 

Egy jól megérdemelt pihenés után másnap a kirándulásunk zenitjét ostromoltuk. A summum bonum volt, amikor a szép fogalmát, a bércek mikéntjét definiáltuk azáltlal, hogy erős emelkedőkkel és lejtőkkel tarkítva a Borbát-völgy (Valea Bărbatului) felől indult a túránk. Elég messze volt közúton is az erdészeti út, ahol terepjárót is próbára tevő útfelületen értük el a parkolót. Akinek kedves a családi járgánya, az véletlenül se itt próbálkozzon meg a helyszín megközelítésével, mert a legapróbb óvatlan mozdulat is komoly károkat tehet az alvázban, ha a manőver csak egy picivel sem úgy sikerül, ahogy annak kellene. 
Hűs, árnyékos fenyvesből vezetett az utunk, így a piros jelzésen, a folyót a hídon átszelve vágtunk neki az elején, ránézésre is masszívnak tűnő etapnak. Esztenát és kempingező területet érintve keltünk át a Csomfu-patakon (Pârâul Ciomfu), ami a Nagy-Csomfu-vízesés (Cascada Ciomfu Mare) alját jelentette. A szintkülönbsége a tető és a padozat között meghaladja a 150 métert, így ez a Retyezát egyik legnagyobbika, de eltörpül a bajnok, a Kurta-vízesés (Cascada Scurtele) mellett, a maga 293 méterével, szintén több lépcsőben. (Összehasonlításképpen a mostani Magyarországon Ilona-völgyi-vízesés 10 méter...) A völgykatlan erősen emlékeztetett a Tátra cirkuszvölgyire, ami laikus szemlélődőként a jégkorszak gleccsertevékenységeire rímel. Ilyen reliktumok a tengerszemek. Szerencsére később is többet láttunk, illetve egyet személyesen is megnéztünk, testközelből. 
A Kusztrura-hágó (Șaua Custurii) olyan falfüggönyként emelkedett előttünk, mint A Gyűrűk Urában, Mordorban Minas Morgul.  
Egy nagyobb kanyarral és némi emelkedővel emelkedtünk fel a nyereg vonulatára, ahonnan a Pelága lábára (Piciorul Pelegii), a Pelágára (Peleaga), a nyugati vonulatokra, a Kuszturára (Vârful Custura), a Pelága-völgyre (Valea Peleaga), a Jorgován-kőre (Piatra Iorgovanului), a Kis- és Nagy-Papusára (Vârful Păpușa Mare, Mică) és még megannyi kisebb-nagyobb tóra, patakra, gerincre, oromra nyílt kilátás.  Megint egy kisebb szünet, falatozás vette kezdetét, miközben arra jutottunk, hogy a Kuszturát kihagyjuk, mivel egy birkanyáj vette a birtokába, ami egyenlő volt az acsarkodó  pásztorkutyák jelenlétével. Egy középkorú román párral találkoztunk. Őket ugatták meg először, a félelem pedig nem alaptalan, mivel ért már sokakat pásztorkutya támadás.
Irány a Papusa! nem győzünk megállni, fényképezni, csodálkozni, mivel olyan a Kusztura-hágó, mint a Bifröst híd a viking mitológiában, ami Asgardot köti össze Midgarddal. Egy tábla jelezte a hágót, amit a Kusztura ablakának is neveznek (Fereastra Custurii). Balkéz felé a Pelága-tó (Tăul Peleaga) és a Kis-Pelága-tó (Tăul Peleguța) kéklett,  majd feltűnt a Mély-tó (Lacul Adânc) kicsi kéksége is. A neve ellenére nem számottevő, ha a Bukura- vagy a Pelága-tóhoz hasonlítjuk. Föl és le, így kacskaringóztunk, nekirugaszkodva az utolsó jelentős szintemelkedésnek, hogy kiérjünk a Papusára...
Hogy megérte? Nos, a szatori egy olyan élmény a japánoknál, amikor a teljes megvilágosodás egy pillanatra tör rá az emberre, hogy amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is illanjon. A fotográfusok pedig azt javasolják a hazatéréskor történő  szelekciónál, hogy teljen el legalább egy hét, hogy az érzelmi telítettség csökkenjen.
Hogy függ a szatori és a szelekció össze? Úgy, hogy az érzés aligha múlik. Egy érzemi kötelék alakul ki az ember és a hely között. Csillogó tekintettel tudok erről a helyről, egyértelmű túlfűtöttség közepette nyilatkozni. A lelkem egy darabja ott marad, mossa az eső, szárítja a szél, süti a nap és betemeti a hó. Fizikai valójában az ember a lakhelyén van, de azt tekinthetjük inkább adatnak, ami egy plasztikon helyet foglal.
Az igazi hazám valahol ott van és a környező tájon, amit a hegyek jelentenek. Felérnek több ezer istentisztelet leleketlen mormogásával,  mert az Istent nem a kőépítményekben és a zavaros magyarázatokban lehet megtalálni, hanem közelebb a mennybolthoz, a csúcsokon. Ez szűretlen és igaz, lent pedig elferdített, mindezt már emberi nyelvre lefordított érzéstorzításként interpretálják.
Ettől a ponttól csak a Pelága magasabb a Retyezátban, így az egy méterrel több a Papusa 2508-asától. Nyugatra a völgyek, ormok gyűrődése, az északra fekvő Valea Rea a tavaival egy meghitt, holdbéli tájra emlékeztet, keletre pedig már másabb hangulat, domborzat uralkodik. 
Utunk innen egy meredély peremén vezetett, amikor is a Kecskebak-csúcs (Vârful Țapului) tőlünk jobbkéz felé türemkedett a Borbát-völgye felé. Ezt a bástyát hátulról kerültük meg, nem letérve a piros jelzésrő, egyenesen a Zárt-kapuk (Porțile Închise) felé. Útközben egy drótkötéllel megerősített szakasz akasztott meg minket, aminek a rögzítése hagyott kívánnivalót maga után, illetve a megmarkolása is problematikus volt, mivel a szálak itt-ott kimeredeztek, ezzel elég kellemetlen sérüléseket tartogatva. Szerencsésen abszolválva kiértünk a gyephavasi hangulatú Zárt-kapuk elejéig. Az út egyenesen a Vârful Mare csúcsára vezetett, de mi ereszkedésbe kezdtünk a Kecskebak-tóig. Apró kavicsokkal tarkított szakaszon, meredeken indultunk lefelé ahol a csúszásveszély magasabb volt, majd egy aránylag enyhébb szakasz következett, ahol a glaciális eredetű kőtengerek ingatagságát kellett legyűrjük. 
A Kecskebak-tó (Tăul Țapului) az egyetlen tó a Retyezátban, amin sziget is van. Igaz, csupán pár bokornak ad otthont, egy kisebb kerti tároló is bajosan férne el rajta. A víztükör finom fodrozódása ellenére olyan benyomást keltett, mint egy rezzenéstelen szem. Az égboltra tekintett és azt tükrözte vissza. Ha a természet imát mormolt volna, akkor a völgy minden porszemének püspöke, aki minden könyörgést  meghallgat, hogy azt az Úr felé továbbítsa. Áhitattal függesztettük a tekintetünket erre a völgyfőre és annak ékkövére. 
Miután szusszantunk egyet, ismét egy lejtmenet elé néztünk, de már gyalogfenyvessel sűrűn tarkítva, lassacskán a fenyvesekre áttérve,mivel az erdő szintjét értük el, bár a tobozok, kövek itt is a megbotlás veszélyét jelentették. Fel-felsejlett a Ciomfu-vízesés ciklopszi nagysága. Ebből a perspektívából mutatta meg igazi mivoltát, a maga 150 méteres esésével. Hamarosan a Borbát-folyón átkelve a kempinghez értünk, ahol magyarokkal sikerült néhány szót váltanunk, majd törődötten sóhajtottunk fel, amikor elértük a járgányt.
Vissza-vissznézve morzsolgattuk magunkban az aznapi teljesítményt, ami szemmel láthatóan is jó érzéssel töltött el bennünk. Bár nem erény a büszkeség, de be kell valljam, eltöltött, amikor lehuppantam, hogy ekkora szintemelkedést teljesítettünk egy viszonylag rövid távon. 

A harmadik nap már a Kis-Retyezáté volt. A bátyjától abban tér el, hogy egyrészt a tengerszint feletti magassága általánosságban alacsonyabb, a mészkövesség dominál, a formái pedig lekerekedettebbek, ezáltal a gyephavasi miliőt megteremtve.  Az irányt a 66A jelzésű úton Urikány irányába vettük. A bányásztelepülések egykori dicsőségét maga mögött tudó, komor együttesét a nyaralók, kisebb házak bukolikus szétszórtsága kezdte felváltani. 
Câmpu lui Neag a hely neve, ahol leparkoltunk, de azon is tul a Valea Iarului bejáratánál, ahol kempingezők tömege sereglett össze. A piros pont jelzésen indultunk felfelé, szinte csak és kizárólag emelkedtünk. Hűs mikroklímát biztosítottak a fenyők, a levegőt pedig gyantaszagú üdeség járta át. Szinte a pórusainkban éreztük ezt a simogató frissességet, ami a faóriásokból áradt ki. Félve vártuk az erdőhatár végét, a napsütésnek kitett szakaszt, de szerencsére nem jelentett komoly kellemetlenséget. Némi szellőmozgás hűsített minket, a kúszófenyők pedig néhol összezártak, ami ugyan a mozgást nehezítette, de árnyat jelentett. 
Ami igazán megállásra késztetett minket jópárszor, az a havasi virágok sokszínűsége. Káprázatosan bújtak meg az oldott mészköves természetes vázáikban. Már-már egyfajta mesterséges beavatkozás érzetét keltették. A természet viszont olyan vonalakba rendezte ezeket a  kőzetedényeket, hogy példát vehet róla az emberi tervezés...
A bérc mészkőpúpja közelinek tűnt, de azért sokat kellett emelkedni, de említése is felesleges, hogy megérte-e. Olyan panorámát tartogatott, hogy sok-sok szomszédos völgy, orom és hegység könnyen felismerhető vonulata, csipkéje kivehető volt. Innen biccentettünk a tegnapi kihívónknak: a Papusának és a Kusztura-nyeregnek. A távolban a Straja sziluettje derengett, míg nyugatra a Szárkő- és Mehádiai-hegységek emelkedtek, de a Nagy-Retyezát szinte a teljes vizuális arzenálját megcsillantotta. 
2014 méter. Ez pontosan ezerrel több, mint a Kékes-tető. Mégis egy gyökeresen más mikrouniverzum. Ymir koponyája felettünk szürkéllett az égbolt formájában, a csontjain pedig mi ültünk. Midgard teteje volt ez, a Bifröst híd pedig keletre nyújtózott. Szivárványhíd. Mindenféle összeköttetést nélkülözve a mai értelmezéssel...
A gyalogfenyők, a plató nagy dolinája ideális pihenő- és kempinghely. Az egyetlen hátrány, hogy a közelben nem akad forrás, ezért érdemes jó sok vizet tartalékolni, ha az ember itt szeretne tábort ütni. Ez a mészköves Forum Romanum, a sok-sok alakzatával nem is kicsi. Erősen emlékeztet a Bélavárára, de  nincs az a robusztus barlang,  cserébe ha lehet, még attól is festőibb környezetben foglal helyet.
Ahonnan jöttünk, ugyanott távoztunk. Zökkenőmentesen ereszkedtünk, útközben egy román férfival elegyedtünk szóba, aki valamelyest törte a magyart, mert félig magyar volt, de már asszimilálódott, így a magyar gyökerek a törzsön csak kisebb gyökérszőrökkén vannak jelen, ami a következő generációval elvész. Jó lett volna beszélgetni, mert a hegyek nagy ismerőjeként mutatkozott, de azért már ideje volt valami jót harapni. Itt érdemes megjegyezni, hogy egy remek pizzázót sikerült találnunk Lupényban. Ha valaki arra téved, feltétlenül keresse fel.  Ár-érték arányban is hozza a színvonalat. A kiszolgálás is udvarias. 

Eljött a negyedik nap. Szótlanul pakoltunk össze. Némán, egykedvűen reggeliztünk a lenti konyhában még, mert tudtuk, hogy a káprázatnak ezzel a nappal vége szakad. Vár ránk a munka világa. Még aznapra az Oszlea-csúcsra mentünk volna fel, de eleredt az eső, aminek a demoralizáló hatását tudva megvétóztuk a csúcstámadás lehetőségét. Ezért hazafelé indultunk, vegyes érzésekkel. A szeretteink vártak ránk, akik egy szeretetre aligha méltó világban élnek, élünk...
Hazafelé menet Cebe (Țebea) faluban megálltunk egy rövid sétára a helyi temetőben. Ez nem pusztán egy nekropolisz, hanem a Mócok panteonjaként (Panteonul Moților) van emlegetve a románság által. Itt van Horea fája,illetve Avram Iancu sírja is. Számunkra olyan emberek nagysága a másik oldalon, akik nekünk, magyaroknak sok-sok könnyt és szenvedést jelentettek...
Hogy van-e a hazugságnak színe? A szürke és az átlátszó: üveg, acél és beton mögött, légkondicionáltan kreált posztmodern izmusok, politikai ármánykodások székhelyei. Az igazságnak: barna, zöld, sárga és a kupolaként ráboruló: kék...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!


Farkas Csaba Tamás



Képek:




 

Itt is eléred a képeimet:


vagy felveheted velem a kapcsolatot a csabatamasfarkas@gmail.com címen.

 

Az egykori haza legmagasabb oltárának kistestvére

- Kirándulás az Alacsony-Tátra gerincén -

Ami nálunk az Országos Kéktúra, az a Felvidék szlovákságának a piros jelzés. Egy olyan gyalogos útvonalról van szó, amelyik Dévénytől indulva a Duklai-hágóig húzódik. Szövevényesen tekergi körbe az ország legjavát, a Fehér-Kárpátokon, Egészen Trencsén környékén, Kassa, illetve Rozsnyó vidékét érinti, hogy egy éles kanyarral az egykori híres/hírhedt ütközet helyszínén mondjon búcsút a mai Szlovákiának. 

Ez az út a Szlovák nemzeti felkelés hőseinek útja (Cesta hrdinov SNP). Egy tekintélyes cikkelye magát az Alacsony-Tátra gerincét jelenti, amelyen mi is megtettünk néhány kilométert, korábban pedig a Štefánik-menedékháztól (Chata M.R.Štefánika) is mentem már. Tévesen Stefanika menedékháznak is mondják, de ez egy fajta nyelvi erőszaktétel. A lényeg, hogy most az Ördöglakodalma-hágón (Čertovica) hagytuk a járműveket. Innen indult a kortárs partizántevékenység, amikor a szintemelkedéssel küzdöttünk meg. 
Ez a cél emelkedett volt. Akárhogy is szemléljük, a felkelés, a partizánkodás egy istentelen, embertelen diktatúra égisze alatt történt. A bolsevizmus vörös áradata csak vért, pusztulás és kínt jelentett a kontinensnek. A szellemi örökösei pedig szintén valami hasonló áfiumot kotyvasztanak a civilizáció ellen...

Na, de hagyjuk is a politikát! A hegyoldal pártsemleges: nem kíméli a lábat és a tüdőt sem. A síparadicsom most gazdátlanul tengeti nyári álmát, de azért a túrázásnak ilyenkor is lehet hódolni! A korábban csapadékos idő hamar megszűnik, kideült az ég, így a felhőkkel itt-ott tarkított zöld-kék dichotómiára építő tájsziluett a hegyek, az égbolt közreműködésével igazi látvánnyal örvendeztetett meg minket. Valódi, hamisítatlan élmény!
Az első igazi pihenőt a Rovienky és a Lajštroch kettősének csúcsán engedélyeztük magunknak. Az Ördöglakodalma-hágó felé ez egy igazi mellvéd, mivel mindkét orom egybe függve 1602-1602 méter magasan nyújtózik a tengerszint felé. Akárcsak egy barbakán az Alacsony-Tátra délkeleti szegletében. Jól esett az ígéretes májusi napfényben hunyorogni, befogadni a panorámát, enni pár falatot. 
Innen a gerinctúrák oly jellegzetes hepehupássága vette át a vezetést a korábbi egyhangú emelkedés helyett. Egészen a görög mitológia hangulatvilágát festette a kövecses út, amit a gyalogfenyők serege szegélyezett. Mintha Thészeusz készült volna a Minótaurosz elleni harcra az érintetlen krétai hegyvilágban. Bár jóval szelidebb, mint a zord, merész csipketornyokat felsorakoztató magasabbik bátyja, az Alacsony-Tátra is tud combot próbáló lenni. Viszont kevés az igazán sziklás szakasz. A Gyömbértől (Ďumbier) a Chopokon át tart nyugatra. Alatta a már említett menedékház szemléli mindezt a két világ határán, amit a gyephavasok bukolikussága a zord hegylánc sziklarengete vált fel. 

Mi a Radnóti által ihletett eclogák világában maradtunk, de folyamatosan nyűgözött le minket a változatosság, ha a tekintetünket a masszívumra függesztettük. A szomszédságban feltűnt a Vepor-hegység, a Polyána is, a már sokszor ismételgetett testvérhegységgel egyetemben. 
Így érkeztünk meg a Besná-csúcsra, ami egyben a túránk fő célpontja is volt, ami veszetett jelent, akárcsak a бешенство oroszul, ami veszettséget A nevére rászolgált, mert dühödt széllökések közepette álltunk meg egy kis falatozásra. Egy minden oldalról az időjárás szeszélyeinek kitett magaslat ez, így nem csoda, ha orkánjellegű időben álltuk a sarat. Felemelő érzés a csúcson szétnézni, meghódítani, de van ideje a leülésnek is. Ekkor, ilyen kitettségben nem a legnyerőbb ötlet, ezért jobb a szélvédett alacsonyabb részre húzódni, mert a táplálék is jobban esik, ha nem a szél tépi ki a kezünkből. Így legalább energiával tölt fel. 

Az 1807 méteres magasságból 1682 méterre ereszkedtünk le. A Králička-nyeregtől lefelé ereszkedtünk. A Besná kúpját északi irányban kerültük meg, közben még utolsó pillantásokat vetve a Magas- és a Liptói-Tátrára, ahol az előtérben, bár eléggé messzire, de látható volt az Ohnište ablakos sziklaformája, a völgyben pedig Liptószentmiklós (Liptovský Mikuláš) is felsejlett. Hófoltok, időszakos patakok nehezítették a haladásunkat, de imitt-amott az ösvény is az erózió áldozatává vált, ezért óvatosan kellett kiszámítani a lépteket. A Bocianské sedlo (Gólya-nyereg) irányából a Kumštové sedlo felé vettük utunkat. Ez egy már ismert kereszteződés volt, ahonnan már csak visszafelé haladtunk, le az Ördöglakodalma-hágóhoz, ahol a paripákat hagytuk.
Szerencsére volt még idő, hogy egy-egy sört megigyon a csapat, egy jó csapolt kofolával oltsa a szomját, de nosztalgikus élmény volt ismét egy jó kis sztrapacskát enni, így visszapótolva az elégetett kalóriákat és természetesen az ízvilág is hamisítatlan felvidéki volt... :)

Így még felemelőbb volt a vakító napfénnyel dacolva búcsút inteni ennek a remek napnak. Ha létezik olyan, hogy nyugtával dicsérhetjük a napot, akkor ez az volt. Ha valaki szép kilátásra és emberek által alig járt tájékra vágyik, nekik bátran tudom ajánlani a környéket. Ha nem a síszezonban ordító, neuronhiányos zene a lényeg, a még hitványabb tömeggel, akkor érdemes abban az időben más célpontot kinézni. Ilyenkor viszont hamisítatlanul megörvendeztet a sok havasi virággal szegélyezett, hófoltos gyephavas. Szerintünk ez egy hegy igazi kvintesszenciája, a többi emberi koholmány és talmi hazugság...