Namaszte! Megfogalmazni az elmondhatatlant. Ez a legnehezebb feladat, amely bárkire is hárulhat, mert ami a szívben, a lélekben van, arra a nyelv egy kósza kísérlet, hogy formába lehessen önteni. Az utóbbi időben csodák tanúja voltam a magánéletemben, amelyeknél ott kellett lennem, de elérkezett az október 23., amikor is hosszabb pihenő után ismét a nyakamba vettem a lábam, mindezt tettem a Kedvenc Csapatommal, hogy ismét bércekre hágjunk.
Ami másoknak a Republicnak a 67-es út, az nekem a 76-os, Nagyváradtól délkeleti irányban. Jól ismert rigmusok helyett, jól ismert falvak, helyek, ahol néhol új épületek, akárcsak Almamező (Hidișelu de Jos) rögtön, ahol már-már befejezett az újabb ortodox templom. Falu követett falut, ahol szerintem csak a helyiek ismerhetik a sorrendet, mert felsorolni is teher, hogy mennyi van belőlük Belényesig (Beiuș). Biharlonkánál (Lunca) a szokásos balos a 75-ös útra, ahol Diófás (Nucet) és Rézbánya (Băiţa) után jött a szerpentines kacskaringó A Vertop-hágón (Şaua Vârtop), hogy a Fekete-sziklák (Pietrele Negre) alatt átlépjünk Fehér megyébe (Județul Alba), ahol is Lepus (Arieșeni) község Avrămești tagjánál tértünk le balra Pătrăhăițești felé.
Jellemző a környékre és úgy általában Mócföldre (Țara Moților), hogy szétszórt tanyacsoportok, falvacskák sokasága tarkítja az erdővel bélelt hegy- és domboldalakat. Előfordulhat, hogy már másutt értekeztem erről, de a szlovákok laz nevű tanyabokraira hajaz, amelynek hazai mementója a Nyíregyháza délnyugati szegmensében lelhető fel. A zsúptetős épületek modern rönkházakat is rejtenek, de nem vesztve semmit annak idilli voltából.
Mi is egy épülőfélben lévő egységnél tettük le az autót, hogy a 
úton kezdjük meg a kaptatást. Az erdő szegődött kísérőnkül, ahol a lombhullatók és az örökzöldek őszi tüneményes összjátéka vonzotta a tekintetünket. A sárgásbarna lombosok mondanak éppen búcsút a koronájuknak a télre készülve most is, amikor ezeket a sorokat vetem ,,papírra", miközben a tűlevelűek köszönik szépen, maradnak a hagyományos stratégiájuknál.
Mit is tehetne ilyenkor valaki, aki a fotózás szerelmese...? Még szép, hogy lencsevégre kapja! A tarkaságuknál fogva is szempkápráztató perspektívákat villantanak fel, ezért sűrűn nyúltam a géphez.
Eseménytelenségben leledzve araszoltunk az erdészeti úton, ahol az utóbbi hónapok túrátlansága azért éreztette hatását, de hamar bemelegedtek az inak és az izmok, így búcsút intve ennek a félig-meddig burkolt, itt-ott makadámjellegű felületnek, az igazak túraútvonalát kövessük, ugyanúgy a jelzésen.
Innentől már a terep nyújtotta az erőnlét kémhatását, ahol azért el-elszíneződött az a fantázia szárnyán billegő lakmuszpapír, hiszen izzasztó emelkedők vártak ránk. Jobbra fordulva az Ördöngös-szoros (Cheile Ordâncușei) és megannyi kisebb falubokor villant fel, a Zengő-kő (Piatra Grăitoare) pedig akár megfagyott őrkutyák tünedeztek fel és el a kisebb esztenák házikói, hogy feljebb és feljebb kaptatva a párás felhőhordák falják fel látványukat a szemünk elől.
A korábbi izzasztó emelkedő nem lanyhult, de azért érezhető volt a függőleges övezetesség, nem is beszélve a csúcshoz közeli zimankóról. Előkerültek a sapkák, sálak, felhúzódtak a cipzárak. A gerincen pedig hosszú fakarók jelezték az utat, hiszen egy-egy nagyobb havazásnál ember legyen a talpán, aki el tudna jutni a megfelelő csapáson, pláne, ha felhőbe veszik a táj, akárcsak ottjártunkkor!
Cseh rendszámú terepjárók motorjai bőgtek fel és küzdötték magukat a Nagy-Bihar (Curcubăta Mare) felé. Páran ingatták a fejüket, mivel elvileg nem lenne szabad az efféle közlekedési eszközökkel feljönni. Az utóbbi években Románia szigorított a quadokat illetően, mert sok helyütt ki volt helyezve az ,,Intrare pentru ATV-urile este interzis", azaz azokkal történő behajtás nem megengedett. Nem hiába, hiszen lépten-nyomon mi is szembesültünk velük, illetve azzal járó környezeti terheléssel, amellyel ezekkel a járművekkel a vezetők terhelték a vidéket, hang, sár és kipufogógáz formájában...
Na, de elérkezett a csúcs, ahol a betontömb és a kereszt jelezte a Nagy-Bihar-csúcsot, amit hívnak a románok Curcubăta Marének vagy Bihornak. Az előbbi a nagy ívelt lenne, míg az utóbbi a mi Biharunk románosított verziója. A kövön a Bihar szerepelt. Alig csináltunk pár képet, mert nem szenvedhettük a hűvös, viharos széllökéseket, így lejjebb húzódtunk egy szélárnyékosabb katlanba, ahol nyugodtan elfogyaszthattuk az elemózsiánkat.
A kalóriafelvételünket követően elkezdtünk ereszkedni a Kis-Bihar (Curcubăta Mică) felé, de mivel a csapnivaló látási viszonyok semmilyen panorámát nem nyújtottak, ezért az alatt, lankás, komótos, autók által járt útfelületen lépkedve indultunk visszafelé. A hamarosan elhagytuk, lassan, majdnem párhuzamosan ereszkedtünk a gerinccel párhuzamosan. Hál' Istennek a monotóniát is felváltotta a színpompás kilátás az Aranyos-völgyre. Itt-ott azért kérlelhetetlen pogány hadként tódultak be a felhőseregek, hogy elkergessék a számukra kafír kilátást. Viszont mi sem voltunk restek és alájuk vágtunk, így már a horizontig már-már megvetette lábát a szemünk fókusza.
Kisebbfajta gótikus feszültségként lihegett a nyakunkba az egyhangú morajlás, amit a felhők felett a szélturbinák működése keltett. A borzongató allűrt tetézte még az esztenacsoport, ahol a házak úgy sorakoztak egy csoportban, mint a komor hangulatú dualista kori családi fotókon a rokonok. Fekete-fehér mivoltukban és halott némaságuk csak srófolta az előbbi érzést, amelyre rátett egy fémből kovácsolt, de már sok évnyi viszontagság által tépázott feszület.
Azóta is azon morfondírozok, hogy a Víkend című film készítői vajon ezt a kis telepet használták-e a falusi jelenet forgatásához...? Nem találtam rá utaló bizonyítékot, de a filmben a Csodavár (Cetățile Ponorului) és a Floroiu- vagy Drăgan-gát (Barajul Floroiu) egyértelműen ismerős volt számomra.
Jobbra letérve ösvények keszekuszaságán vágtunk át, ahol egy bő órányi bandukolást követően értük el a napunk másik nagy célpontját a Pătrăhaițești- vagy más néven Buciniș-vízesést. Az utóbbi a magyar ajkakról könnyebben gördül le, mert a román néha olyan hajlításokba és magánhangzóteremtésekbe fog, hogy beleakad az ember nyelve. Na, de ebben is rejlik az egyik szépsége. Istenem, kövezzenek meg ezért a véleményemért...! :)
A falu felől megközelíteni viszonylag könnyű, a csúcs felől, ahonnan mi jöttünk, már annyira nem elmondható... :) Na, de egy 12 méter magas, kétlépcsős természeti csoda, így jó volt a csülkeinket egy kicsit lehorgonyozni, hogy vessünk rá egy pillantást!
Lassacskán kerítések és havasi plájok bukkantak fel: közeledtünk a vízesés névadójához, Pătrăhaițeștihez. Ameddig elláttunk, a rózsaszínes, narancssárgás naplementével festett tarka őszi erdőtömegek nyűgöztek le minket. Ebbe kisebb tehéncsordák, tanyabokrok, gyümölcsösök simultak bele, a fásszárú birodalmat egy-egy kaszáló exklávéja vagy enklávéja törte meg. Mi tagadás, búcsúajándéknak egy ilyen napon másra sem vágytunk!
A központnak is nevezhető helyen egy kisebb étterem, panzió, falumúzeum és egy kézműves műhely is fellelhető volt, ahol a fafaragó mester a tulnic névre hallgató hosszú alpesi kürtöket készítette, amiket egykor a pásztorok is használtak, másik fajtája a bucium. Még a Kis- és Nagy-Bihar vonulata is búcsút intett, hiszen a felhőpaplanok és a lemenő nap fényével meghintett égbolt előtt a szélkerekek járták megszokott körkörös útjukat.
úton kerekedtünk fel. Mint oly' sok mindennek, ennek az útnak is van története. Ez maga a Felső-turistaút, másnéven a Magisztrálé vagy Tátrai Magisztrála (Tatranská magistrála). Még az MKE kezdte építeni 1877 és 1883 között, majd a csehszlovák impérium alatt fejeződött be, 1937-ben. A szépen elrendezett, néhol már-már vasúti töltésre emlékeztető gyalogút kényelmes haladást biztosított, nem sok szintemelkedéssel, mivel a feleadata, hogy mint a kévét összekötő zsineg, fogja körbe a Tátra völgyeit és az oda vezető utakat. Jobbunkon a Menguszfalvi-völgy (Mengusovská dolina) terült el, felszökkenve pedig az Oszterva (Ostrva) fegyelmező orma emelkedett bírói tekintélyével a völgy fölé.
a Szimbolikus temető felé, A 
délre a villamoshoz (Tatranská elektrická železnica; röviden: TEŽ), míg északnyugati irányba a Rysy és más célpontok felé. Mi is így tettünk, vagyis az utóbbi opciót választottuk. A terep innentől már erősebben emelkedett, a népsűrűséggel egyetemben. Itt érdemes megjegyezni, hogy Scheirich Laci bácsi szerint - a Tátra mindenttudó ismerője, több könyv szerzője és a hegység szerelmese - a 90-es években még több turista kereste fel a vidéket, mint manapság, de csak ingatom erre a fejem, mert így is néha megdöbbentő felvételeket látni, hogy mekkora tömegek gyűlnek össze egy-egy napon, pláne hétvégén! 
kiegészült a 
jelzésével, majd a Három-hányás nyergénél az előbbitől végleg elbúcsúzva a 
és a 
házasságából egy pihentetőbb, könnyen tempózható, szűk 900 méteres ösvény következett, hogy ezután csak a 
beköszönte, így Halyagosig már a nélkül tudtunk beszélgetni, hogy a csúszós hegyoldalra vagy a levegővétel nagy kortyokban történő vételére kellett volna fektetnünk a hangsúlyt. Meg-megállva nyugodtan tudtunk exponálni és innentől kezdve már nem tartogatott különösebb kihívást a terep.
útja. A sínek állapota nagyon erősen megviselt. A Hamuházig erősen benőtte az aljnövényzet, rádőlt fák, faágak torlaszolták el, de onnantól már nagyon látványos károsodásokat szenvedett.
utat, ahonnan egy éles balkanyarral a menedékház (Cabana Vlădeasa) felé indultunk. 
csapáson növeltük a tengerszint feletti magasságunkat. A felvonó szerkezete készen van, a felvonó alul és felül is rendelkezik egy-egy végponttal és valószínűleg műszakilag is rajtrakész, de mégsem történt az utóbbi évtizedben előrelépés. Nem mintha bajnak érzékelném, mivel a tömeget vonzaná, az pedig a bajok forrása, ami a túrázást, de főleg a tájat illeti. 
, 
és 
jelzésein kaptattunk, ahol díszes porták és elhagyott, opálos tekintetű ablakaival az utcára búslakodó házak között vezetett utunk. Az árnyékban hűsölő öregurakkal váltottunk néhány szót, miközben egy fiatal férfi a traktorjával került ki minket. Falusi hangulat, ami nálunk is kiveszőben van, de jó ezt látni, hogy van még! Lassan el-elmaradoztak az épületek, hogy a kékek hármassága után a dualitásra adjuk a fejünket, így a 
románcát élvezve, eseménytelenül. Egy északi irányú fordulatot követően 
és a 
elhozzák az igazi combos szakaszt. Innentől a csúcsig folyamatosan emelkedett. Igaz, hogy a dandárja fák között vitt és szerencsére itt volt a legderekasabb, de utána a cserjés, avaros, már-már laposnak tetsző szakasz szinte könnyűnek tűnt, de a tűző nap, a magas páratartalom vámpírként szívta az erőnket. A csúcsra a 
és a 
úton, egy rövidebb, de annál markánsabb emelkedőn indultunk el. Ez a jelzés körtúrára utal, ami ajánlott is lehet, de hála a kínálatnak, ami itt jelen volt, mi módosítva tettük meg. Egy körülbelül 600 méteres séta után értünk az első kilátóponthoz, ahonnan Körösrév felé lehett ellátni, illetve a folyóvölgy engedett meg magából egy-egy apró snittet. Érdekes volt, hogy a panorámát nyújtó helyeket a sziklákon élénk napsugarakra emlékeztető felfestések is jelölték. Nyugatra Körörév és a Réz-hegység (Munții Plopiș, Munții Seș) nyúlványai - amit hajdanán Igfon-erdőnek ismertünk -, míg keletre egyértelműen a Sebes-Körös-völgy uralkodott. 
, amely a völgybe vezetett volna le, de mi továbbra is a 
és a 
voltak a mi szamárvezetőink, amelyek remekül ki voltak táblázva mind román, mind magyar nyelven. Sőt, olyan meredélyek is voltak a folyópart felé, ahová láncos biztosítás is meg lett oldva, néhol korláttal, ami szerencsére strapabírónak bizonyult és nem valami látszatmegoldásként funkcionált. Egy egész barlangkomplexum alatt haladtunk el, ahonnan a 
jelzésen haladtunk tovább a Dózsa György út déli hajlatán, búcsút véve a 
alapértelmezettségétől. Innentől kezdve a Barakonyi-patak völgyét követtük, de annyira járatlan volt, hogy egy jelzés nem sok, annyit sem találtunk, de még az utat is mi tapostuk ki. Szortyogós talaj, párás levegő. Mintha a Ho Si Minh-ösvényen mentünk volna. A gyerekek játékból követtek minket a másik parton és a bokrokban megbújva kiáltoztak utánunk. Ha mindez egy éjszaka történik, mint az említett fenyvesben, igencsak berezeltem volna, bevallom őszintén. És a java csak most jött!
következett. Innentől kezdve elő-előfordult egy-egy jelzés, de gyakorlatilag az utat is csak gyanítani lehetett nem beszélve a bokrokkal, az aljnövényzettel folytatott ádáz küzdelmünkről. Bár két alkalommal nem jó irányba mentünk, de egy megközelítőleg százméteres visszatérést követően ismét irányba álltunk. A turizmusnak itt réges-régen nem volt nyoma, de pár 
