Wilkowski utazásai

Wilkowski utazásai

Itt van a Pádis, itt van újra!

2024. május 15. - Csellengő Wilkowski

Egy hosszabb szünet után visszatértünk a szeretett és mostanság nélkülözött erdélyi havasainkhoz. Olyan élmény ez, mint egy régi baráté, aki mindig meghallgat, nem hagy cserben, a társaságával pedig elkápráztat. Valljuk be őszintén, hogy sokunk életében az utóbbi évek a csalódás jegyében teltek, amikor is embertársainkból, az általunk alkotott társadalmakból, mind-mind kiábrándultunk. Előfordul, hogy körbenézve az a benyomásom támad, mintha Rómában járnék, aminek a nagyszerűségét éppen egy vandál hadsereg dönti romba. Ilyen a mi kortárs világunk, amit a szemünk láttára prédálnak fel.

Kora reggel, még hajnalhasadta előtt fordítottuk a tekintetünket a keleti végek felé. Lassan felkelt a nap is, amikor a Nagyváradot elkerülő legújabb szakaszon mentünk, ahol a már betéve látott, ismert tájat más perspektívából szemléltük. Biharszentjános (Sântion) a keleti felét mutatta felénk, miután egy kavicsbánya felett ívelt át a főút hídja. Az elkerülő (Șoseaua de Centură Oradea) után a 76-os útra tértünk, Belényes (Beiuș) irányába. Aprófalvak tömkelegén haladtunk át, majd Kisszedregy (Sudrigiu) után Vasaskőfalu (Pietroasa) felé terelődtünk, a Köves-Körössel (Crișul Pietros) párhuzamosan nézelődtünk és a nevére utalóan valóban sziklákkal erősen tarkított, szilaj folyóról van szó.

A Pádis (Padiș) mezején balra kanyarodtunk és a Varasó-réten (Poiana Vărăşoaia) tettük le a járgányokat, öltöztünk át és veselkedtünk neki a gyephavasok mesevilágának. Girbe-gurba szakaszon, a , a  és a  jelzések vegyes házassága után az utóbbi letért tőlünk jobb kéz felé. Találtunk egy kisebb rétet krókuszokkal, de eléggé törődött állapotban voltak a fenyők tövében, így nem vesztegettük az időt a megörökítésükre, hanem baktattunk tovább. Amolyan bukolikus hangulatot kölcsönzött az Égett-kő-tisztás (Poiana Pietrei Arse) szélén álldogáló esztena épülete. Igaz, elég megviseltnek tűnt, ami utalhat arra is, hogy elhagyatottan áll, de tiszta Ecloga volt így is. Radnóti, aki a magyar irodalomtörténet mártíromságának és panteonjának legmeghatóbb és egyben legnagyobb alakja, a XX. században megírta azt, ami őt a idő linearitásának könyörtelenségén túl helyezi, egy kortalan térbe:

Tovább

A zempléni andezitdűnék nyugati lejtőin

Ha létezik olyan irodalom, amelyik elgondolkodtatásra késztet, akkor az számomra az ismét felfedezett Dűne-sorozat, Frank Herberttől. Igaz, a szerző már negyven éve nincs velünk, de az alkotása azóta is visszhangok sorozatát veri vissza a rajongók lelkületéből és született belőle sorozat, illetve a legutóbbi években filmek. Amikor írok, az az érzésem, hogy óriások vállán állok, ahogy azt Isaac Newton is megfogalmazta. Amit ezekhez a monolitokhoz hozzá tudok tenni - úgy érzem -, az csak a saját tapasztalatom, amit az én szerény személyem bele tud mindebbe csempészni.

Hogy miért pont a Dűne? Arról később értekezek még. Legyen annyi elég, hogy már egy ideje a Zempléni-hegység OKT-ját csináljuk. Lezárásként most a Regéc-Gibárt közötti etapot teljesítettük. Kiindulási pontunk ennek megfelelően Regéc, ahol legutóbb befejeztük az Újhutától induló szakaszt. 

Akkor még télies-őszies miliő uralkodott, de már nagyon erősen, egyfajta detonációként robbant a tavasz. Bár, ez relatív, hiszen sok nyoma van annak, hogy az időjárás atipikus, a klímaváltozás pedig tetten érhető. A reggeli órákban még karmait meresztette a hajnali hűvösség, de a napsütés kohója elkezdte szépen lassan ontani a melegét. Regéc ősi falva már tatár, török, Habsburg, kuruc hadak vonulását is megérte, majd világégéseket, kommunizmust, most pedig a kapitalista szerzési vágy nyomja rá a bélyegét, hiszen mint oly sok település, amiket érintettünk a nap folyamán is, küszködik a helyi megélhetési lehetőségek szűkösségével, a városi infrastruktúra talmi csábításával, ezért - főleg a fiatalok - másutt keresnek megélhetést. Üres porták, lakatlan házak, jobb esetben nyaralónak kialakított régi paraszti porták szegélyezték utunkat.

A Fő utca aszfaltozott artériáját magunk mögött hagyva felkapaszkodtunk a vár irányába. Egy barátságos cica, állattartás nyomai, kaszálók, majd erdőség következett. A Másfélmillió lépés Magyarországon stábja egy háromszáz lelkes helyre érkezett, de ma már csak 65-en lakják állandó jelleggel. Irtások és egykori gyümölcsösök gazdátlansága vegyült a lombhullató sűrűség köz; akárcsak a szintén hasonló sorsú Mogyoróska esetén.

Egy apró kitérőnk vezetett a várhoz, ahol a pecsétjét mindenki elhelyezte a füzetében. Vidám kávézás, jégrkémezés intermezzóját élveztük a büfében, gyönyörködve a kilátásban, a háttérben derengő Magas- és Alacsony-Tátrával, amelyek most nem mutatták magukat annyira expliciten, mint pár évvel ezelőtt.
A helyhiány miatt és mások jobban informáltságából kifolyólag ezen a linken lehet többet megtudni az erősségről.

Makadámúton haladva kanyarodtunk Mogyoróskára. A Rákóczi idejében ruszinokkal betelepített kicsiny helység zsákfalui bukolikus hangulatát a görög katolikus templom tornyának csúcsa törte meg. A ruszinok azóta már maradéktalanul asszimilálódtak, nem őrizték meg egykori kárpátukrán mivoltukat, mint Komlóska esetében. A temetőkertben így a kerítésen benézve nem láttam cirill betűs síremléket, míg Komlóskán erősen szétmállva, nehezen olvashatóan, de még fellelhető pár.

A napsütés itt kezdte igazán éreztetni a hatását, mivel hamarosan elkezdtünk kitikkadni. Enyhülést csak az Arka-patak hűs völgye jelentett. Hála egy lelkes túratársunknak, be lettünk fújva a kullancsok és szúnyogok ellen, ami nagyon hasznosnak bizonyult nem csak a völgyben, hanem a későbbiekben is. A hőség jelentősen csillapodott, hála az Arka-patak sodrásának és a körülötte boltívekként oltalmazó fák sokaságának. Egy nagyjából hat kilométeren keresztül nyújtózó ösvény vette kezdetét, amely méltán jelentette az eddigi zempléni kalandjaink egyik legizgalmasabb és egyben leglátványosabb részét. Nem pusztán egy patakparti ballagást takart, hanem itt-ott a bedőlt fákat kellett legyűrnünk, míg másutt a vízfolyáson kellett átkeljünk, kockáztatva az elázást, elesést, de hál' Istennek az utóbbira egyetlen esetben sem került sor. Ebben a Ho Si Minh-ösvényre emlékeztető vadonban másokkal is találkoztunk, hol egy irányban haladva, hol velünk szemben jőve. Nagy meglepetésünkre és örömünkre egy zsemleszínű kutya, feltételezéseim szerint labrador szegődött útitársunkul. 

Rövid pihenő az erdőből kiérve, némi elemózsia, majd Arka település következett. Ódon házak, feszületek, felújított vagy düledező épületek, kevés életjel. Egy 49 főt számláló zsáktelepülés hétvégi sziesztájába csöppentünk bele, amit hamar magunk mögött is hagytunk, hogy a múltról regélő pincesor intsen nekünk búcsút. Szűkebb, magasabb ormokkal tűzdelt völgyben haladtunk, amelyet az Arka-patak vájt ilyenre hosszú, kitartó munkával az évezredek során. 

Elhagyott kőbányák málló falait magunk mögött hagyva fogadott minket Boldogkőváralja. Kutyaugatásoktól övezve léptünk be a falu központjába, ahol a buszfordulóban egy kiszolgált csuklós Ikaruszt fotózott pár lelkes buszrajongó. A tájház mellett emelt feszület és annak tőszomszédságában emelkedő épület még roskatag állapotában is szilárdságot sugallt. Bár elég karakteres jellege volt, az épület közepén elhelyezkedő kapuval, adatot nem találtam róla, hogy mi célt szolgált a múltban. 

 jelzésen haladva lehetőségünk lett volna a várhoz eljutni, hogy ott pecsételjünk, de inkább az állomást választottuk e célra. Így a 3714-es számú országúton haladva sokáig kísérte lépéseinket Boldogkő impozáns látványa. Pár dombhajlat után már nem láttuk a szfinxet, majd csak távolabbról és később. Az állomás elég vadnyugati hangulatot sugallt. 2023. augusztus 1-től vonatpótló autóbuszok közlekednek, így azóta a személyszállítás gyakorlatilag szünetel. Ha nem is az állomásépület állapotán mutatkozik meg, de a sínkorona rozsdás mivolta is gyér forgalomról árulkodik. Mindössze a teherszállítás koptatja a szelvényeket...

Előttünk a hullámzó völgy, mögöttünk a Zemplén ormai. A poros földúton vezetett tovább az utóbbi hónapok ökölszabálya: a kék jelzés. A táj szinte léleksimogatóan volt egyszerű, akárcsak anno a híres és sokak által emlegetett Windows-háttérkép. Annyira puritán volt, mint egy zen életérzés. 

Tovább

Bináris mocsáreffektus

A világunk az ostobaság hullámvasútján

Amiről most fogok írni, már előttem nagyon sokan belefogtak és elgondolkodtatóbbnál elgondolkodtatóbb értekezések születtek. Viszont úgy érzem, hogy ha nem teszem oda a saját eszmefuttatásomat, akkor ludas vagyok abban, hogy amellett teszem le a voksomat, amit a mai világnak, kortársnak, XXI. századnak, modernnek, posztmodernnek hívunk. Ha így járnék el, akkor bűnrészesnek tartanám magamat, aki igenli azt, amit nem lehet...

A vádlottak padján az emberiség ül, annak is a technicizált része, amelyik arra tette le a voksát, hogy a személytelenségbe, a felejtésbe és a sekélyességbe hajszolja magát. Az ügyész a saját lelkiismeret-furdalása, a bíró pedig az idő. Bűnösök és tettestársak garmadája sorakozik fel. Vagy tisztában van a bűnével és fátyolos tekintettel mered maga elé, esetleg nincs vele tisztában tudatlansága folytán, de vannak, akik felszegett fejjel ciccegnek, hogy ,,ugyan már, kérem..." Mindannyian azok vagyunk. De mégis miért?

A kérdés jogos. Úgy vélem, hogy három dolog nőtt a nyugati világ fejére: a fogyasztás, a pénz és a technika. A háttérváltozó a planetáris idiotizmus. De csak szépen sorjában! Nem szaladok előre.
Az említett fogalmat Heidegger vezette be, a múlt század 30-as éveiben, amikor még nyomokban volt sejthető, hogy mi vár az emberiségre. Először is a második világháború, amit 1919-ben Foch marsall profetikus érzékkel jósolt meg, hiszen egy húszévnyi békét prognosztizált, majd ismét egy világégést, mert a Párizs környéki békék megaláztatását büszke nemzetekre mérték.

Úgymond kellett egy ,,koki" az akkori világ fejére, hogy azután a pacifizmusban lelje a megváltást, megtetézve az egzisztencializmussal és a szekularizáció turbulens akcelerációjával. Ennek az origója a francia forradalom volt, amelyet sokaktól hallottam már úgy, mint a nyugati civilizáció eróziójának kezdőpontját, amivel jómagam is egyetértek. Az izmusok térhódítása viszont ekkor kapta meg az igazi kezdőlöketet, illetve a vietnami háború hippimozgalmai, a párizsi diáktüntetések baloldali interpretációjában az a mitologéma élt, hogy az ifjúság először emelte fel a hangját. Dicsőséges, világmegváltó dicsfénnyel övezik ezeket a baloldalon, ugyanakkor Mao Ce-tungot felmutatni, mint a társadalmi igazságosság bajnokát, finoman szólva is groteszk, ha azt vesszük figyelembe, hogy a regnálása során az 1949. október 1. és 1976. szeptember 9. közötti időszakban, hála az osztályidegenekkel szemben foganatosított retorzióknak, a kulturális forradalomnak és a nagy ugrás politikájának 49-78 millió ember lelke szárad a lelkén.

A jelek, hogy az irány rossz, csak sokasodnak. A terjedelem hiányában, nem is lehetne mindet felsorolni. Elég, ha valaki a közösségi médiára, a hírfolyamokra, a filmekre, zenékre stb. A kulturális fogyasztópiac sok területe a kifulladásig jutott. Képtelen az önmegújításra, az önkritikára, sokkal inkább a hagyományos értékteremtésre. Egy hagyománytisztelő és egy romboló skálán leginkább az utóbbi felé tendál az aggregát produktum. A hagyományos kultúra például a zenei téren is a hibridizációval próbálja önmagát emészthetőbbé, ,,felhasználóbarátabbá" tenni, mivel a cél a közös nyelv, a pénz. 

Ezzel pedig el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ami az emberiség egyik sírásója: a pénz. Manapság már annyira a digitalizáció vette át a szerepet a piacokon is, hogy a világ pénzforgalmának 80%-a fizikailag már nem is létezik. Hogyan?! Fizetek, de tulajdonképpen mégsem? Hogy lehetséges ez?
A 80-20-as arányt Pareto-elvnek is nevezik. A Föld vagyonának, erőforrásainak 80%-át a szerencsés 20% birtokolja, míg a 20%-át a 80. Érezhető egyenlőtlenséget teremt. De ugyanez igaz a pénzre is, aminek a technicizálása már olyan mértéket öltött, hogy a tranzakciók túlnyomó többsége bitek és bájtok formájában bonyolódik. Ha a világ összes embere egyszerre rohanná meg a bankokat, akkor csak az összes pénzmennyiség 20%-át tudná felvenni, a maradék pedig egyszerűen fiktív lenne. Őrület, nem?
Ez emlékeztet arra, amikor egy videójátékot szubsztantívan azért folytat a felhasználó, hogy számokat növeljen. Természetesen mindannyian hallottunk arról, hogy ez nem a való élet, ebből nem lehet megélni vagy a felnőtt lét nem erről szól. A kiábrándító válasz pedig az, hogy: de. 

A planetáris idiotizmus lényege ezzel nagyon szorosan össze van drótozva a mai ember egyetlen istenével, a pénzzel. A fogalom a hatalomteremtésnek azt az önmagát fenntartó mantrázását takarja, amelyben már nem az a cél, hogy a közjót, a jövőt vagy bármilyen progresszív perspektívát szem előtt lehessen tartani, hanem egy öngerjesztő folyamat, aminek a kezdeti sulykoláson, mantrázáson túl már csak az a lényege, hogy legyen. Nem az a célja a javak termelésének, hogy szolgáljon bárkit is, hanem maga a termelés. Az eladott javak elavulása utáni környezeti terhetlés, az ökológiai lábnyom stb. nem is érdekli a rendszert. Az olyan negatív externáliák, mint például a szemét termelése, elhelyezése, a szennyezőanyag-kibocsátás egész egyszerűen kívül esnek a közdasági Venn-diagramon. 

A technika itt lép be a képbe, amit azért kell fejleszteni, hogy minél többet és minél gyorsabban lehessen eladni. A cél a konzumtársadalom klientúrájának kiszolgálása, a nem létező igények megteremtése, azoknak az azonnali kiszolgálása. Mivel az emberiség az elmúlt száz évben olyan drasztikus és mélyreható változásokon ment keresztül, ami már a biológiai felépítésére is kihatással van, egyre inkább technológiai fluidokká szelidült embertömegekről lesz szó.

Ezt a gondolatot továbbfűzve a Covid-19-járvány volt az igazi fokmérője annak, hogy mennyire át tudta hidalni az innováció az emberek közötti távolságot. Ugyanakkor, ami akkor működött, az nem bontódott le, hogy átadja a helyét az interperszonális kapcsolatoknak a nekik megillető helyét, hanem állandósult. A pandémia olyan szinten átírta a szociális szabályokat, ami egy teljes neurológiai újraindítást idézett elő az emberekben. 

A maszkviselés szabályai, az online terek megerősödése, a szociális izoláció váltak az időszak kulcselemeivé. Ugyan a legelső okafogyottá, csak bizonyos esetekben maradt meg kényszerítő tényezőnek, de a másik kettő felgyorsította a fent említett imperszonális attitűdöket. 

Nincs helye az olyan időigényes, már-már meditatív cselekvéseknek, mint az olvasás. A hosszútávú memória tartóoszlopa, de mivel a mai világban a fiatal generáció átlagos koncentrációs ideje 8 másodperc, nehezen elképzelhető, hogy valaki leüljön és 200 oldalt értően elolvasson. Helyette a rövidtávú memória fejlődött, ezzel gyakorlatilag a felejtés mechanizmusát felerősítve. Új ingerekre van szükség, ezért egy tartalmas beszélgetésre, összetett mondatokra, bekezdésekre aligha futja a mentális kapacitásokból. Az agy neuroplaszticitása nem végleges, hanem szépen azok a szinapszisok erősödnek meg, amik ezekhez a normákhoz szükségesek.

Ha valamit tudni szeretnénk, akkor nem valakit kérdezünk meg, hanem a keresőmotorba írjuk be. Az majd kidobja a találatot, megnézzük, jobb esetben megjegyezzük, de lehet megy a mentális lomtárba. Ezzel együtt pedig a neurológiailag átkanalizált, ezzel együtt deficites társadalmak a mesterséges intelligenciára (a továbbiakban AI)  lesznek ráutalva. 

beszélünk facebookon, a küldök valami vicces sz*rt és az életem virtuális transzparenciája nem megoldás. Sok esetben önámítás és a külvilág megtévesztése, mivel a boldogtalanság vizuális ingerekkel történő megszépítése csak tüneti kezelése annak a személytelenségnek, amivel a nyugati hagyományok, hit és közösség nélkül a digitális karámban senyvedő egoista, egzisztencialista, materialista indviduumok halmaza senyved. A telefonos kapcsolattartás (telecimbizés) nem fejleszti a hálózatainkat, csak az asztalfiókban érleli. A tükörneuronok nem reagálnak arra, ha valaki nevet a viccemen, elszomorodik. Verbális és nonverbális analfabétává válik az ember.

A személyes véleményem az, hogy a világunkat agyoncsapja a saját hitványsága, amit az általunk kreált digitális megváltóktól remélünk. Esztelenül pazarolunk, fogyasztunk, zsigereljük ki a Földet, miközben azt hisszük, hogy az erőforrások végtelenek. Felhalmozunk rengeteg tudást, de azt nem tudjuk megemészteni, értelmesen rendelkezni vele. 
De mi történik, ha összeomlik ez a groteszk kártyavár? Mi lesz a civilizációval? Valószínűleg sohasem látott visszaesés, ahol nem lesz erőforrás az AI működtetésére, a szmartfónok lemerült kijelzőit pedig pár végtelenül ostoba emberszabású fogja bámulni.

Kihívások kisebb távon, a Kárpátok méhében

Namaszte! Szlovák Paradicsom, Felvidéki Paradicsom és Káposztafalvi-karszt, másképp Slovenský raj. Az elnevezések az idők és érzelmek mentén változtak és változnak egyaránt. Ez a tájegység a Gömör-Szepesi-érchegység (Spišsko-gemerské rudohorie), a Sztolica- (Stolické vrchy), a Rozsnyói-hegység (Volovské vrchy) és az Alacsony-Tátra (Nízke Tatry) együttesének abroncsában foglal helyet, illetve 1988 óta nemzeti park. 
Jellemzően roppant változatos és a vándort kérdések és megoldások furcsa párosa elé állítja, akár rövid távon is. Érdemes minden lépést megfontolni, mert akár csúnya balesetek is kerekedhetnek, de minderről később...

Egy hűvös novemberi reggel kerekedtünk fel, hogy meghódítsunk egy elég rövid, de trükkös szakaszt. Míg az Alföld és a Sajó völgye Magyarországon kopár, őszies jelleget mutatott, addig Rozsnyó (Rožňava) után egyre inkább deresedett a mezők fűszálainak üstöke, míg Dobsina (Dobšiná) felett már határozottan jegesedett, míg a Dobšinský kopec, azaz Dobsinai-nyereg tetején már határozottan körültekintően kellett haladni, mivel jegesedés volt az utakon. 
Imrikfalvát (Dedinky) elérve, a járgányt leparkolva, egy csapat éhes szárnyas üdvözölt minket. A kacsák vidáman totyogtak körülöttünk, minket megörvendeztetve, nem beszélve arról, hogy az előadásukat egy-egy falat elemózsiával jutalmaztuk. Mindenki jól járt. 

Bakira fel! Irány a Zejmár-szurdok (Zejmarská roklina)! A falut elhagyva kopár sípályákon vezetett az utunk, majd megérkeztünk Hollópatakra (Biele Vody). Egészen komoly iskolai és óvodai épületegyüttesek foglalták el a központot. Ilyenkor titkon mindig örülök, hogy remélhetően olyan szapora gyermekáldást képviselhet a jelenlétük, ami a vidéki településeken manapság ritkul. Ez egy jó érzés volt.

Na, de egy fenyvesekkel övezett csalitosnál a  jelzéstől elbúcsúztunk, hogy a   útra érve a szurdokot meghódítsuk, továbbra is a Szlovák Paradicsom déli tanösvényét (Náučný chodník Slovenský raj-juh) érintve. Bár nem volt hosszú etap, ami ránk várt, de csalóka volt és itt szeretném menetközben megjegyzéseimmel elmélyíteni az óvatosságot. Eleinte a Zejmár-patak (Zejmarský potok) bal partján haladtunk, pár terepakadályt leküzdve, de hamarosan a létrás, láncos szakasz következett. 

Tovább

Zempléni zendo

Más címet keresve sem találhattam volna ennek a napnak, amikor Óhutától délre egy erdei sétát tettünk, aminek a hangulata a meg nem valósultságot tükrözte. Az emberi hatás itt is tetten érhető volt, de az érzeten mit sem változtatott, hiszen egyfajta ellobbanást idézett, amely a harmónia középszerének pályájára helyezte a tudatot. Hogy miért a zendo? Azért, mert a zen szó az indiai dhjána, a kínai csang és a koreai szong útján vert gyökeret a japán nyelvben, amit nehéz egzakt, európai jelentéssel felruházni, de az elmélyülés talán a legjobb rá. A do utat jelent, így a ,,zen útját" takarhatja, de szóösszetételként a zen buddhista szerdezetesek meditációs helységeként szolgál.

Maga Óhuta mélyen, a Zemplén szívében helyezkedik el. A három huta vagy Háromhuta részeként anno Rákóczi Ferenc telepített ide lengyel üvegműveseket, akik az idők során inkább elszlovákosodtak. Ezért is alkotják nagyjából a helyi lakosság tizedét a mai napig szlovákok. A helyi lakosság így üvegfúvással, erdőirtással foglalkozott. Az utóbbi annyira elharapódzott, hogy a Tolcsva-patak mentén még kisvasutat is építettek, hogy a faanyagot elszállítsák. 
Azóta már mindkét iparág a kisvasúttal együtt a múlté. Nem lett turisztikai célokat szolgáló vicinális, mint a Rostalló és Pálháza között közlekedő társa; bontás lett a jussa. 
Közúton, dél felől érkeztünk, a 3716-os számú főúton, ami meglepően jó minőségű volt, de egy nagyobb kanyar után már sokkal kevésbé, így hozta azt a sztereotípiát, hogy mellékút, ezért tele van kátyúval. Innen mág nem volt sok hátra, de azért kerülgetni kellett a bombatölcséreket.

Viszont hamarosan megérkeztünk a községházához, ahol leparkolva és átöltözve folytattuk a megkezdett utunkat, immáron gyalogosan. A  jelzést követve haladtunk felfelé, toronyiránt a Rókás-tető irányába. Nem volt kifejezetten vádlikímélő, de szerencsére a Kis- és Nagy-Gmböc-kőnél azért kifújtuk magunkat és indultunk is tovább a Gögeteg-sétányig, ahol egy kis szusszanást követően értünk el a Babuka-tóhoz, amit az Emőke-forrás táplál. A kék víz, a havas, lombos talajjal és a környező örökzöldekkel annyira üdítő látványt jelentett, hogy érdemes volt egy kicsit itt elidőzzünk, megcsodálni ezt a kis tüneményt. Már-már tátrai atmoszférát véltünk itt felfedezni, annyira megkapó volt, nem is átallottunk sok-sok felvételt készíteni róla. Na és persze magunkról is! :) 

Ugyanott, nem messze egy tisztás lankásodó szegletében a Nagy-Magyarország emlékhely egy kettős kereszttel kínált újabb látnivalót. Egy vaskos pad és jó pár magyar zászlós szalaggal ékesített kettőskereszt és fa árnyéka adott egy kis hűsölési lehetőséget. Csak adott volna, ha nyár lett volna, de napfénnyel aznap egy per sem sok, annyi időre sem találkoztunk. Viszont a kövekből kipakolt, kissé elnagyolt egykori határvonal, bár tudjuk, hogy nem visszacsinálható, nincs olyan magyar szív, amelyik ne dobbanna a gondolatra, hogy mi lenne, ha... 

Ilyen gondolatok közepette ettünk némi szendvicset és folytattuk a megkezdett utat, némi emelkedés után, egy kényelmes erdészeti csapáson. Meg-megálltunk egy-egy mikromomentumot lencsevégre kapni. Egy vízbe fagyott levél, egy, a fatörzsön érdekes mintázat közepén elhelyezkedő kisebb gombacsoport, ha figyelmesen járunk-kelünk, felkelti az érdeklődést. Ezen a nyugodt, majdcsak egyenes szakaszon túl egy ereszkedés következett. Igaz, kerestük, de sehol sem találtuk a jelzést és egy ágas-bogas, zegzugos, nehezebben járható etap után figyeltünk fel a  jelzésre egy kövön. Ez valószínűleg a Kocka-kő volt. Ezután már hol a  , hol a  felfestéseit láttuk, de legalább tudtuk, hogy az irány jó és hamarosan Óhutától nyugatra kötünk ki. A turistaút innentől kezdve már sokkal könnyebben abszolválhatóvá szelidült. Elhaladtunk a Nagy-kő-rét mentén, illetve egy tanya mellett, ahol több helyen hirdették a feliratok, hogy tilos a belépés. Ezzel mi sem kacérkodtunk.

Lefelé haladtunkban a Mély-patak és egy másik kisebb vízfolyás találkozásánál időztünk még. Megkapó pillanatfelvételeket készítettünk és elnézve ezt a kis torkolatot, eszembe jutott az alsó tagozatos környezetismereti óra, amikor tanultuk, hogy van a forrás, az ér, a csermely, a patak, a folyó és a folyam. Előbb-utóbb mindegyik sorsa az, hogy egy tengerben vagy óceánban végzi. Számomra a csermely szó kimondva mindig valami simogató, kellemes, elmagyarázhatatlanul szép és idilli dolgot jelölt. Valószínűleg itt álltam az illusztrációja előtt és melegség töltötte el a szívem.
Sosem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba. Ezt Hérakleitosz mondta, ami az európai filozófia rímelése a távol-keleti buddhista elgondolásokra. A változás örök, ezért most átkelve egy vízfolyáson, öt perc múlva már nem ugyanaz. Elég egy sodort gally helyzetébe gondolni, ami már pár pillanat eltelte után nincs előttünk. Már nem ugyanaz. Visszatértünk pár hónappal később és a havas, latyakos patakpart már rügyező bokroktól van övezve. A természet nélkülünk is körforgást végez. 

Eseménytelen volt az előttünk álló szakasz, bár a Mély-patakon átkeltünk kétszer is, hol ugorva, hol egy fahídon, de azért a jeges vízben nem szívesen mártóztunk volna meg. Emberekkel itt találkoztunk közvetetten, hiszen egy karácsonyfa farm volt tőlünk balkéz felé. Láncfűrésszel vágták ki azt a példányt, aki majd pár hétig az otthon melegét élvezhette holtában, majd dicstelenül, kiszáradva komposztként végzi. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy ha lehetőségünk lesz rá, nekünk egy élő fánk lesz, amit évente díszítünk fel. Neki nem ilyen szomorú vége lesz. Addig sajnos mi sem leszünk kivételek, hiszen évente egy-egy ilyen nevelt örökzöldet befogadunk...

Hamarosan a már említett főútra érkeztünk, ahonnan a hópaplanban szendergő Óhután haladtunk keresztül. Minimális mozgás volt, csupán két helybélivel futottunk össze. Hol füstölögtek a kéméyek, hol kutyák ugattak, míg másutt a nyaralóként funkcionáló házak várták a városi tulajdonosok érkeztét. 

Az alapvető elemre visszatérve, pár japán fogalommal zárnám eme szösszenetet. A mi kolostor szavunk japánul szóin (僧院), ami nem puszta megnevezés, hanem tartalmilag attól mélyebb, hiszen olyan erdőt takar, amelyben különféle fák élnek. Ez igaz ránk is, hiszen, amikor a sinrin-jokut, az erdőfürdőzést gyakoroljuk, hogy kilépve az emberi hangzavarból feltöltődjünk, akkor sokan érkezünk, sok helyről és sokfélék vagyunk. A szóin keretén belül is megannyi életutat bejárt novícius él egy fedél alatt. Ha pedig az erdők birodalmába lépünk, akkor azt tesszük a pusztító és önző haszon reményében, a lelki táplálékot kinyerve, esetleg fát ültetve, életet adva...