Namaszte! Már áprilisban is az Arrakis perzselő dűnéit idéző időjárás fogadott minket a Zemplén nyugati lejtőin, akárcsak a Cserehát múlkori szakaszán. Ami most következett, arra a mi, genetikailag az évezredek során boronált szervezetünk nem tudott felkészülni. Voltak forró évek, hidegek is - elég csak a befagyott Temzére gondolni -, de ezt valahogy meg kell szokni, mivel a klimatológusok erről regélnek, hogy bizony ez ilyen vagy még ilyenebb lesz. Igaz, hogy vannak a klímarettegők vagy klímahisztisek jelzőivel illetett aktivisták, akik bár nemes célért küzdenek, de a hogyanja más lapra tartozik... 

Europa este sub cupolă de foc, azaz szabad fordításban Európa tűzkupola alatt van. A román híradások ekként adták hírül, hogy a Balkán-félszigeten nagy bajok vannak, de kontinensszerte aggasztó a helyzet. Ez nem volt túl jó ómen a Király-hágó keleti lankáján, de mi eltökélten haladtunk az egykori Aranyosszéktől nyugatra elhelyezkedő Torockószentgyörgyre (Colțești). (Aranyosszékről itt.) Bár maga a közigazgatási egység az 1876-os vármegyerendezéssel a múlté, a XX. század viharai, demográfiai átalakulásai a tönk szélére sodorták a vidék magyarságát, mégis két falu Torockó (Rimetea) és Torockószentgyörgy etnikai reliktumként bástyát alkotnak a román tengerben. A Mócföldtől (Țara Moților) keletre, a Székelykő (Piatra Secuiului) és a Kőközi-szoros (Cheile Vălișoarei) által abroncsba fogott mikrotájegység két, abszolút magyar többségű falva, megszakítva Torockógyertyános (Vălișoara) és Bedellő (Izvoarele) románságával, de azoktól északabbra.

Maga Torockószentgyörgy délebbre van a községközponttól, Torockótól. Mindkettejük különlegessége még, hogy unitárius hívők alkotják a lakosság derekát, ami Erdélyben is egyedülálló. A falu híres szülötte többek között Brassai Sámuel, akinek emlékét tábla és a szülőháza is őrzi. 

Átöltözve, nekiveselkedtünk a napi tervnek, így a vár felé vettük az irányt. A Bákó utca ,  és  jelzésein kaptattunk, ahol díszes porták és elhagyott, opálos tekintetű ablakaival az utcára búslakodó házak között vezetett utunk. Az árnyékban hűsölő öregurakkal váltottunk néhány szót, miközben egy fiatal férfi a traktorjával került ki minket. Falusi hangulat, ami nálunk is kiveszőben van, de jó ezt látni, hogy van még! Lassan el-elmaradoztak az épületek, hogy a kékek hármassága után a dualitásra adjuk a fejünket, így a  és  jelzésen a vár irányába kanyarodjunk. Kaszálók alkották a mezsgyét, bálák pöffeszkedtek a vár alatti meredélyben. Még Szentgyörgyön csak-csak leltünk némi árnyékra, de kiérve onnan már perzselt a nap, a hőhullánok korbácsokként kezdték ki mindenki szervezetét.

Némi kaptató után jutottunk fel a bús düledékek közé. Nehéz megállapítani, hogy romlott-e az állapota a romoknak, mert ilyennek őriztem az emlékeimben, de tízévnyi távlatból más volt most, mivel akkor decemberben látogattuk meg, de most a vastag kőfalak idillien hűsek voltak a tomboló pokolhoz képest. El is időztünk, míg a panorámában gyönyörködtünk. Az öregtorony 1253 és 1274 között épült, köré a falszakaszok később. 1514-ben a keresztesek égették fel, majd 1704-ben Tiege csapatai foglalták el és robbantották fel. Ezt nálam sokkalta szakavatottabban és ügyesebben egy másik olda szerzője itt foglalta össze.

A romokat magunk mögött hagyva egy erdőn keresztül haladtunk tovább, majd almafák integettek nekünk. A gyümölcsük olyannyira savanyú volt, hogy csókra húzta az ember száját. Még kicsik, de a citromhoz képest is erősebb ízvilággal bírtak. A Havas-patak (Pârâul Muntelui) csörgedezett a lábunk alatt, majd balra fordulva a rövid, jelzetlen szakasz után a  tért vissza, ahonnan erdős, hűsebb úton baktatttunk tovább. Az emelkedő nem volt vészes, viszont izzasztó napunk volt, így a verejtékezés is jobban kínzott. Szerencsére egy kedves túratársamtól kaptam egy kendőt, így azt a csermelybe mártva már sokkal enyhébb volt a helyzet. 

Sűrű lombkoronák által zárt boltívek alatt lépdeltünk, az Ordas-kőtől (Ardașcheia) délre, a Kis-Almás-erdőtől (Pădurea Merilor Mici) északra, rövid ideig a  és a  románcát élvezve, eseménytelenül. Egy északi irányú fordulatot követően  talaja már iszamós, saras lett, néhol már-már cuppogóssá vált. Innentől kezdve a szintvonalak is sűrűbben ráncolódtak a térképen, hogy a   és a  elhozzák az igazi combos szakaszt. Innentől a csúcsig folyamatosan emelkedett. Igaz, hogy a dandárja fák között vitt és szerencsére itt volt a legderekasabb, de utána a cserjés, avaros, már-már laposnak tetsző szakasz szinte könnyűnek tűnt, de a tűző nap, a magas páratartalom vámpírként szívta az erőnket. A csúcsra a  vitt minket, ahol egy tábla és pár koponya jelezte a célt.

A kilátás remek volt, igaz, hogy a roppant magas pára miatt kissé ködös, de messzire lehetett látni a Detonáta (Detunata) taraját, a Bélavárát (Belioara), a Ronki-szorost (Cheile Runcului), Vidaly (Vidolm) falvát, akárcsak a Székely-követ, a Kőközi-szorost, a távolban pedig Torda (Turda) panelrengetegei is felsejlettek, ha északkelet felé néztünk.
A csúcs neve Vârful Ugerului románul, ami Tőgy-csúcsot jelent. Mi az alatta fekvő faluról neveztük el. Na, de minket ez ott, abban a minutumban nem vigasztalt, mert jól esett a fűben leheveredni a pár fenyő árnyékában. Falatoztunk és ittunk valamennyit, hogy a pihenőt követően elinduljunk lefelé.

Ugyanaz az a megerőltető emelkedés volt, csak tükrözve, így most azért küzdöttünk, hogy meg ne csússzunk az avaros, apró kavicsokkal tarkított turistaúton. Pár csalánnal sűrűn benőtt tisztás után egy nagyon rövid etapon a , a  és a  jött, hogy a  Vidaly felé búcsúzzon tőlünk. 
Az egyik túratársunk, szegény, cudarul érezte magát, ezért bevártuk, hogy bármi is történjék, ott legyünk vele. Szerencsére az emelkedő túlnyomó aránya már a zsebünkben volt, így már csak a kisebb terepakadályokkal, mint a kidőlt fák, kellett megbirkózzunk. A menta vadon nőtt, de egy liliomra is felfigyeltünk, amit többen megörökítettünk.
Hosszas csatangolás után, egy pillanat alatt rajzolódott ki a Székely-kő jellegzetes, lélegzetelállító tömbje, amihez képest az ember csak porszemnyi teremtmény, akinek 75%-ban víz teste kérésznyi sóhajtás alatt porlik el, de ez a ciklopszi orom, akkor is itt lesz, miután jómagam is már évszázadok alatt semmivé foszlok. Aztán letekint ez a gigászi letörés mindarra, ami a világban folyik, de még egy megjegyzésre se méltatja.
Az ember egykoron a misztikummal próbálta önmagát a kozmoszba oltani, bizonyosságot nyerni, hogy lecövekelhessen. Sikerült is neki olyannyira, hogy mindezt a tudatalattiba száműzte, elbástyázta magát számok és gépek mögé.

Először bő tizenöt éve voltam Körösrév (Vadu Crișului) és Vársonkolyos (Șuncuiuș) közötti festői szurdokban, amit mi Révi-szorosnak, a románok Defileul Vadu Crișului néven ismernek. Múltidézőnek, visszatekintőnek is tökéletesek az ilyen helyek, hiszen a felgyorsult világunkban tapasztalatot gyűjtve el-el lehet merengeni mindazon, ami a személyes életünkben, illetve a világban történt. Millió lépést tettem meg másfelé, kapcsolatok alakultak ki és szűntek meg, iskolás voltam akkor, ma már felnőtt vagyok.  A világ kereke csak egy irányba halad, a dharmának mindez alá van rendelve; nincs mese. 

Házasként most jártam itt először. Ez egy nagyon nagy mérföldkő, mert miriádnyi fizikai lépés után az igazi életbeli nagyok közé ezt sorolom. Ahogy Rév neve is suggalja, én is oda értem. Szívet melengető volt ez az érzés is, no meg a múltkori, pádisi hazatérési élményhez hasonló léleksimogatás itt is felmerült bennem, hiszen Erdélyben otthon vagyok, mert a szívverésem erre a ritmusra dobban igazán. Élmény volt a Sebes-Körös-völgy falvain és a kicsiny központján, Élesden (Aleșd) átmenni, miközben Örvénd (Urvind) református temploma még mindig nem újult meg, míg Nagyvárad (Oradea) előtt egy ortodox templom épül már jó pár éve, látszólag a semmi közepén. A megyeszékhely közlekedése rohamtempóban fejlődik, ezért már alig-alig érintve lehetett elkerülni.

Az átöltözés után a  úton, egy rövidebb, de annál markánsabb emelkedőn indultunk el. Ez a jelzés körtúrára utal, ami ajánlott is lehet, de hála a kínálatnak, ami itt jelen volt, mi módosítva tettük meg. Egy körülbelül 600 méteres séta után értünk az első kilátóponthoz, ahonnan Körösrév felé lehett ellátni, illetve a folyóvölgy engedett meg magából egy-egy apró snittet. Érdekes volt, hogy a panorámát nyújtó helyeket a sziklákon élénk napsugarakra emlékeztető felfestések is jelölték. Nyugatra Körörév és a Réz-hegység (Munții Plopiș, Munții Seș) nyúlványai - amit hajdanán Igfon-erdőnek ismertünk -, míg keletre egyértelműen a Sebes-Körös-völgy uralkodott. 
Ezután nagyjából ugyanazt lehetett elmondani a szirti etapról, ahonnan különböző pontokról más-más szög tárult a szemünk elé. Közben tölgyesek között vezetett az ösvény, kisebb-nagyobb hepehupákkal, amit könnyűszerrel lehetett teljesíteni. 
A Peștera Roșie-barlangnál (Vöröskő-barlang) becsatlakozott a , amely a völgybe vezetett volna le, de mi továbbra is a  jelzést követtük. Egy távvezeték alatt áthaladva bokros, bozótos övezet következett, erdőbe átváltva, hogy a Stanu Stupului-pont után egy horganyzott kereszthez érjünk, ami egy tragikusan járt turistának állít emléket már sok évtized óta. 
A kilátás abszolút idilli és a túránk legimpozánsabbika, de az emlék örök mementóként figyelmeztet, hogy megfontoltan és óvatosan közlekedjünk, mert könnyen hiba csúszhat a számításunkba... Ezért sem merészkedtem ki túlságosan a szélére, de igyekezvén stabilitást találni, lábat megvetve exponáltam, miután falatoztunk egyet.

Némi ereszkedés után a síkos, saras turistaúton, leértünk a vasúthoz. Két lehetőségünk adódott jelen esetben. Vagy a kijelölt helyen haladunk, vagy a sínek mentén tovább. Otthon utánanéztem, hogy a szerelvények a felújítás miatt 2023 decembere óta nem járnak Kolozsvár (Cluj-Napoca) és Nagyvárad között. Valószínűleg 2026-ban fog a forgalom ismét megindulni, miután az aljzatot kicserélik és villamosítják a vonalat, ahol kell, ott pedig kétvágányúsítják. 
Nem vagyok híve és másokat is mereven óva intek tőle, hogy az üzemi területet gyalogosan használják, de most nem volt mitől félnünk. Ugyanakkor nekünk nem volt, de elborzadva láttam, hogy a talpfák a szó szoros értelmében fából voltak, olyan szinten elrohadva sok helyen, hogy a sínszöget akár kézi erővel ki lehetett volna húzni. Döbbenet és isteni szerencse, hogy nem történt katasztrófa, míg használta a CFR (Căile Ferate Române = Román Vasutak)!

Elérve a vasúti megállót (Halta Peștera), bal kéz felé fordultunk, hogy a gyaloghídon a bal parton haladjunk tovább. Itt már nagyobb élet volt, mert sokan a sínek mentén jöttek ide, hogy a büfében időzzenek vagy a Zichy-barlanghoz (Peștera Vadu Crișului) menjenek. Mindössze egy nagyjából 150 méteres könnyű sétát kell a megállótól a barlanghoz megtenni. A monarchia idejében épült menedékház (Cabana Vadu Crișului) még pár évvel ezelőttig is a lepusztultság nagyon előrehaladott állapotában volt, de hála Istennek volt igény a megmenekítésére. Erről bővebben itt és itt lehet olvasni. Az előtte-utána páros elég figyelemre méltó. Bár - szerény véleményem szerint - nem olyan, mint egykor volt, de örülök annak, hogy nem olyan, mint ahogy három éve festett.
Most a barlangra nem szántunk időt, hanem haladtunk a falu felé, de azért érdemes volt megnézni a Révi-vízesést (Cascada Vadu Crișului), mert a környék egyik méltán dicsért ékköve, ezért is volt érdemes lencsevégre kapni. Egy laza, de odafigyelést igénylő, jelöletlen csapáson lehet megközelíteni. Az előttem haladó román páros amolyan tipikus városi típus voltak, ahol a hölgy sűrűn egzecírozta a párját és nehezményezte a nehézségeket. Hiába, a túra egy nagyon jó fokmérője az emberi jellemnek, mert bizony a lakmuszpapírt a nyűgösség oldatába mártva csúnyán elszínezheti, viszont nem egyszerű sportcipőben jövünk ide. Volt már rá példa, hogy pórul járt más is, akinek a bokája kiment.

Na, de visszakanyarodva a mondandóhoz. A  és a  voltak a mi szamárvezetőink, amelyek remekül ki voltak táblázva mind román, mind magyar nyelven. Sőt, olyan meredélyek is voltak a folyópart felé, ahová láncos biztosítás is meg lett oldva, néhol korláttal, ami szerencsére strapabírónak bizonyult és nem valami látszatmegoldásként funkcionált. Egy egész barlangkomplexum alatt haladtunk el, ahonnan a  és a  jelzések haladtak felfelé, hogy a jóval könnyebb terepet jelentő  vezessen minket Körösrév irányába. 
Még utolsó meghökkenésnek egy joviális túrázó kérdezte meg tőlem, hogy a cipőjében elmehet-e a barlangig. Első meglepődésemben azt hittem engedélyt kér, de azt mondtam neki, hogy igen, de legyen óvatos. Több felkészültséggel kell(ene) egy ilyen erdei sétának nekivágni, mert a tangapapucs például teljesen jó viselet a szálláshelyre, de egy csúszás, meredek szakaszon tud kellemetlenséget okozni. Így szép dolog az, hogy modern vendégházak, hotelek kelletik magukat, de különbség van a parkolóban kóricálás és egy ilyen terep között.
Egy kiszolgált hídon keltünk át, aznap utoljára a folyón, de még előtte nem kerülte el a figyelmünket, hogy frissen ácsolt bódék árválkodtak, várták azt, hogy kihelyezzék őket. Nem tudni, hogy a gyerekek kedvéért, avagy árusítási célból volt mindez. Ha pár helyi termelőnek jelent kiegészítést, akkor remeknek tartom, de abban az esetben, ha ez is csak a túlszórakoztatást szavatolja, már kevésbé.

A sarat lecsapkodva, kinyújtózva szálltunk be a járműbe, hogy napnyugat felé hazatérhessünk. Bár ez számomra relatív, mert ezek között a hegyek között, a girbe-gurba falvakkal tarkított hol magyar, hol román tájon a lelkem otthon van. Más ember vagyok, amikor hazatalálok, ahogyan most is csillapodott a honvágyam...

(Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

A 26-os és a 27-es főutak, illetve az M30-as autópálya által abroncsba fogott tájegységünk kevés turista által felkeresett vidéknek számít. Ezeken a közlekedési ütőereken zajlik a vármegye forgalmának egy tekintélyes része, elkerülve a Cserehátot. A szomszédságban olyan ismertebb célok várják a turistákat, mint az Aggteleki-karszt, a Zemplén, a Bükk, a felvidéki oldalon pedig a Szádelői-völgy (Zádielska dolina). Az emlékezet úgy folyja körbe, mint a Sajó, a Hernád és a Bódva, megbújva a völgyekben az apró falvak, őrizve míves és furcsa neveiket, egykori lakóinak álmait...

A mostani etap Felsővadász kezdőponttal indult. A település a Rákóczi-kastélyról nevezetes, ami manapság általános iskolaként üzemel, 1956 óta. Számtalanszor sóhajtoztam már azon, hogy az örökségünket mennyire hitvány módon herdálják el, így most is csak erre tudtam gondolni. Ottjártunkkor a kapu zárva volt, így nem tudtuk közelebbről megnézni a diófák lombjai mögött szégyellősen megbújó impozáns épületet. A hűs árnyat nyújtó fasorból kibukkanva a falu központjába jutottunk. A helyi romák családostul jöttek, ugyanakkor érdekes volt számomra, hogy tudtak ,,Csókolom!"-mal köszönni, ami a mai világ jónapotozása közepette üde színfolt. Mi még úgy szocializálódtunk, hogy az előbbit illik. 
A kisboltba betérve egy-egy sört vételeztünk magunkhoz, hogy csillapítsuk a szomjunkat, hiszen rendkívül fülledt volt az idő. Maga a faluközpont is elmaradott volt. Érdekes, hogy az önkormányzaton az egyik táblán még a Kádár-címer megfakult képe díszelgett. Apró vályogházak, díszes ablaktokokkal, tornácokkal szegélyezték az utcát, ahol a szőlőlugasok, háztájik és rózsák közepette igényességet csempésztek a portákra. A Petőfi utca végén pedig egy kissé rozoga fatábla búcsúztatott minket, hogy megkezdjük az érdemi gyaloglást. 

Egy földúton értünk ki Felsővadászról, majd élesen balra fordulva a dombhátra haladtunk felfelé, ahol az elvirágzott repcemezőt egy-egy kamilla, másnéven orvosi székfű csoportja szakította meg. Az erdei szakasz már jóval sarasabb volt, ezért óvatosan tudtunk haladni az itt-ott vádliközépig érő süppedékben. A Grajcár-tető-nyergétől a Cigány-hegyig ilyen viszonyokkal kellett megbirkózzunk.
Onnantól már egészen sima dolgunk volt, hiszen a napsütötte lejtőket már felszárította a nap. Igaz, csak később tudtuk meg, hogy péntek este masszív felhőszakadás csapott le, megnehezítve a haladást, a közutakon pedig párszor vízátfolyásra figyelmeztető ideiglenes táblákat helyeztek ki. 

Ha Felsővadász szegényes volt, akkor Irota egy, az üdülésre építő falu képét mutatta felénk. Míg sok falu már tanult tehetetlenséggel adta meg magát az elkerülhetetlen enyészetnek, addig például Irota felfedezte azt, hogy célponttá is válhat. Ezt bizonyította, hogy egyházi ifjúsági tábor is van a faluközpontban, továbbá jó pár vendégház, épülő ingatlanok, illetve pár kedves mesebeli installáció A három kismalac és a farkasból. Egy filagóriában tartottuk meg az első pihenőnket, ahol a nyársak még fel is voltak függesztve, ha valakinek kedve szottyanna szalonnát sütni, az megteheti. Szinte illuzórikus, hogy ilyesmi Magyarországon még megtörténhet, de jó volt látni!
Irota azzal is kitűnik, hogy a XVII. században ruszinokat telepítettek be, miután a törökdúlás után elnéptelenedett. 1886-ig ruszin nyelven folyt az alapképzés, míg a mai napig van kisebbségi önkormányzata.

A faluvégi - gyaníthatóan - hajdani téeszépületeket elhagyva az Irota-patak vízmosása után hegyre fel vettük az irányt. Még sok elhagyatottsággal találkoztunk, de itt érdemes megemlíteni, hogy a Kádár-rendszerben még megélhetést nyújtott az ittmaradottaknak az álalttenyésztés és a még-még megtalálható földművelés, de ez azóta szinte teljesen elsorvadt. Cserehát, tehát cseres, tölgyes vidék, ahol a makk is bőven terem négyévente, így a makkoltatás számottevő volt egykor a sertéstartók életében. 
Egy tikkasztó emekedő után értünk a Kecske-pad-gerinchez, majd ezt követve a Kecske-pad, Kecske-pad-oldal és végül a Kecske-pad-nyereg következett, megkerülve a Kecske-padot, ami a maga 340 méteres tengerszint feletti magasságával a Cserehát legmagasabb pontja. 
Innentől javarészt eseménytelen volt az utunk, amíg el nem értük Rakacaszend mezsgyéjét. A behatóan megismert és a megcsúszások alkalmával kellőképpen dicsőített agyagos, barna erdei talaj után egy mészköves lejtőn találtuk magunkat, ahonnan a Szalonnai-hegységre a Szár-hegy adótornyával és halványan a martonyi kolostorrom lenyűgöző tetőzetére, a Pozsállóra és a Szádelői-völgyre is impozáns kilátás nyílt. Rakacaszend pedig a fák és bokrok lombjában hömpölygött, ahonnan mi láttuk, majd fokozatosan ereszkedtünk alá, hogy testközelből is láthassuk. 

Akárcsak Felsővadász, itt is a roma kisebbség felülreprezentáltsága volt tetten érhető. Sok elhagyott, pusztulásra itélt ház nézett ránk üres ablakaival, düledező tetejének terhe alatt, egy-egy helyi lakos dolgozott a kertben, de alapvetően csendes volt. A templomra ekkor nem volt időnk, mert a központban megpihenve, némi falatozás után haladtunk is tovább pecsételni. 
Ódon, már-már a monarchia korát idéző épület is feltűnt, amit manapság skanzenekben látni, de az amortizáció előrehaladott állapotában várta a beteljesedését. Megsárgult lapok intik arra a vándort, hogy még tanúja lehet valaminek, ami hamarosan eltűnik, ezért jobb, ha eljön, hogy a tanúja legyen még. A két bolt zárva volt, a harmadik pedig üres polcokkal vegetált. Pecsételtünk is az egyiknél, majd a szegénysort magunk mögött hagyva egy kísértetjárta, nincstelen miliőt cseréltünk fel a csalitosok megnyugtató szirénénekével. 

Mintha egy másik világba csöppentünk volna. Vajon az óegyiptomiak Duatja - a kénköves pokolnak felel meg a keresztény hitvilágban -, amit az ember önnön maga teremt, ilyen módon, pusztán egy szűk kilométerrel felcserélhető? Hiszen itt minket az Elíziumi mezők vártak: hosszan nyújtózó mezők, tarka ligetek, kilátás az említett tájakra, egy-egy magányos fa, kamilla- és cickafarkmezők, hogy a szem is belesajdul. 
Egy pár percre egy árnyékos részen le is heveredtünk, hogy aztán a sűrű fenyvesbe vessük magunkat, aminek baljós sűrűsége szintén hűs volt, de napnyugta után már elég borzongató lehet. 

Tornabarakonyt kerítésekkel övezett csapásunkon közelítettük meg. Egy kápolna jobb kéz felől, egy mezőgazdasági létesítmény balról, aztán már ott is voltunk, ahol még életnek nyomai csak-csak felfedezhetőek voltak, de a lakóépületek nem tudni, hogy voltak-e még lakva, esetleg felkészültek az örök enyészetre. Az egykori Abaúj-Torna vármegye díszes parasztházai itt is megtalálhatóak voltak. A díszes vakolattokokba fogott két kisebb ablak, a cirádás, már-már a barokkos díszítettséget idézték. Jellemző a Cserehátra sok-sok helyen ez a stílus, így sok helyütt felfedeztük, ahogyan itt is.
Beértünk a pecsételőhelyre, de csak távolról láttunk pár embert és gyereket. Az utóbbiak kergetőztek. Nem tudni, hogy helyiek-e, esetleg vendégek, akárcsak mi. 
Szépen felújított templom, tájékoztató tábla, világháborús emlékmű és egy szobor fogadott minket. Az utóbbi egyszerűen annyira gyönyörű mestermű, amit a táblácska tanulsága szerint Réti Sándor készített és adományozott a faluban 2013-ban, majd 2023-ban felújítottak. Ha valaki örömét leli ezekben az alkotásokban, akkor nagyon ajánlom, hogy ha másért nem is, de ezért megéri ide eljönni. Lenyűgöző műalkotás! 
A falvat 1910-ben 266 lélek lakta, míg 2023-ban már csak 26 fő. A szomorú modern karrier csapása a zsákfalvak esetében, hogy vagy a roma lakosság veszi birtokba, esetleg üdülőfalu lesz, mint az említett Irota, de a harmadik út a néma elmúlás. Van pár vendégház, így valószínűleg Irota a mérvadó és nem lesz olyan, mint Gyűrűfű, ahol az utolsó beteszi a kaput, kulcsra zárja, hogy egy sóhajtás keretén belül meghívja a némaságot örök tort ülni.

Az emberi pszichének keresve sem lehetne jobb helyet találni, ahol ekkora tér, ilyen nyugalom és festői környezet áll rendelkezésére. Az ipari forradalom, az izmusok (kapital-, szocial-) a városokat jelölték ki élettérként a dolgozó embereknek, ahol összezsúfolva nyomorítják egymás idegrendszerét, a harsogó, tomboló fesztiválok, rendezvények, szennyezés és zaj közepette. Személy szerint nem hiszem, hogy az embereknek a szélessávú internet világában erre lenne szükségük. Ha a munkahelyek engednének, akkor sokan ilyen helyekről, kisimult lélekkel tudnának dolgozni, miközben a menedzserbetegségek széles tömegekre eszkalálódott stresszét egy idill semlegesítené...

Na, de nem ért véget a túránk. A  jelzésen haladtunk tovább a Dózsa György út déli hajlatán, búcsút véve a  alapértelmezettségétől. Innentől kezdve a Barakonyi-patak völgyét követtük, de annyira járatlan volt, hogy egy jelzés nem sok, annyit sem találtunk, de még az utat is mi tapostuk ki. Szortyogós talaj, párás levegő. Mintha a Ho Si Minh-ösvényen mentünk volna. A gyerekek játékból követtek minket a másik parton és a bokrokban megbújva kiáltoztak utánunk. Ha mindez egy éjszaka történik, mint az említett fenyvesben, igencsak berezeltem volna, bevallom őszintén. És a java csak most jött!
Igaz, hogy menta- és kakukkfűillat kényeztetett minket, ami hízelgően hatott, mivel a sinrin-joku (japánul erdőfürdőzés) irodalma szerint a chibai egyetem munkatársai bebizonyították, hogy a telepített erdők nem tudnak annyi fitoncidot (antimikrobiás hatóanyag) kibocsátani, mint azok a közösségek, ahol az ember nem folytat nagyjából semmilyen tevékenységet. Ez a szakasz is igazolta a feltevést. Nem beszélve arról, hogy bár nem láttunk már, de a kockás liliom kedvelt élőhelye a Barakonyi-patak völgye.
Lassacskán a  végéhez értünk, bár erre a GPS-jelek alapján jöttünk rá. Egy jobbra fordulást követően a  következett. Innentől kezdve elő-előfordult egy-egy jelzés, de gyakorlatilag az utat is csak gyanítani lehetett nem beszélve a bokrokkal, az aljnövényzettel folytatott ádáz küzdelmünkről. Bár két alkalommal nem jó irányba mentünk, de egy megközelítőleg százméteres visszatérést követően ismét irányba álltunk. A turizmusnak itt réges-régen nem volt nyoma, de pár   jelet mégis láttunk.

Kiérve a főútra szusszantunk, átöltöztünk és a lemenő nappal együtt a rakacaszendi református templomot még útba ejtettük. Túratársunk, aki ugyanott, korábban kiszállt, elmondta, hogy a méhészek beszámolója szerint tekintélyes felhőszakadás öntözte a Cserehátot péntek este. Igen, az időjárás betett nekünk, de azért jó volt teljesíteni a távot. 
Elgémberedve mentünk fel a templomdombra, ahol az épületbe betérve a reformátusokra oly jellemző meszelt falak fogadtak. Viszont pár helyen sikerült megmenteni a freskókat, amelyek így megmutatták magukat. Szerencsére megkímélte a puritanizmus a kazettás mennyezetet is. Valószínűleg paplak, góré és néhány gazdasági épület is volt itt, hiszen mindezeknek bekulcsolt düledéke volt az udvaron, de maga a templom szépen fel lett újítva. Mi is betettük a kaput magunk után és napnyugat felé távoztunk.

Ha valaki egy elfeledett világra, egy-egy gondozatlan, de még az élet jelét magán viselő skanzenhangulatra vágyik, némi könnyebb sétával, annak ajánlom ezt a tájegységet. Az idő sürget, mert bár a török, a tatár megtette a hatását és sikerült újra életre kapnia, félő, hogy a kapitalizmus egocentrikusságát már nem éli túl és menthetetlenül elenyészik ez a sok bájos falu. A vándornak ezért kötelessége látni és a szívébe zárni a pillanatot, mert onnan nem lakoltathatja ki semmilyen önkény...

(Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Egy hosszabb szünet után visszatértünk a szeretett és mostanság nélkülözött erdélyi havasainkhoz. Olyan élmény ez, mint egy régi baráté, aki mindig meghallgat, nem hagy cserben, a társaságával pedig elkápráztat. Valljuk be őszintén, hogy sokunk életében az utóbbi évek a csalódás jegyében teltek, amikor is embertársainkból, az általunk alkotott társadalmakból, mind-mind kiábrándultunk. Előfordul, hogy körbenézve az a benyomásom támad, mintha Rómában járnék, aminek a nagyszerűségét éppen egy vandál hadsereg dönti romba. Ilyen a mi kortárs világunk, amit a szemünk láttára prédálnak fel.

Kora reggel, még hajnalhasadta előtt fordítottuk a tekintetünket a keleti végek felé. Lassan felkelt a nap is, amikor a Nagyváradot elkerülő legújabb szakaszon mentünk, ahol a már betéve látott, ismert tájat más perspektívából szemléltük. Biharszentjános (Sântion) a keleti felét mutatta felénk, miután egy kavicsbánya felett ívelt át a főút hídja. Az elkerülő (Șoseaua de Centură Oradea) után a 76-os útra tértünk, Belényes (Beiuș) irányába. Aprófalvak tömkelegén haladtunk át, majd Kisszedregy (Sudrigiu) után Vasaskőfalu (Pietroasa) felé terelődtünk, a Köves-Körössel (Crișul Pietros) párhuzamosan nézelődtünk és a nevére utalóan valóban sziklákkal erősen tarkított, szilaj folyóról van szó.

A Pádis (Padiș) mezején balra kanyarodtunk és a Varasó-réten (Poiana Vărăşoaia) tettük le a járgányokat, öltöztünk át és veselkedtünk neki a gyephavasok mesevilágának. Girbe-gurba szakaszon, a , a  és a  jelzések vegyes házassága után az utóbbi letért tőlünk jobb kéz felé. Találtunk egy kisebb rétet krókuszokkal, de eléggé törődött állapotban voltak a fenyők tövében, így nem vesztegettük az időt a megörökítésükre, hanem baktattunk tovább. Amolyan bukolikus hangulatot kölcsönzött az Égett-kő-tisztás (Poiana Pietrei Arse) szélén álldogáló esztena épülete. Igaz, elég megviseltnek tűnt, ami utalhat arra is, hogy elhagyatottan áll, de tiszta Ecloga volt így is. Radnóti, aki a magyar irodalomtörténet mártíromságának és panteonjának legmeghatóbb és egyben legnagyobb alakja, a XX. században megírta azt, ami őt a idő linearitásának könyörtelenségén túl helyezi, egy kortalan térbe:

Ha létezik olyan irodalom, amelyik elgondolkodtatásra késztet, akkor az számomra az ismét felfedezett Dűne-sorozat, Frank Herberttől. Igaz, a szerző már negyven éve nincs velünk, de az alkotása azóta is visszhangok sorozatát veri vissza a rajongók lelkületéből és született belőle sorozat, illetve a legutóbbi években filmek. Amikor írok, az az érzésem, hogy óriások vállán állok, ahogy azt Isaac Newton is megfogalmazta. Amit ezekhez a monolitokhoz hozzá tudok tenni - úgy érzem -, az csak a saját tapasztalatom, amit az én szerény személyem bele tud mindebbe csempészni.

Hogy miért pont a Dűne? Arról később értekezek még. Legyen annyi elég, hogy már egy ideje a Zempléni-hegység OKT-ját csináljuk. Lezárásként most a Regéc-Gibárt közötti etapot teljesítettük. Kiindulási pontunk ennek megfelelően Regéc, ahol legutóbb befejeztük az Újhutától induló szakaszt. 

Akkor még télies-őszies miliő uralkodott, de már nagyon erősen, egyfajta detonációként robbant a tavasz. Bár, ez relatív, hiszen sok nyoma van annak, hogy az időjárás atipikus, a klímaváltozás pedig tetten érhető. A reggeli órákban még karmait meresztette a hajnali hűvösség, de a napsütés kohója elkezdte szépen lassan ontani a melegét. Regéc ősi falva már tatár, török, Habsburg, kuruc hadak vonulását is megérte, majd világégéseket, kommunizmust, most pedig a kapitalista szerzési vágy nyomja rá a bélyegét, hiszen mint oly sok település, amiket érintettünk a nap folyamán is, küszködik a helyi megélhetési lehetőségek szűkösségével, a városi infrastruktúra talmi csábításával, ezért - főleg a fiatalok - másutt keresnek megélhetést. Üres porták, lakatlan házak, jobb esetben nyaralónak kialakított régi paraszti porták szegélyezték utunkat.

A Fő utca aszfaltozott artériáját magunk mögött hagyva felkapaszkodtunk a vár irányába. Egy barátságos cica, állattartás nyomai, kaszálók, majd erdőség következett. A Másfélmillió lépés Magyarországon stábja egy háromszáz lelkes helyre érkezett, de ma már csak 65-en lakják állandó jelleggel. Irtások és egykori gyümölcsösök gazdátlansága vegyült a lombhullató sűrűség köz; akárcsak a szintén hasonló sorsú Mogyoróska esetén.

Egy apró kitérőnk vezetett a várhoz, ahol a pecsétjét mindenki elhelyezte a füzetében. Vidám kávézás, jégrkémezés intermezzóját élveztük a büfében, gyönyörködve a kilátásban, a háttérben derengő Magas- és Alacsony-Tátrával, amelyek most nem mutatták magukat annyira expliciten, mint pár évvel ezelőtt.
A helyhiány miatt és mások jobban informáltságából kifolyólag ezen a linken lehet többet megtudni az erősségről.

Makadámúton haladva kanyarodtunk Mogyoróskára. A Rákóczi idejében ruszinokkal betelepített kicsiny helység zsákfalui bukolikus hangulatát a görög katolikus templom tornyának csúcsa törte meg. A ruszinok azóta már maradéktalanul asszimilálódtak, nem őrizték meg egykori kárpátukrán mivoltukat, mint Komlóska esetében. A temetőkertben így a kerítésen benézve nem láttam cirill betűs síremléket, míg Komlóskán erősen szétmállva, nehezen olvashatóan, de még fellelhető pár.

A napsütés itt kezdte igazán éreztetni a hatását, mivel hamarosan elkezdtünk kitikkadni. Enyhülést csak az Arka-patak hűs völgye jelentett. Hála egy lelkes túratársunknak, be lettünk fújva a kullancsok és szúnyogok ellen, ami nagyon hasznosnak bizonyult nem csak a völgyben, hanem a későbbiekben is. A hőség jelentősen csillapodott, hála az Arka-patak sodrásának és a körülötte boltívekként oltalmazó fák sokaságának. Egy nagyjából hat kilométeren keresztül nyújtózó ösvény vette kezdetét, amely méltán jelentette az eddigi zempléni kalandjaink egyik legizgalmasabb és egyben leglátványosabb részét. Nem pusztán egy patakparti ballagást takart, hanem itt-ott a bedőlt fákat kellett legyűrnünk, míg másutt a vízfolyáson kellett átkeljünk, kockáztatva az elázást, elesést, de hál' Istennek az utóbbira egyetlen esetben sem került sor. Ebben a Ho Si Minh-ösvényre emlékeztető vadonban másokkal is találkoztunk, hol egy irányban haladva, hol velünk szemben jőve. Nagy meglepetésünkre és örömünkre egy zsemleszínű kutya, feltételezéseim szerint labrador szegődött útitársunkul. 

Rövid pihenő az erdőből kiérve, némi elemózsia, majd Arka település következett. Ódon házak, feszületek, felújított vagy düledező épületek, kevés életjel. Egy 49 főt számláló zsáktelepülés hétvégi sziesztájába csöppentünk bele, amit hamar magunk mögött is hagytunk, hogy a múltról regélő pincesor intsen nekünk búcsút. Szűkebb, magasabb ormokkal tűzdelt völgyben haladtunk, amelyet az Arka-patak vájt ilyenre hosszú, kitartó munkával az évezredek során. 

Elhagyott kőbányák málló falait magunk mögött hagyva fogadott minket Boldogkőváralja. Kutyaugatásoktól övezve léptünk be a falu központjába, ahol a buszfordulóban egy kiszolgált csuklós Ikaruszt fotózott pár lelkes buszrajongó. A tájház mellett emelt feszület és annak tőszomszédságában emelkedő épület még roskatag állapotában is szilárdságot sugallt. Bár elég karakteres jellege volt, az épület közepén elhelyezkedő kapuval, adatot nem találtam róla, hogy mi célt szolgált a múltban. 

A  jelzésen haladva lehetőségünk lett volna a várhoz eljutni, hogy ott pecsételjünk, de inkább az állomást választottuk e célra. Így a 3714-es számú országúton haladva sokáig kísérte lépéseinket Boldogkő impozáns látványa. Pár dombhajlat után már nem láttuk a szfinxet, majd csak távolabbról és később. Az állomás elég vadnyugati hangulatot sugallt. 2023. augusztus 1-től vonatpótló autóbuszok közlekednek, így azóta a személyszállítás gyakorlatilag szünetel. Ha nem is az állomásépület állapotán mutatkozik meg, de a sínkorona rozsdás mivolta is gyér forgalomról árulkodik. Mindössze a teherszállítás koptatja a szelvényeket...

Előttünk a hullámzó völgy, mögöttünk a Zemplén ormai. A poros földúton vezetett tovább az utóbbi hónapok ökölszabálya: a kék jelzés. A táj szinte léleksimogatóan volt egyszerű, akárcsak anno a híres és sokak által emlegetett Windows-háttérkép. Annyira puritán volt, mint egy zen életérzés. 

Amiről most fogok írni, már előttem nagyon sokan belefogtak és elgondolkodtatóbbnál elgondolkodtatóbb értekezések születtek. Viszont úgy érzem, hogy ha nem teszem oda a saját eszmefuttatásomat, akkor ludas vagyok abban, hogy amellett teszem le a voksomat, amit a mai világnak, kortársnak, XXI. századnak, modernnek, posztmodernnek hívunk. Ha így járnék el, akkor bűnrészesnek tartanám magamat, aki igenli azt, amit nem lehet...

A vádlottak padján az emberiség ül, annak is a technicizált része, amelyik arra tette le a voksát, hogy a személytelenségbe, a felejtésbe és a sekélyességbe hajszolja magát. Az ügyész a saját lelkiismeret-furdalása, a bíró pedig az idő. Bűnösök és tettestársak garmadája sorakozik fel. Vagy tisztában van a bűnével és fátyolos tekintettel mered maga elé, esetleg nincs vele tisztában tudatlansága folytán, de vannak, akik felszegett fejjel ciccegnek, hogy ,,ugyan már, kérem..." Mindannyian azok vagyunk. De mégis miért?

A kérdés jogos. Úgy vélem, hogy három dolog nőtt a nyugati világ fejére: a fogyasztás, a pénz és a technika. A háttérváltozó a planetáris idiotizmus. De csak szépen sorjában! Nem szaladok előre.
Az említett fogalmat Heidegger vezette be, a múlt század 30-as éveiben, amikor még nyomokban volt sejthető, hogy mi vár az emberiségre. Először is a második világháború, amit 1919-ben Foch marsall profetikus érzékkel jósolt meg, hiszen egy húszévnyi békét prognosztizált, majd ismét egy világégést, mert a Párizs környéki békék megaláztatását büszke nemzetekre mérték.

Úgymond kellett egy ,,koki" az akkori világ fejére, hogy azután a pacifizmusban lelje a megváltást, megtetézve az egzisztencializmussal és a szekularizáció turbulens akcelerációjával. Ennek az origója a francia forradalom volt, amelyet sokaktól hallottam már úgy, mint a nyugati civilizáció eróziójának kezdőpontját, amivel jómagam is egyetértek. Az izmusok térhódítása viszont ekkor kapta meg az igazi kezdőlöketet, illetve a vietnami háború hippimozgalmai, a párizsi diáktüntetések baloldali interpretációjában az a mitologéma élt, hogy az ifjúság először emelte fel a hangját. Dicsőséges, világmegváltó dicsfénnyel övezik ezeket a baloldalon, ugyanakkor Mao Ce-tungot felmutatni, mint a társadalmi igazságosság bajnokát, finoman szólva is groteszk, ha azt vesszük figyelembe, hogy a regnálása során az 1949. október 1. és 1976. szeptember 9. közötti időszakban, hála az osztályidegenekkel szemben foganatosított retorzióknak, a kulturális forradalomnak és a nagy ugrás politikájának 49-78 millió ember lelke szárad a lelkén.

A jelek, hogy az irány rossz, csak sokasodnak. A terjedelem hiányában, nem is lehetne mindet felsorolni. Elég, ha valaki a közösségi médiára, a hírfolyamokra, a filmekre, zenékre stb. A kulturális fogyasztópiac sok területe a kifulladásig jutott. Képtelen az önmegújításra, az önkritikára, sokkal inkább a hagyományos értékteremtésre. Egy hagyománytisztelő és egy romboló skálán leginkább az utóbbi felé tendál az aggregát produktum. A hagyományos kultúra például a zenei téren is a hibridizációval próbálja önmagát emészthetőbbé, ,,felhasználóbarátabbá" tenni, mivel a cél a közös nyelv, a pénz. 

Ezzel pedig el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, ami az emberiség egyik sírásója: a pénz. Manapság már annyira a digitalizáció vette át a szerepet a piacokon is, hogy a világ pénzforgalmának 80%-a fizikailag már nem is létezik. Hogyan?! Fizetek, de tulajdonképpen mégsem? Hogy lehetséges ez?
A 80-20-as arányt Pareto-elvnek is nevezik. A Föld vagyonának, erőforrásainak 80%-át a szerencsés 20% birtokolja, míg a 20%-át a 80. Érezhető egyenlőtlenséget teremt. De ugyanez igaz a pénzre is, aminek a technicizálása már olyan mértéket öltött, hogy a tranzakciók túlnyomó többsége bitek és bájtok formájában bonyolódik. Ha a világ összes embere egyszerre rohanná meg a bankokat, akkor csak az összes pénzmennyiség 20%-át tudná felvenni, a maradék pedig egyszerűen fiktív lenne. Őrület, nem?
Ez emlékeztet arra, amikor egy videójátékot szubsztantívan azért folytat a felhasználó, hogy számokat növeljen. Természetesen mindannyian hallottunk arról, hogy ez nem a való élet, ebből nem lehet megélni vagy a felnőtt lét nem erről szól. A kiábrándító válasz pedig az, hogy: de. 

A planetáris idiotizmus lényege ezzel nagyon szorosan össze van drótozva a mai ember egyetlen istenével, a pénzzel. A fogalom a hatalomteremtésnek azt az önmagát fenntartó mantrázását takarja, amelyben már nem az a cél, hogy a közjót, a jövőt vagy bármilyen progresszív perspektívát szem előtt lehessen tartani, hanem egy öngerjesztő folyamat, aminek a kezdeti sulykoláson, mantrázáson túl már csak az a lényege, hogy legyen. Nem az a célja a javak termelésének, hogy szolgáljon bárkit is, hanem maga a termelés. Az eladott javak elavulása utáni környezeti terhetlés, az ökológiai lábnyom stb. nem is érdekli a rendszert. Az olyan negatív externáliák, mint például a szemét termelése, elhelyezése, a szennyezőanyag-kibocsátás egész egyszerűen kívül esnek a közdasági Venn-diagramon. 

A technika itt lép be a képbe, amit azért kell fejleszteni, hogy minél többet és minél gyorsabban lehessen eladni. A cél a konzumtársadalom klientúrájának kiszolgálása, a nem létező igények megteremtése, azoknak az azonnali kiszolgálása. Mivel az emberiség az elmúlt száz évben olyan drasztikus és mélyreható változásokon ment keresztül, ami már a biológiai felépítésére is kihatással van, egyre inkább technológiai fluidokká szelidült embertömegekről lesz szó.

Ezt a gondolatot továbbfűzve a Covid-19-járvány volt az igazi fokmérője annak, hogy mennyire át tudta hidalni az innováció az emberek közötti távolságot. Ugyanakkor, ami akkor működött, az nem bontódott le, hogy átadja a helyét az interperszonális kapcsolatoknak a nekik megillető helyét, hanem állandósult. A pandémia olyan szinten átírta a szociális szabályokat, ami egy teljes neurológiai újraindítást idézett elő az emberekben. 

A maszkviselés szabályai, az online terek megerősödése, a szociális izoláció váltak az időszak kulcselemeivé. Ugyan a legelső okafogyottá, csak bizonyos esetekben maradt meg kényszerítő tényezőnek, de a másik kettő felgyorsította a fent említett imperszonális attitűdöket. 

Nincs helye az olyan időigényes, már-már meditatív cselekvéseknek, mint az olvasás. A hosszútávú memória tartóoszlopa, de mivel a mai világban a fiatal generáció átlagos koncentrációs ideje 8 másodperc, nehezen elképzelhető, hogy valaki leüljön és 200 oldalt értően elolvasson. Helyette a rövidtávú memória fejlődött, ezzel gyakorlatilag a felejtés mechanizmusát felerősítve. Új ingerekre van szükség, ezért egy tartalmas beszélgetésre, összetett mondatokra, bekezdésekre aligha futja a mentális kapacitásokból. Az agy neuroplaszticitása nem végleges, hanem szépen azok a szinapszisok erősödnek meg, amik ezekhez a normákhoz szükségesek.

Ha valamit tudni szeretnénk, akkor nem valakit kérdezünk meg, hanem a keresőmotorba írjuk be. Az majd kidobja a találatot, megnézzük, jobb esetben megjegyezzük, de lehet megy a mentális lomtárba. Ezzel együtt pedig a neurológiailag átkanalizált, ezzel együtt deficites társadalmak a mesterséges intelligenciára (a továbbiakban AI)  lesznek ráutalva. 

A beszélünk facebookon, a küldök valami vicces sz*rt és az életem virtuális transzparenciája nem megoldás. Sok esetben önámítás és a külvilág megtévesztése, mivel a boldogtalanság vizuális ingerekkel történő megszépítése csak tüneti kezelése annak a személytelenségnek, amivel a nyugati hagyományok, hit és közösség nélkül a digitális karámban senyvedő egoista, egzisztencialista, materialista indviduumok halmaza senyved. A telefonos kapcsolattartás (telecimbizés) nem fejleszti a hálózatainkat, csak az asztalfiókban érleli. A tükörneuronok nem reagálnak arra, ha valaki nevet a viccemen, elszomorodik. Verbális és nonverbális analfabétává válik az ember.

A személyes véleményem az, hogy a világunkat agyoncsapja a saját hitványsága, amit az általunk kreált digitális megváltóktól remélünk. Esztelenül pazarolunk, fogyasztunk, zsigereljük ki a Földet, miközben azt hisszük, hogy az erőforrások végtelenek. Felhalmozunk rengeteg tudást, de azt nem tudjuk megemészteni, értelmesen rendelkezni vele. 
De mi történik, ha összeomlik ez a groteszk kártyavár? Mi lesz a civilizációval? Valószínűleg sohasem látott visszaesés, ahol nem lesz erőforrás az AI működtetésére, a szmartfónok lemerült kijelzőit pedig pár végtelenül ostoba emberszabású fogja bámulni.

Namaszte! Szlovák Paradicsom, Felvidéki Paradicsom és Káposztafalvi-karszt, másképp Slovenský raj. Az elnevezések az idők és érzelmek mentén változtak és változnak egyaránt. Ez a tájegység a Gömör-Szepesi-érchegység (Spišsko-gemerské rudohorie), a Sztolica- (Stolické vrchy), a Rozsnyói-hegység (Volovské vrchy) és az Alacsony-Tátra (Nízke Tatry) együttesének abroncsában foglal helyet, illetve 1988 óta nemzeti park. 
Jellemzően roppant változatos és a vándort kérdések és megoldások furcsa párosa elé állítja, akár rövid távon is. Érdemes minden lépést megfontolni, mert akár csúnya balesetek is kerekedhetnek, de minderről később...

Egy hűvös novemberi reggel kerekedtünk fel, hogy meghódítsunk egy elég rövid, de trükkös szakaszt. Míg az Alföld és a Sajó völgye Magyarországon kopár, őszies jelleget mutatott, addig Rozsnyó (Rožňava) után egyre inkább deresedett a mezők fűszálainak üstöke, míg Dobsina (Dobšiná) felett már határozottan jegesedett, míg a Dobšinský kopec, azaz Dobsinai-nyereg tetején már határozottan körültekintően kellett haladni, mivel jegesedés volt az utakon. 
Imrikfalvát (Dedinky) elérve, a járgányt leparkolva, egy csapat éhes szárnyas üdvözölt minket. A kacsák vidáman totyogtak körülöttünk, minket megörvendeztetve, nem beszélve arról, hogy az előadásukat egy-egy falat elemózsiával jutalmaztuk. Mindenki jól járt. 

Bakira fel! Irány a Zejmár-szurdok (Zejmarská roklina)! A falut elhagyva kopár sípályákon vezetett az utunk, majd megérkeztünk Hollópatakra (Biele Vody). Egészen komoly iskolai és óvodai épületegyüttesek foglalták el a központot. Ilyenkor titkon mindig örülök, hogy remélhetően olyan szapora gyermekáldást képviselhet a jelenlétük, ami a vidéki településeken manapság ritkul. Ez egy jó érzés volt.

Na, de egy fenyvesekkel övezett csalitosnál a  jelzéstől elbúcsúztunk, hogy a   útra érve a szurdokot meghódítsuk, továbbra is a Szlovák Paradicsom déli tanösvényét (Náučný chodník Slovenský raj-juh) érintve. Bár nem volt hosszú etap, ami ránk várt, de csalóka volt és itt szeretném menetközben megjegyzéseimmel elmélyíteni az óvatosságot. Eleinte a Zejmár-patak (Zejmarský potok) bal partján haladtunk, pár terepakadályt leküzdve, de hamarosan a létrás, láncos szakasz következett. 

Más címet keresve sem találhattam volna ennek a napnak, amikor Óhutától délre egy erdei sétát tettünk, aminek a hangulata a meg nem valósultságot tükrözte. Az emberi hatás itt is tetten érhető volt, de az érzeten mit sem változtatott, hiszen egyfajta ellobbanást idézett, amely a harmónia középszerének pályájára helyezte a tudatot. Hogy miért a zendo? Azért, mert a zen szó az indiai dhjána, a kínai csang és a koreai szong útján vert gyökeret a japán nyelvben, amit nehéz egzakt, európai jelentéssel felruházni, de az elmélyülés talán a legjobb rá. A do utat jelent, így a ,,zen útját" takarhatja, de szóösszetételként a zen buddhista szerdezetesek meditációs helységeként szolgál.

Maga Óhuta mélyen, a Zemplén szívében helyezkedik el. A három huta vagy Háromhuta részeként anno Rákóczi Ferenc telepített ide lengyel üvegműveseket, akik az idők során inkább elszlovákosodtak. Ezért is alkotják nagyjából a helyi lakosság tizedét a mai napig szlovákok. A helyi lakosság így üvegfúvással, erdőirtással foglalkozott. Az utóbbi annyira elharapódzott, hogy a Tolcsva-patak mentén még kisvasutat is építettek, hogy a faanyagot elszállítsák. 
Azóta már mindkét iparág a kisvasúttal együtt a múlté. Nem lett turisztikai célokat szolgáló vicinális, mint a Rostalló és Pálháza között közlekedő társa; bontás lett a jussa. 
Közúton, dél felől érkeztünk, a 3716-os számú főúton, ami meglepően jó minőségű volt, de egy nagyobb kanyar után már sokkal kevésbé, így hozta azt a sztereotípiát, hogy mellékút, ezért tele van kátyúval. Innen mág nem volt sok hátra, de azért kerülgetni kellett a bombatölcséreket.

Viszont hamarosan megérkeztünk a községházához, ahol leparkolva és átöltözve folytattuk a megkezdett utunkat, immáron gyalogosan. A  jelzést követve haladtunk felfelé, toronyiránt a Rókás-tető irányába. Nem volt kifejezetten vádlikímélő, de szerencsére a Kis- és Nagy-Gmböc-kőnél azért kifújtuk magunkat és indultunk is tovább a Gögeteg-sétányig, ahol egy kis szusszanást követően értünk el a Babuka-tóhoz, amit az Emőke-forrás táplál. A kék víz, a havas, lombos talajjal és a környező örökzöldekkel annyira üdítő látványt jelentett, hogy érdemes volt egy kicsit itt elidőzzünk, megcsodálni ezt a kis tüneményt. Már-már tátrai atmoszférát véltünk itt felfedezni, annyira megkapó volt, nem is átallottunk sok-sok felvételt készíteni róla. Na és persze magunkról is! :) 

Ugyanott, nem messze egy tisztás lankásodó szegletében a Nagy-Magyarország emlékhely egy kettős kereszttel kínált újabb látnivalót. Egy vaskos pad és jó pár magyar zászlós szalaggal ékesített kettőskereszt és fa árnyéka adott egy kis hűsölési lehetőséget. Csak adott volna, ha nyár lett volna, de napfénnyel aznap egy per sem sok, annyi időre sem találkoztunk. Viszont a kövekből kipakolt, kissé elnagyolt egykori határvonal, bár tudjuk, hogy nem visszacsinálható, nincs olyan magyar szív, amelyik ne dobbanna a gondolatra, hogy mi lenne, ha... 

Ilyen gondolatok közepette ettünk némi szendvicset és folytattuk a megkezdett utat, némi emelkedés után, egy kényelmes erdészeti csapáson. Meg-megálltunk egy-egy mikromomentumot lencsevégre kapni. Egy vízbe fagyott levél, egy, a fatörzsön érdekes mintázat közepén elhelyezkedő kisebb gombacsoport, ha figyelmesen járunk-kelünk, felkelti az érdeklődést. Ezen a nyugodt, majdcsak egyenes szakaszon túl egy ereszkedés következett. Igaz, kerestük, de sehol sem találtuk a jelzést és egy ágas-bogas, zegzugos, nehezebben járható etap után figyeltünk fel a  jelzésre egy kövön. Ez valószínűleg a Kocka-kő volt. Ezután már hol a  , hol a  felfestéseit láttuk, de legalább tudtuk, hogy az irány jó és hamarosan Óhutától nyugatra kötünk ki. A turistaút innentől kezdve már sokkal könnyebben abszolválhatóvá szelidült. Elhaladtunk a Nagy-kő-rét mentén, illetve egy tanya mellett, ahol több helyen hirdették a feliratok, hogy tilos a belépés. Ezzel mi sem kacérkodtunk.

Lefelé haladtunkban a Mély-patak és egy másik kisebb vízfolyás találkozásánál időztünk még. Megkapó pillanatfelvételeket készítettünk és elnézve ezt a kis torkolatot, eszembe jutott az alsó tagozatos környezetismereti óra, amikor tanultuk, hogy van a forrás, az ér, a csermely, a patak, a folyó és a folyam. Előbb-utóbb mindegyik sorsa az, hogy egy tengerben vagy óceánban végzi. Számomra a csermely szó kimondva mindig valami simogató, kellemes, elmagyarázhatatlanul szép és idilli dolgot jelölt. Valószínűleg itt álltam az illusztrációja előtt és melegség töltötte el a szívem.
Sosem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba. Ezt Hérakleitosz mondta, ami az európai filozófia rímelése a távol-keleti buddhista elgondolásokra. A változás örök, ezért most átkelve egy vízfolyáson, öt perc múlva már nem ugyanaz. Elég egy sodort gally helyzetébe gondolni, ami már pár pillanat eltelte után nincs előttünk. Már nem ugyanaz. Visszatértünk pár hónappal később és a havas, latyakos patakpart már rügyező bokroktól van övezve. A természet nélkülünk is körforgást végez. 

Eseménytelen volt az előttünk álló szakasz, bár a Mély-patakon átkeltünk kétszer is, hol ugorva, hol egy fahídon, de azért a jeges vízben nem szívesen mártóztunk volna meg. Emberekkel itt találkoztunk közvetetten, hiszen egy karácsonyfa farm volt tőlünk balkéz felé. Láncfűrésszel vágták ki azt a példányt, aki majd pár hétig az otthon melegét élvezhette holtában, majd dicstelenül, kiszáradva komposztként végzi. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy ha lehetőségünk lesz rá, nekünk egy élő fánk lesz, amit évente díszítünk fel. Neki nem ilyen szomorú vége lesz. Addig sajnos mi sem leszünk kivételek, hiszen évente egy-egy ilyen nevelt örökzöldet befogadunk...

Hamarosan a már említett főútra érkeztünk, ahonnan a hópaplanban szendergő Óhután haladtunk keresztül. Minimális mozgás volt, csupán két helybélivel futottunk össze. Hol füstölögtek a kéméyek, hol kutyák ugattak, míg másutt a nyaralóként funkcionáló házak várták a városi tulajdonosok érkeztét. 

Az alapvető elemre visszatérve, pár japán fogalommal zárnám eme szösszenetet. A mi kolostor szavunk japánul szóin (僧院), ami nem puszta megnevezés, hanem tartalmilag attól mélyebb, hiszen olyan erdőt takar, amelyben különféle fák élnek. Ez igaz ránk is, hiszen, amikor a sinrin-jokut, az erdőfürdőzést gyakoroljuk, hogy kilépve az emberi hangzavarból feltöltődjünk, akkor sokan érkezünk, sok helyről és sokfélék vagyunk. A szóin keretén belül is megannyi életutat bejárt novícius él egy fedél alatt. Ha pedig az erdők birodalmába lépünk, akkor azt tesszük a pusztító és önző haszon reményében, a lelki táplálékot kinyerve, esetleg fát ültetve, életet adva...

Távolság: 4,6 km.
Szintemelkedés: 189 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Az évvégi hajrá és a karácsonyi extra falatok elkényelmesítették a szöveteket, de a lélek már vágyott az üde szabadba. Szépen eltelt az ünnep és még az óévet el szerettük volna búcsúztatni, ezért vettük az irányt kis hazánk egy eldugottabb szegletébe, ami elkerült tőlünk, később pedig visszatért, de ha furcsán is, viszont a miénk maradt a nagyja ennek a mikrotájegységnek. Erős kivételt képezve a trianoni területvesztés antanti önkényében...

Na, de két nappal szilveszter előtt felkerekedtünk, igaz Salgótarjánig vastag ködpaplanban, ugyanakkor óvatosan haladva, hogy Somoskőn megálljunk. Az egykori iparváros a rozsdaövezet és a túléléssel vetekedő kapaszkodás auráját árasztja. Egykori ipari létesítmények, hajdani bányászkolóniák és lakótelepek mellett haladtunka Salgó-patak völgyében, mivel a megyeszékhely észak-déli irányban hosszan nyúlik el a Karancs- és a Medvesvidék között. Magába olvasztott sok kisebb települést, a hézagokat pedig az ipar és a szocializmus töltötte fel üzemekkel, lakóépületekkel. Az egykori Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű R.T. bástyája ma sem találja a helyét. Az 1980-ban 46763 főt számláló város mára már alulról súrolja a harmincezret. Somoskőújfalu is kivált, így ez némiképp árnyalja a drasztikus népességcsökkenést. 

Na, de elhagyva a Kemerovó, Gorkij és Beszterce lakótelepekkel övezett Füleki utat, Somoskőújfalura érkeztünk, ahonnan Salgóbánya, Somoskő felé fordultunk, majd az utóbbin le is parkoltuk a járgányt a vár tövében. A falu még mindig Salgótarján városrésze, de egyre hangsúlyosabb az üdülőövezeti szerepe, mivel szemmel láthatóan szépen felújított nyaralókká változtak az egykori takaros parasztházak. Már-már tavaazias, napsütéses időnk volt, így azért bizakodtunk a kilátásban is. 

Gyakorlatilag az autótól 50 méterre sem állt a vár, de az már Szlovákia része. Annak idején maga Somoskő és -újfalu is Trianon következtében Csehszlovákiához került. Ugyanakkor egy pesti fül-orr-gégész nem hagyta annyiban, hogy ez így történjen, ezért akcióba lépett. Így került be a magyar történelembe dr. Krepuska Géza alakja. A birtoka ott feküdt és pont akkor érte az elcsatolás, amikor ott tartózkodott, ezért Prágába volt kénytelen hivatali ügyben menni, hogy a megmaradt országrészbe hazatérhessen. Felháborította a tény, hogy egy teljesen magyar falu idegen impérium alá volt kénytelen betagozódni, ezért elkezdett az antantdelegáció ,,nyakára járni". Ugyanakkor a beadványai folyamatos elutasítással végezték, de nem csüggedt. A sors szeszélyének köszönhetően, a bizottság angol tagja, Wilfred Leathes de Mussenden Carey budapesti tartózkodása során erős fülgyulladással került a doktorhoz. Természetesen akkurátusan ellátta és meggyógyította, ugyanakkor szóba került Somoskő és Somoskőújfalu kérdése. Kétezer holdnyi szőlőbirtok és két színmagyar falu sorsa volt a tét. 
A doktor felajánlotta, hogy abban az esetben, ha végigsétálnak az utcákon és bárkivel is szóba tudnak állni szlovákul, akkor maradhat a diktátum. Carey úriember volt és állta a szavát, ezért maga is döbbenten tapasztalta, hogy egy teljesen magyar település hogyan kerülhet más ország uralma alá. Ezért is sikerült megszavatni a visszatérést a bizottságban, így 1924. február 15-én meg is történt. Így nem lett sok ideig belőlük Šomošská Nová Ves, illetve Šomoška.

Ugyanakkor a vár maradt a szlovák oldalon, akárcsak a Macskalyuk bánya. Ilyen területi ismérvek alapján másztunk fel a várhegyre, ahol most senki sem tartózkodott a bódéban, ahol korábbi alkalommal a belépésért kellett fizetni, így ingyen léptünk be. Az elmúlt három év szignifikáns változást nem hozott, ugyanakkor legalább romlást nem tapasztaltam. Manapság már ez is valami!
Szép kilátás nyílott a falura és az Alacsony-Tátrára, északi irányba. A XIII. századból datált vár jó állapotban van. Érdekes volt, hogy a kiépített lépcső fokai a hatszögű bazaltoszlopokból készült. Gyors körséta és haladtunk tovább a bazaltorgonák felé. 

Olyan egyedülálló jelenségnek voltunk a tanúja, bár inkább annak eredményével, amelyet a Kárpát-medencében a Detonáták, Hegyestű jelenthet. És magam is ismerek. A kiömlő láva a levegővel érintkezve produkált bizonyos esetekben ilyen hatszögletű oszlopokból álló együttest. Rövid pihenőt követően a zöld jelzésen ereszkedtünk le, hogy a kőtengert szemügyre vegyük, majd a Sátormegi-patak (Šiatorský potok) mentén baktattunk, a Krúdy-forrás (Krúdyho prameň) felé. Annyira impozáns rétre érkeztünk, hogy szavakba önteni is akadályokba ütközik... Mintha A Gyűrűk Ura jelenetei elevenedtek volna meg. A sarokban szolidan csordogáló forrás több kőmedencét lát el csillogó, kékes vízzel. Érdekes ellentétet alkotott ez az eszményi víztömeg az erdő vöröses-sárgás avarrétegével. Ahol sütött a nap, ott saras volt a talaj, árnyékban viszont havas, itt-ott jeges. Az utunkat a határkövek szegélyezték és úgy követtek minket, mint a szláv mitológia veternica nevű démoni lénye, emlékeztetve minket arra, hogy az ember fogalmi keretet jelölt a természetbe, amit mi országhatárnak hívunk. Bár a vidék egységes volt, mi rendeltük hozzá ezt a formát, ezért hisszük azt, hogy a valóságot így fragmentáljuk, de valóban az egységes.

Pláne azért is furcsa, mert bár sok helyen megfordultam, olybá tűnik, mintha egy berlini fallal lett volna dolgunk. Viszont a sárga jelzésre térve már nem találkoztunk többel egy jó darabig. Egy masszív erdei baktató után értünk fel a fennsík peremére, ahonnan egy rövid szusszanást követően északnyugat felé indultunk tovább. Jött az az ikonikus hely, aminek sok európai főváros a szilárd burkolatát köszönhette egykoron, és valószínűleg ma is. A Macskalyuk bánya (Mačacia) egykoron aktív ipari létesítmény volt. Ontotta magából az utcaköveket, amit a mi nyelvünk macskakőként őriz, nyelvemlékként. A természet önmagától kezdte ezt a varosodott sebhelyet rekultiválni. A mai napig élénken látszik az egykori kitermelés, de sok helyütt már vizenyős, mocsaras lapály vette át az irányítást és sok-sok fa, természetesen. Ugyanakkor a kilátóból feltáruló panoráma önmagáért beszélt, amikor Salgó és Somoskő vára egymás mögé sorakozva uralta a déli irányt, míg északabbra már nem volt ennyire evidens a látvány. Ugyanakkor egy kis elemózsiafelvétel, némi pihengetés után ideje volt mennünk, mivel a nap már a Sátor-hegy (Šiator) mögé kezdegetett lebukni, ezért érdemes volt visszafelé venni az irányt.

Az egykori kőszállító vasút nyomvonalát jelentette a piros jel. Ezen haladtunk a szekérhez. Ugyanakkor bujkáló kísértetekként kukucskáltak utánunk az egykori bányászkolónia épületei. Igaz, nem sok maradt belőlük, mivel a tetők és a nyílászárók már régen beomlottak, elporladtak, viszont a kőfalak mementókként vannak jelen, hogy egykor itt emberi jelenlét verte fel a ma már önmagában nyugvó erdő csendjét. Iskola, bolt és sok lakóépület volt egykor itt, ami egy 1938-ban a magyar oldalról készült felvételen is látszik. Viszont, mivel a XX. század közepén megszűnt az üzem, ezért a sorsára hagyták egykori lakói a területet. A vámház (colnica) szintén ugyanilyen kondíciókkal bír, bár előtte lépcső és szemléltető rajz ábrázolja, hogy egykoron hogy nézett ki az épület és annak közvetlen környéke. Egy rövidke sínpáron itt elhelyezett csille emeli a hangulat melankólikusságát. 

A töltés egyértelmű és határozott ívet írt le a hegyoldalban, míg meg nem pillantottunk egy igazán impozáns forrást. Mint egy japánkert, úgy hatott a kis házikóból kiágazó fatörzsekből vájt csatornák látványa. A csobogó, áramló víz szemet gyönyörködtetően csillogott a naplemente fényében, annak hűvös, habzó kontrasztját nyújtva. Előkaptam hát a gépet és körbefotóztam, azokból a szögekből, amelyeket ott és akkor a legjobbnak találtam, majd hamarosan az erdőből kiérve ismét határkövekre bukkantunk, a közelükben pedig az egykori karos határsorompó lehegesztett, rozsdásodó romjára. Ez már nem az a világ, ahol a helybeliek titokban mini határkiigazításokat végeztek, áttéve a jelöléseket a saját érdekeiknek megfelelően. 

Némi élet volt a faluban, hiszen indulásra készen várakozott a buszfordulóban a távolsági járat, hogy az utasokat innen vigye tovább, de a várromnál is akadtak olyanok, akik a naplementében gyönyörködtek. Ez már a magyar oldalon volt. Mondhatni otthon, de számunkra a másik világ is a miénk volt. Azért Pagi ad Patriam reversi...

 (Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Namaszté! A Kedvenc Túracsapatommal már pár  hónapja nem jártam a hegyek világát, de a hétvége első napsugarait már Velük élveztem, mivel a szokásos hajnalhasadta előtti portya vette kezdetét, szombaton. A cél most a Felvidék egyik kevésbé járt vidéke, a Cssergő-hegység nyugati lejtője, ahol volt szerencsém már megfordulni. Korábban már adtam életjelet erről a vidékről, amikor a Mincsol (Minčol) csúcsát sikeresen megostromoltuk. Azzal az etappal volt némi közös útszakasz, de akkoriban ízelítőt kaptunk pár olan érdekes sziklaképződményből, amit most testközelből fedeztünk fel. 

A túránk a vár alatt elterülő Tarkő (Kamenica) községből indult ki, miután a járgányokat a templom szomszédságában hagytuk. A templom érdekessége, hogy eredetileg gótikus stílusban épült, majd a XVIII. században barokkizálták és még később klasszicista átépítésen esett át. Külső szemlélőként ezen stílusokból maximum a klasszizmus letisztultsága tűnt fel, mivel a főhajóra merőleges kereszthajó olyannyira ki lett bővítve, mintha az előbbi ténymegállapítások csupán a fikció művei lennének. Óriási, modern rózsaablakok szegélezték a mellékhajók oltár felőli oldalát, mint egy odeon szintjére emelve Isten házát. 

A falu maga a vár szolgálójaként funkcionált, hiszen a Tarca-völgy védelmére emelték a felette elterülő sasfészket, ahonnan a Kassából Krakkó felé vezető kereskedelmi utat felügyelte. Urai voltak a Berzeviczyek, a Sztárayak és a Dessewfyek. Aztán, ahogy a magyarság kiszorult innen politikai értelemben is, lett a csehszlovák impérium alá tartozó, majd harminc éve Szlovákia része. A településen az érződik, mintha a XX. század földrengető történelmi kataklizmái kikerülték volna. 

A piros jelzésen indultunk el, ami a faluból vezetett ki. Az etap a Chodník na Bukovú (Bukovára vezető út) megnevezéssel futott, amiről csak a várhegyre kaptatva tértünk el, hogy az októberi borongósság leple alatt még sötétebb fenyvesek misztikus világán át érjünk fel. A titok mit hordoznak, nehezen lefordítható a köznapi értelmezésre, de ha ki is dőlnek az idő vagy a villámcsapások kérlelhetetlensége miatt, akkor is összezárnak az örökzöldek, hogy ökölszabályként kövessék a jövőbe vetett élet hitelvét.

Közülük kilépve egy kisebb tisztás és egy liget nem sok, annyi sem szegélyezte halastó volt ott, ahol egyetlen fácska növögetett a parton. Távolabb egy kunyhó, egy fészer, ami valószínűleg kulcsosház lehetett, de nem a házikó rejtélyét megoldani érkeztünk, hanem a felette még romjaiban is impozáns vár megcsodálásáért, melyről képeket a galériában, lejjebb találsz, Kedves Olvasóm. Viszont itt egy rekonstrukciós rajz, amely szemlélteti, hogy hajdanán micsoda épületegyüttes volt:




Helyette néhány toronynak az alapja sejthető, ahol tömődött kútkávaként emelkedett ki a sziklák közül, de sok helyütt már az alap is a talajig megfogatkozott. Itt-ott egy-egy ablak, egy kapu maradványa a mai napig átjárható, megtekinthető. 

Bővebb leírást, történelmet itt találsz.

A nyugati szárny bejárása után a Krížová cesta (Kereszt út) végső állomásához, a Szent Mária-szoborhoz érkeztünk, ahol a kihelyezett padok és a szlovák nyelvű Miatyánk fogadott minket. Az ormon túli hullámzó dombságot innentől kezdve a lombhullató erdők vették át, ahol a bükk volt az uralkodó fafaj. Nem kevésszer ébresztenek bennem kellemes emlékeket a kedvenc erdészem, Wohlleben mester soraiban megörökített tudományok és bölcsességek, ugyanakkor az érzés maga süt a lapokból, hogy egy ember szenvedéllyel képes szeretni nem csak a hivatását, hanem annak tárgyát. Így sajnos szomorúan láttam, hogy bizony az erdészeti munkák nehezét a gépek segítségére bízta az ember, mert az érzékeny talajtakarót a hernyó- és lánctalpak köpülték, tették azt saras ingovánnyá, néhol. 

Aztán felfelé lépkedtünk, hogy aztán lefelé tapodjunk, így kiérve a Sólyom-sziklára (Sokolia skala), ahol akár egy kővé meredt varrótű, egy lyukon keresztül tekinthessünk ki a Csergő-hegység főgerincére. Egy kis szusszanás kellett, mivel sokan egymást és önmagunkat is megörökítve vagy -örökíttetve eltöltöttünk egy kis időt, hogy a cikkcakkos lejtőn a Studnička pod Sokolovou skalou (Sólyom-szikla alatti kutacska, értsd: forrás) pontjához érkezzünk. Bevallom őszintén, nagyon meglepett, hogy vasbetonból ácsolt grillrácsot, kihegyezett szalonnasütő nyársakat találtunk, akkurátusan felstócolt hasábfákkal, rögtön a pihenőhely mellett. Itt jól esett elfogyasztani az ebédünket, majd a fahídon átkelve a januárban már megismert keresztet érintve Kijó (Kyjov) felé venni az irányt.

Egy darabon az ismerős betonúton haladtunk, de a télen már szürkületbe vesző sziklaformákra csak messziről tudtunk pillantást vetni. Most viszont A Gyűrűk Ura világába érkeztünk, ahol kövér füves legelőkön át vezetett az utunk. Tarkő ormai messziről is uralták a tájat, ugyanakkor az érdekes sziklaformációk egyikére, az Alvó szerzetesre (Spiací Mních) mi is felmerészkedtünk, ahonnan a völgyet egészen Ólublóig (Stará Ľubovňa) be lehetett látni, lenn pedig Sáros várát (Šariš) is könnyen ki lehetett venni. Nehéz volt ezzel a panorámával betelni. Így csak megpróbáltuk. Hátha... :)

Elemózsiafelvétel és fényképezkedés után szedtük a sátorfánkat, hogy induljunk visszafelé. Útközben azért a felhők is megérdemelték, hogy hosszasan elmerengjünk rajtuk. Cipó vagy UFO-formájuk többször egymásra tornyozva érdekes fotótémát jelentettek. A hullámzó dombok pedig olyan szinten elvesztek a megsárgult föveny aranyló végtelenségében, hogy igazi káprázatot jelentettek nem csak a szemnek, hanem a léleknek is. Nem feltétlenül a nagy táv, a megerőltető szint jelenti a szépséget. Ez itt is bebizonyosodott, hiszen egy könnyű túra legalább annyi töltetet jelent a pszichének, ha nem többet... Vannak olyan villanások, amikor a móksa (megszabadulás) eszménye lengi körbe a létezést, amikor minden egyes lépés elvész a flowban és nem számít sem tér, sem idő. 

Lassan elértük a falut, de ebben az eksztatikus hangulatban a magas fa tövében ácsolt feszület térített talán magához, hogy visszatérve lebaktassunk a civilizációba, ahol már a naplemente simogató narancsárnyalata vett búcsút ettől a remek naptól...

 (Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: