Námászté! Egy gondolat nem sok, annyi sem kell egy tett megvalósításához. Az ihlet pedig egy remek havilap hasábján érkezett, ami részletesen ecsetelte, hogy egy feledésre ítélt völgy északi részén a dolgos kezek ismét megújították azt, ami anno a panoráma befogadását volt hivatott szolgálni, így megépült a Mátyás király-kilátó. A történeti részletekbe nem szeretnék most belemenni, aki bővebben kíváncsi a múltra, az itt megteheti. Egyébként a saját benyomásaimat örökítem itt meg.

Ami azt illeti, Putnok egy kőhajtásnyira fekszik a szlovák határtól, Miskolctól pedig 40 km-re. Neve utazót jelent szlávul (oroszul: путешественник), de mások a putton szóból vélik eredeztetni, ami magyar és szőlőművest jelent.  Ki tudja? Egykoron vára is volt, ami a török kr folyamán elpusztult, majd udvarház  (Serényi-kúria) épült a helyére. 1920 és 1923 között Gömör és Kishont vármegye székhelye volt, amit összevontak Borsoddal, mivel annyira csekély csonkja maradt a hazánk keretein belül, hogy az illetékesek úgy látták, hogy kár ezért külön vármegyei apparátust fenntartani. Volt nagyközség és 1990 óta város, bár a bányászat már a múlté, ezért a lélekszáma a régió összes településéhez hasonlóan fogy. Az ipari leépülés a megye egy tekintélyes részét egyik napról a másikra a rendszerváltást követő években rozsdaövezetté avanzsálta, ami egy kómaszerű állapot, melyre a gyógyír talán a turizmus.

Már a 26-os úton a városba megérkezve a legújabb emlékművek egyike, a Gömör kapuja felirat fogadott minket, a régebben ott dacoló egykori bányagépek kiállított darabjaival. Innen jobbra és a legutolsó utcán parkolás. Rövid sétát követően a hegyoldalban megbújó pincesorra érkeztünk. Hát igen... Ilyenkor mindig meglódul a fantáziám, hogy mi lenne, ha egy ilyen csendes kisvárosban laknánk, lenne egy ilyen pincénk, egy jó terasszal és azt csinálnánk, mint a pécsi tükék, akik kiültek a bejárat elé a barátokkal, rokonokkal és a hébérből mindenkinek jutott egy-egy pohárka siller vagy csomorika. A különbség a tájegység, illetve a tüke nyakasságot félretéve nem azt tartanánk igazi putnokinak, akinek szőlője van. Zamat, naplemente, jó társaság és a nedűk mellé bicskával kanyarított finom sajtok... Ugye milyen szép lenne? 

Sóhajjal plombált álmodozás és a kertek, szőlőlugasok között kacskaringózó makadámúton, a kék háromszögen haladtunk felfelé. A magánélet kötelességei és másutt eltöltött laza napokat követően a jóga áldásos hatását éreztem, de azt is, hogy bizony a formából kicsit kijöttem, mert voltak izzasztó kaptatók, de alibinek jó volt egy-egy állomáson megállni, amit a kihelyezett tájékoztató paravánok jelentettek. A tanulságuk szerint vulkanikus tufán és egykori ózdi kohósalakon trappoltunk. Ahogy a vulkanizmus, úgy a kohászat is a múlté... Na, de hátra-hátra tekintve kezdett a panoráma kibontakozni, ami a kilátó csúcsából terebélyesedett ki. 

Látni lehetett a Bükk masszívumát, a Vajdavár-vidéket, a Sajó szalagját egyértelműen, Rimaszombat  mellett az adótornyokat, illetve a Pozsálló dörgedelmét. Most az Alacsony-Tátra nem látszott, de azt regélik, hogy egy szeles hidegfrontot követően a téli napokon a Magas-Tátra is látszik, amit a regéci kirándulásunkon meg is tapasztaltunk. Most azonban a Tátrák hallgattak a horizont peremén. A Nagy-Magyarország-emlékműből a nyugati határszakasz, a horvát résszel felsejlett, de sajnos a méretes gaz miatt nem tudtunk úgy érkezni, hogy szemből is látni lehessen, a vele szemben lévő gömbölyded szirtről. 

Kicsit elidőztünk, majd a szekérhez megérkezve Uppony felé vettük az irányt. Egyszer jártunk már itt, így nem számolok be ebben a posztban megint, de kíváncsiságod esetén szeretettel üdvözöllek itt is! :) Akár egy jó ismerős, úgy ölelt minket körbe a zsákfalusi még-meglét. A Putnok-Szilvásvárad vonal a vidék manifeszt metaforája egyben: van, de az enyészet ostromolja, így félő, hogy egy gizgazos vadon marad itt egynap, sok-sok szegény emberrel, ahol az utak is kátyúkkal sűrűn vannak teleszórva. Elfeledve, magányosan létezik még, de a fiatalok elmentek, akik tehették. Mások ragaszkodásból vagy pénzszűke miatt maradtak. 

A Lázbérci-tavat csak megtekintve visszatértünk a faluba, mert az éhség visszahajtott minket nagyon hamar. A tervem szerint Ózd felé mentünk volna, hogy a Borsodbóta és Sajómercse között aszfaltozott elégiát ki lehessen kerülni, de Királd és Bóta között is elég hepehupás volt. Borsodbóta a falvak tipikus pédája a Borsodi-dombság, a Bükk és a Vajdavár-vidékének: óvatosan lépkedő öregek, szegény romák. Mindenki vár valamit, leginkább a reményt, hogy egy nap jobbra fordul minden. Közben szép lassan mindenki elmegy...
Királd ugyanerre rímel, hiszen a bányászathoz hasonlóan a már emlegetett vasút is a múlté. A művelődési ház előtt a múlt rendszer héroszának szobra, letámasztott légkalapáccsal hirdeti, hogy hajdanán a mélybe szálltak alá, hogy szénnel lássák el a lakosságot, de mára már csak az emlékek maradtak leginkább.

Október első napjának utolsó napsugarai napsugarai gereblyeként egyengették a kopár domboldalakat, az erdőségeket és azokat a települések, amelyek egykoron nyüzsögtek. Szívből remélem, hogy nem az lesz a jövő, hogy az utolsó lekapcsolja a villanyt... Ugyanakkor a szívembe zártam a melankólikus lüktetését ennek az elárvult tájnak.

Még hajnalhasadta volt, amikor az irányt kelet felé vettük. Gomolygó kísértetekként tűntek el a sötétség foszlányai, bár a határ után már Nagyváradot követően csúnya, tépett aljú felhőkkel borított égbolt tornyosult, így kétkedve tekintettünk a túrránk elébe. Mindenképp dicséret illeti a román közutasokat, hiszen sok-sok éve immáron járjuk az erdélyi utakat, azokból az időkből még, amikor kráterek, kátyúk szaggatta felületüket bajos volt kerülgetni.  Szerencsére ez pedig a múlté, így nyugodt szívvel lehet haladni rajta, bár a román sofőrök hírhedten vakmerőek, főleg a sebesség megválasztását, illetve az előzést illetően. 

Belényestől (Beiuș) felfelé egy falut érintettünk csupán, Bondoraszót (Budureasa),  a DJ764A jelzésű országúton araszoltunk felfelé, szerpentinen, girbe-gurba szakaszokon. Nehéz volt elkülöníteni az időjárási jelenséget, hogy mi tulajdonképpen ködben vagy felhőzetben haladtunk, de egy tehéncsorda és egy mixerautó is lassított minket, viszont szerencsésen megérkeztünk a parkolóba, Biharfüredre (Stäna de Vale). Eredetileg egy csendes üdülőtelep volt, előtte pedig esztena, ahogy az a román megnevezéséből is kitűnik. A Szent Péter és Pál kolostor (Mănăstirea Sfinților Petru și Pavel) 1991-ben lett felszentelve, ami rendeltetését tekintve nem szakítja meg a harmóniát a tájjal, de sosem értettem, hogy minek kell bobpályát, dínós parkot és mindenféle urbánus értelmetlenséget egy zentípusú helyre oktrojálni. A sípályák a szememben az erdőírtás, tájépítészet egyik válfaja. Az, hogy az ember miképpen tud belerondítani a tájba, arra a későbbiekben is mesélek...

Felcihelődve vágtunk neki a mogorva időbe burkolt vidéknek. Az előző gondolatra rímelve, szintén a hely megerőszakolásának volt példája a hangosan ordító csakigazimaislágeres repertoár, hiszen a kommersz zenét itt is mindenkinek hallania kell! Na, de a Csodaforrás (Izvorul Minunilor) létesítménye nagyjából az utolsó turisztikai objektum, amit az ideérkezők derékhada felkeres, majd onnantól a bakancsosok merészkednek tovább. Így jó volt a mohás, párás, avarszaggal dúsított erdei levegőt élvezni. A sárga, kék, kék kereszt és piros háromszög jelzéssel ellátott, ennélfogva egyfajta magisztrálának is beillő ösvényen kapaszkodtunk fel a Halom-nyeregbe (Șaua Muncel). Egy gömbölyded hegyhát, ami észak-déli irányban húzódik. Válaszfal Biharfüred és a Drăgan-völgy (Valea Drăganului) között. Itt emlékezek meg azokról a kutyákról, akik a múltkori, az Istenek-havasára (Vârful Bohodei) csúcsára is követtek minket. Itt egy esztena bújt meg a fenyvesek hajlatában, ami ezen a tájékon is csak egyet jelent: kutyákat. Jöttek is, csapatostul, a nyakukban piros bojttal. Acsarkodtak a mi kísérőinkkel és nekünk is ordibálnunk kellett, hogy eliramodjanak.

Egy kicsit bal-, majd jobbkéz irányába haladva innentől ereszkedtünk. A combfeszítő izmaink visítottak, de innentől lefelé a térd, a vádli izmai kerültek használatba. Eseménytelen utunkat egy érdekes mementó szakította meg csupán. Emlékeztem, hogy volt a pataktól nem messze egy fenyő, ami kiérdemelte a Szentlélek definícióját. Robusztus törzse ugyanúgy magasodott az ég felé, mint bármelyik társának, de az út, a sok esőzés gyakorlatilag kivájta alóla a talajt, így egy párkányon kapaszkodik és dacol azzal, hogy külső szemmel nézve már  ki kellett volna dőlnie. Az élni akarás iskolapéldája. Ha valami, akkor ez az emberi motivációra is kihatással lehet...

Egy masszív hídon átkelve vegyes érzések kerítettek hatalmába. Először is egy erdőkerülő regélt arról, hogy milyen felvonót szeretne egy üzletember az Ördögmalom-vízesés (Cascada Moara Dracului) felé építeni. Na, nem a köznép kedvéért, hanem a könnyebb faszállításért. Aztán a saját szemünkkel is meggyőződtünk, hogy az erdőírtás mekkora méreteket ölt errefelé. Titáni gépekkel gyürkőznek neki a fenyveseknek, hogy a faanyagot értékesíthessék. A Cserepes menedékház (Cabana Ciripa) hátrébb feküdt az úttól. Ha felszínesen haladtunk volna el ezen a ponton, akkor a pihenő gépmonstrum mögött nem vettük volna észre a betonozott ciszternából bugyogó Eszmeralda- vagy Esztena-forrást (Izvorul Esmeralda). A mélyben egy sírkőre emlékeztető véset hirdetett egy vallásos ihletésű  üzenetet, de a fohász eléggé elnagyolt volt, kissé olvashatatlan és némelyik része le is volt törve, de a tetején ott volt a kicsi kereszt. Mellette a filagória, ami piehnőhelyként funkcionált, már az enyészeté lett. Korábban Robi barátom is ugyanúgy megpihent itt és a Turista Magazin 2016-os számában is fotóval dokumentálták. Ki tudja, hogy direkt bontották el vagy a vandalizmus áldozata lett...?

Egy olyan nagyon koránkelős szombatnak indult az a nap, amikor még hajnalhasadta előtt felkerekedtünk volna, hogy elmenjünk a felvidéki Polyána (Poľana) egykori vulkáni kalderájára, de az egyik jármű még az indulást követően műszaki hibával feladta a versenyt. Ezért páran maradtunk, mások mentek. Ami viszont nem jelenti azt, hogy nem fogunk oda menni!

Na, de korán hazaérve mér aludtam pár órát, így nagyjából kipihenve spontán elindultunk Vésztőre és Gyulára. Az ormokat a rónára cseréltük, a csoportot pedig privátra. Jó lett volna velük is menni, de panaszkodni nincs okom, mivel így is sok szép helyen jártunk. Ott is, ahol korábban már igen, de a markáns változásoktól ámultam-bámultam. A hullámzó búzamezők is tudnak meghitten gyönyörködtetni, mint egy-egy hegyi panoráma. Csökmő mellett ezért érdemes volt pár percre megállni és lencsevégre kapni ezt a jelenséget. Eliade Szent és profán könyvének gondolatai jutottak eszembe, hogy régen a természettel szorosabb kapcsolatot ápoló társadalmak nem lineárisan mérték az időt, hanem ciklikusan. Ezért akár egy farkába harapó kígyó ismét és ismét önmagában tért vissza, a fordulókor pedig ott is honolt. A búzamező ezt az érzést idézte fel bennem, amikor megint eljött annak az ideje, hogy beérjen, learassák és kenyér sülhessen belőle. Akárcsak a sumer vagy óeegyiptomi időkben. Misztikum...

Hullámos és már-már tajtékos hepehupákkal bíró utakon értük el a Vésztő határában lévő Csolt monostort és annak környezetét. A Mágor-puszta természeti és régészeti szempontból is kiemelkedő, hiszen a Körös-Maros Nemzeti Park része az élővilága miatt, nem beszélve a jellegzetes magyar haszonállatok kifutójáról. Egy kettős halom húzódott itt, amik egyrészt egy Árpád-kori kolostor romjait, másrészt egy kunhalmot rejtettek. Bár az utóbbi nem meglepő, mivel szerte az Alföldön több tucat van, de ezt a halomsírt feltárták és látogathatóvá tették, ami tény már sokkal magasabb prioritásként kezelendő. Igazán élvezetes lett volna bebarangolni a területet, megnézni a romokat, a pákészkunyhót is, de sajnos nem volt látogatható, mivel péntek éjszaka egy heves vihar csapott le az országra és az oottjártunkkor tartott a kárfelmérés, így a látogatás nem volt engedélyezve.

Apró csüggeddés volt csupán, de nem messze, Doboz tartogatott pár nem vált meglepetést. Dél felé haladva, a bal oldalon volt az egykori kisvasút emlékműve. Felsorolni is teher lenne, hogy hány és hány szárnyvonal szelte át egykor Békés vármegyét, de mára már pár túlélő tárgyi emléket leszámítva sok helyen már a nyomvonala is alig kivehető. 1894-ben megalapították, majd a hírhedt 1968-as közlekedéspolitikai koncepricó halálra ítélte, így 1971-ben örökre az enyészeté lett.  Sajnos. :( Doboz. Először is a Holt-Fekete-Körös girbe-gurba szalagja szelte át a falut, ahol idilli létformákat lehtetett megfigyelni. Olyan szerencsések is élnek ott, akiknek mindössze pár métert kell sétálniuk, hogy egy hosszú nap után kiülhessenek a partjára, mivel a telekhatár  egyben a víz is. Ha valamikor, hát ilyenkor elönt a sárga irigység... :) Egy megviselt, de ilyen formájában is magával ragadó, magas, boltíves épület vonta magára a figyelmemet vezetés közben. Ez bizony egy magtár volt egykor, mégpedig a megnevezése szerint az Ybl-magtár. A Wenckheim család egykori uradalmán volt, amelyet a neves építészünk, Ybl Miklós tervezett. Az út  másik oldalán pedig még egy furcsa tetőzet tűnt fel. Oda sétálva pedig a Szent Kereszt felmagasztalása-templom és a nemesi család sírkápolnája fogadott minket. Érzetre olyan volt, mintha Angliában lettünk volna, nem is Magyarország eldugott csücskében. Katartikus volt, az egyszer biztos!

Gyula felé véve az irányt a felszabadulási emlékmű még mindig ott díszelgett a falu közpoontjában, ami sajnos még mindig a vörös rémuralom ,,dicsőségét" volt hivatott hirdetni, amire akkor sem lett volna szükség, amikor kötelező volt... Bár a Kun Béláról és internaciolista pribékjeiről elnevezett közterületek neve ma már szerencsére a múlté, azért pár csákányvágás még ráfér itt-ott a helyekre. 
Ezért is volt jó azt látni, hogy az utcanévtábla szerint Károlyi Mihályról nevezték el azt a helyet, ahol Gyulán megáltunk, de szerencsére már Károly Róbertnek hívják és nem arról a gyengeelméjű szégyenfoltról nevezik ma is. Nagy piros pont! Ami pedig a várost illeti? Hatalmas dicséret jár neki! Régebben voltam itt, de azóta is nagyon sokat épült-szépült. Betértünk a hűs és melankolikus román ortodox templomba is, ahol a gyertyák fényének ünnepélyessége keretezte a bejáratot, égve jobb oldalon az élőkért, balkéz felé pedig a holtakért. Ikonok, freskók és a szépséges ikonosztáz. Káprázatos élményt jelentett.
További kellemes és nem várt fordulat volt, amikor egy kis család hölgy tagja a gyerekét szólongatta. Miközben magamban mosolyogtam, hogy ,,De jó, hogy van itt is egy druszám!", csak kitartóan szólongatta. Na, de nem is a gyeremeket, hanem egyenesen engem! :) Egy kedves volt kolléganőm volt, aki családostul érkezett egy kellemes hétvégét itt abszolválni, a szintén dicsérő szavakat érdemlő Tisza-parti Szegedről. Nagy találkozás, kellemes élmény és beszélgetés volt. Ők a Belvárosba, mi az Almásy-kastélyhoz és a várhoz igyekeztünk. 
Emlékeimben még az általános iskolai benyomások domináltak. A megmaradt mozaikokat pergetve mentális mozizásomban nem rémlett, hogy ennyire ki lett volna épülve, mint a jelenben. Akkor is vonzó volt, szép kávéházi teraszokkal, gondozott parkokkal, de most az egész esztétikája valahogy szaturáltabb, gondozottabb, igényesebb város benyomását keltette. A kastélypark kisebb tavacskákkal gazdagodott az éjszakai égi áldásnak köszönhetően, így nagyszerű fotótémákkal is. A legnagyobb örömömre! :)
Kettecskén andalogtunk a parkban, majd a nyílt terepre érve szembesültünk vele, hogy eléggé párás és nyomott az időjárás, a hőség pedig kezdett minket elnyomni. Szükségünk volt némi innivalóra, ezért a vár egyik bástyáján kialakított kávézóba telepedtünk le, ahol a limonádé a tonikkal egyetemben remek szomjoltóként szolgáltak. 
Hogy a várról mit érdemes tudni? Nos, arról akkor számolok be, ha egy hosszabb hétvégét eltöltünk itt. Békés megy, vármegye, hívjuk akárhogyan is, egy számomra olyan heterogén terület, ami a rendezettségén, kopottasságán és a sok-sok műemlékén át mutatja meg magát, hogy mennyire is éri megvisszatérni ide. Mivel hallottam már olyan vélekedést, hogy ,,a Tiszántúl sajnálatos módon szegényes műemlékekben", erre a vidékre a legkevésbé sem igaz. Míg másutt módszeresen pusztítják a múltat, ész nélkül térköveznek és fákat irtanank, addig itt építenek. Míg a térköves hőszigetre senki sem áhítozik, addig egy üde régió csábító látnivalói iránt már annál többen...!

Ezért is volt az, hogy az új benyomásokkal gazdagabban. már-már mosolyogva szálltunk be a kocsiba, hogy még utlsó állomásként Gesztet ejtsük útba. Bár Békés nem a leggazdagabb megyéink egyike, mert a trianoni országcsonkítás miatt földrajzilag szegregált területté vált és sok települése végvidékké, határzónává avanzsálódott, így a szegénység meg-megmutatkozik, de nem látható az, hogy ez az igénytelenséget is jelentené. Végig az a meglátás uralkodott bennem, hogy a kopottság, a látható elhagyatottság közepette is a gondozott gyepek, a virágok, bokrok, fák uralták az utcaképet. Sarkad is ezt demonstrálta, de Mezőgyán is úgy tűnt, hogy az ó homlokzatok, kőkerítések az utca zaját patakként vezetik el, uugyanakkor igényességről árulkodnak. Ezért csengett a fülembe dédimamám kedvenc szavajárása, hogy:

Korai derengésben, hajnalhasadta előtt vettük a nyakunkba azt a távot, ami a várostól a megnyugvásig húzódott. Közötte napsütéses és borongós hangulatba zárkózott falvak, kisebb városok, szántóföldek együttese váltotta egymást. A határ másik oldala már egy másik világnak hat, ahol az egykori látens módon buzog a felszín alatt, mint egy búvópatak, egy vízér, ami alámossa a terepet, amit a Dely Károly által az értelem diadalának nevezett XX. század sem tudott kikezdeni. Bár a jógáról nyilatkozott, ami 5000 éves, de az általa idézett Engels és méltatott szocializmus szerencsére a múlté. A rombolás pedig tovább folytatódik a posztmodernitás örve alatt.

Petrifeld, Großkarol, Sathmar, amik a svábság nyomait jelképezik, Mezőpetri (Petrești, Petrifeld) kultúrotthona a cămin cultural és  Kulturheim, akárcsak a községháza a primărie és a Gemeinderat feliratokat viseli. de itt a lakosság 27%-a németnek vallotta magát 2002-ben, így valószínűleg a nyelvében is élő kisebbségről lehet beszélni. Aztán Nagykárolyt elkerülve pár magyar falut (Kismajtény/Moftinu Mic, Szamosdob/Doba) érintve Paulian és Decebal településeket. Ezeket Sándormajor és Újtelep néven jegyzik a magyar földrajz világában, bár Trianon után jöttek létre, bukaresti döntés eredményeként, azzal a szándékkal, hogy a szatmári magyar tömböt fellazíthassák.  Így született Traian és Dacia is. Azóta ez már eléggé előre haladott állapotban van, mivel az olyan városok is, mint Szatmárnémeti (Satu Mare) is 2011-ben már csak 36,7%-os kisebbséget tudott felmutatni, míg Nagykároly (Carei, Großkarol) is 60-at. Erről lehetne bőven értekezni, de most nem ez a tisztem...

A megyeszékhelyet elhagyva már a horizonton az Avas-hegység (Munții Oaşului) kék sziluetje dominált, aminek kisebb-nagyobb bércei karcolták az égbolt felhős talapzatát.Útközben Apa faluban Vasile Lucaciu emlékháza mellett mentünk el, majd Szinérváralja (Seini) már a mostani Máramaros megye (Județul Maramureș) első települése volt, ugyanakkor mi még a végcélunkkor is csak a régi vármegye határát súroltuk. Így Nagybánya (Baia Mare, Neustadt) már megyeszékhellyé nőtte ki magát, a maga kecskeméti nagyságával. A nehéz- és szocialista iparnegyedek rozsdaövezeteinek voltak mementói, ahogy a város felé magasodó hajdani alumíniumkombinát kéménye hirdette ennek az égbeszökő mementóját, ami a maga 360 méteres magasságával a mostani Románia legmagasabb épülete. Ugyanakkor alakul a város maga, mivel sokfelé újítgatják. 

Érdemes még Felsőbányára kitekinteni, aminek megközelítőleg a 20%-a ma is magyar, ami egykoron abszolút többség volt. Bár adott nekünk pár jeles szülöttet, a román impérium a Strada Boczor Wolf utca formájában kedvez a magyaroknak. Boczor József, aki Wolf Ferenc néven született, a városban tanult, amíg antfasiszta ellenállóként Franciaországban ki nem végezték, 1944-ben. Kommunista aktivistáról elnevezni egy utcát, ilyenkor még a Strada Mihai Viteazul is jobb lenne... Nem is beszélve az egykori apácazárda romos, potyogó vakulatú épületéről, ami az egykori magyar hitélet tanúja. Ilyesmit szívesebben látnánk!

Na, de Felsőbányát elhagyva, in medias res, a Gutin-hágó (Pasul Gutâi) girbe-gurba szerpentinkavalkádja fogadott minket, ahol a sofőrnek még jobban észnél kell lennie. Tizenhat kilométernyi kacskaringózás után értünk fel a tetejére, ahol ki is szálltunk. Egy nagyobb parkoló és egy menedékház (Hanul Țentea) - afféle Hütte-hangulat - fogadott minket. Hamar bakancsra váltva kezdtük meg az emelkedést a Vihorlát-Gutin-hegyvidék itteni tagján. A korábban bejárt Vihorlát-hegységgel egy olyan komplexumot alkotnak, ami Nagymihálytól egészen Nagybánya északkeleti részéig húzódik. 220 kilométeres távjával egy masszív belső andezit és bazalt alapú vulkánkoszorú, ami a Kárpát-medencében párját ritkítja. Ezért is volt felemelő itt lépdelni, másrészt az időjárás is a kegyébe fogadott, mivel a hűs erdei mikroklíma után zavartalan, felhőzettel tartkított napsütés kísért minket. Egyetlen tagon szakadt meg az erdei zóna, ahol a Pârtia Doctorilor lejtője szakadt le finomabb szögben az erdei útról, a piros jelzésről, amit követtünk. A nevéből eredően valószínűleg egykoron orvosok, értelmiségiek lesikló pályája lehetett, amikor a sísport még nem lehetett olyan kiépült, mint mostanság Kapnikbányától (Cavnic) északra. 

A Poiana Boului (Ökrök mezeje) idilljét egyedül egy magasfeszültségű vezeték törte meg, de a fenyvesekkel szabdalt havasi hangulatot nem tudta megtörni, mivel a Szekatura-Kakastaréj gerince alatt folytatódó bukolikus idillt igyekeztünk magunkba szívni. Kisebb fák, facsoportok tűzdelték a legelőt, ahol patakok szabdalták a pojánát, kissé magasabbról letekintve pedig egy ideiglenes tavacska kiszáradt sziluettjére lettünk figyelmesek. A piros és a kék kereszt házasodása volt a mi kaptatónk, ami ezen a szakaszon meg-megállásra késztetett bennünket, hiszen az előtér ismeretetett panorámáját a felhők alá gyűrődött távolabbi oromcsipkék együttese emelte, ha Kisbánya (Chiuzbaia) irányába néztünk.

Innen a már-már vietnámi háborús klímát idéző erdei ösvény vezetett tovább, ahol fakorláttal szegélyezték az illetékesek a csapást. Itt-ott egy-egy ismertető késztette megállásra az érdeklődőket, de igazából most ezzel nem volt alkalmunk foglalkozni. Mentünkben egy fiatalokból álló román csoporttal találkoztunk, felérve pedig pár sziklamászóval. És a lényeg, mint mindig, a csúcso keresendő, mivel nem a legelők világát jöttünk tanulmányozni, hanem töltekezni a fentiekkel!
Nem is okozott csalódást, hiszen a Kakastaréj (Creasta Cocoșului) egy 1450 méteres tengerszintfeletti magassággal büszkélkedő, fénykorában impozáns vulkán kalderájának a maradványa. Dacolva az évszázadokkal, akár egy handzsár, úgy darabolja, hasítja az égboltot, hogy a pengéje belevesszen a talajba egy meredek letörés végeztével. Az égi energiák, a Wu Chi itt közelebb van, ha Mantak Chia soraira gondolok, de ha azt mondom, hogy isteni, akkor ugyanazt mondom. Amit a taoisták már 5000 éve tudnak, azt a buddhisták szintén érzik Tibetben, amit mi is itt. A megszenteltség fentről származik, a szattvikus energia itt áramlik, nem a bulinegyedekben. Már oly sokszor éreztem és írtam erről, de ez mind igaz, mert aki a hegyek szerelmese, az tudja, amit érzek. A távolban a Radnai-havasok (Munții Rodnei) masszívuma, a völgyekben egy-egy sejthető település, valahol a távolban Barcánfalva (Bârsana) sejthető sziluettje volt gyanítható.

Hosszabb pihenőt rendelt el a túravezetőnk, hiszen a napunk lényegi részéhez értünk, ugyanakkor a távolban a Nagy-Gutin-csúcs (Vârful Gutâiul Mare) már kapta az égiáldást és északi irányban sem ígérkezett bíztatónak a kilátás, ezért a Szekatura (Vârful Secătura) mielőbbi elérése mutatkozott a legoptimálisabb döntésnek, ami szerencsére minimális emelkedéssel járt, hiszen egy gyephavasi platón keresztül  vezetett az utunk, amit a gyalogfenyők derékig érő gyalomja, szövevénye nehezített ugyan, de nem vészes mértékben, mint egykoron a Bocsásza labirintusában. Sok éve erre járva egy kiégett erdő jelezte azt, hogy valamilyen oknál fogva tüzet fogott és porig perzselődött a terület. Akkoriban emlékszem a megpörkölődött avarra, a fekete csonkok figyelmező oszlopaira. Ezek ma már fehérre koptak és a fenyők, gyalogfenyők elefántcsontokként ékesítették a zöld gyepet. Párunkban felmerült, hogy mindez annyira szürreális, hogy nem is földi mű ez, hanem egyenesen földönkívülieké. Naivak volnánk? Nem hiszem, csak nem elégszünk meg a köznapi magyarázatok szintjével, amit a Blue Book Project FBI-os érája fémjelzett. Mindenesetre ezt a kérdést nyitva hagytuk. 

Gyors kitekintés Nagybánya irányába és indultunk is lefelé, mivel a Gutin-hágó felé tekintve egy dichotóm félig napos, félig zivataros kilátás fogadott. Ugyanez dél felé is, akárcsak egy második világháborús katlanban lettünk volna. Eljött az ideje az ereszkedésnek most vagy egy kicsivel előbb... :)
Bár a GPS egy lefelé vezető meredekebb lejtőt jelzett, hamarosan ismét vietnámi miliőbe csöppentünk, hiszen a patakot övező út hamar elenyészett, az erdő pedig roppant tömöttes sarjerdőbe torkollott, ahol elég komoly akadályt jelentettek a gallyak. És itt megemlékezek arról a sok-sok rovarról, amik eddig úgy keringtek körülöttünk, mint a hűséges elektronok, de itt már a fejbőrünkre szálltak, csiklandoztak. A talaj süppedése is meglepően olyan volt, akár egy lazább vakondtúrás, a facsemeték pedig rendesen összezártak. Ezért itt vissza is kellett forduljunk. Egy kis korrekció, nem sok, ennyire volt szükségünk, hogy egy sokkal kevésbé hadak útján gravitáljunk vissza a helyes irányba. A tisztásra kiérve pedig Nemezisz, a bosszú istennőjének haragját nem kerülhettük el, a moirák pedig a fonalakon esőt zúdítottak, így előkerült az esőkabát és óvszereknek öltözve kezdtük meg a csapadékos farsangi felvonulást. 

Szerencsére hamar kiderült és mindenki derült, ezért már napos, párás időben mentünk vissza a parkolóba. Semmilyen esemény nem zavarta meg az ereszkedésünket, mindannyian egy kicsit magunkba is fordultunk, de jó volt ez így. Még azért belefért egy kóla, kávé, üdítő, sör, attól függően, hogy az ölében tapasztalt-e volánt vagy sem a későbbiekben. Ezután pedig fejben megfogtuk egymás kezét és belesétáltunk a naplementébe...

 (Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Közel, de eldugottan. Ez egy olyan jelenség, amely elmondható egy szürke eminenciásról, aki közel áll a rivaldafényhez, de a háttérben marad. Hamiskásan mosolyog, ismeri a titkokat, de nem avatkozik közbe. Ilyennek látom Bujákot is, ami egy zsákfalu. Az M3-as autópálya és a szintén nem csekély forgalmat bonyolító 21-es autóúttól kőhajtásnyira nyújtózik. Közel a modern világhoz, de szeliden elkülönülve attól.
Szépen karban tartott házai között néhány düledező viskó húzódik meg, de összességében szép benyomást jelentett. Gondozott gyepek, sok-sok virág uralta az utcákat és a portákat. A Bujáki-patak melletii hídnál egy méretes sárgarigó szobor is őrzi az utat. A gépesített éra sorvadásra ítélte, de a vándor itt talál értéket a dologiasodott lelketlenség közepette.

Így haladtunk a Pappenheim-barlang felé, ami szalaggal elválasztva ásított a domboldalban. Ha egyszer be van kerítve, akkor ajánlatos nem megközelíteni. Ezért csak tisztes távolságból csodáltuk meg. 
A kis pihenő után a vár felé vettük az irányt. Útközben az egykori robbanóanyag raktárát érintettük. Az épületben a bányászathoz szükséges explozív matériát helyezték el, egészen 1951-ig, amikor is egy baleset következtében óriási detonáció történt. Ottjártunkkor nem volt ennek nyoma, mivel a leírás alapján valami egészen ,,kirobbanó" látványra számítottunk, de a kis bunkerszerű pincebejárat eléggé épnek hatott. Olybá tűnt, mintha a várhoz tartozott volna, eléggé több évszázadosnak nézett ki. Rejtély...
Aztán az erdészeti útról egy enyhén emelkedő ösvényen haladtunk felfelé, átlósan a hegyoldalon, mintha spirálisan szerettünk volna felkanyarodni. Egy nyeregbe érve pedig rövid kaptatón értünk a várrom platójára, ahol többé-kevésbé kivehető volt a felső vár alapfala, ugyanakkor a történelem derekasan megviselte. Viszont a kilátás pazar volt.
Egykoron pedig fontos erődítménye a töröknek nem tudott ellenállni, így a budai pasa is bevette, 1552. július 19-én. Végvári jelentősége ekkor növekedett meg. 1606-ban, a bécsi békével ismét a Habsburgok kezébe került, majd több tulajdonoscserét követően a törökök szerezték meg, akik 1663-ban mindössze pár hónapig birtokolták, a magyarok pedig elfoglalták. Viszont a megállapodást pont mi rúgtuk fel és kaszaboltuk le a kivonulókat, illetve Balassa Imre. Ismét gazdát cserélt, ismét megállapodtak, amit Martuzán aga nem tartott be. Pár év múlva pedig felrobbantották 1666-ban. Azóta pusztuló rom. 

Körbejárva a helyet ismét leereszkedtünk az erdőbe, ahonnan a Sasbérci-kilátót jelöltük ki a következő célnak. Elhaladtunk a Honvéd Üdülő mellett, aminek később utánajárva azt tapasztaltam, hogy egy működő létesítményről van szó, ami meglepett, hiszen minden ilyen terület szinte kivétel nélkül az enyészeté lett, amik sok-sok romként alkotnak szomorú mementókat, a természet pedig visszahódítja ezeket a területeket, lassan, szívósan, ráérősen. 
Egy szerényen csordogáló patak mellett baktattunk, ahol bár alig volt víz a mederben, de mégis sejthető volt a munka, amit a folyás és az évezredek tettek a völggyel. Ki tudja? Lehet évmilliók...? Megkapó atmoszféra, madárfütty, a lombkorona által megszűrt napsütés oltalmazta a kedélyállapotunkat, míg nem egy nagyobb pihenőhelyre érkeztünk, ami egy tisztás mezsgyéjén helyezkedett el. Jókedvű falatozást engedtünk meg magunknak, hogy utána ismét nekivágjunk a terepnek. 
Néhány száz méterre az Egidus-forrás mikroklímája kínált üdítő vizet és szép látványt. 

Ha valaki örökké élne és kiállt volna arra a mellvédre, ahová mi is, akkor a magyarság történetének sokaságát látta volna. Megvetette volna a lábát azon a bizonyos a ponton, amit mi az Istenek-havasának hívunk, a románok Vârful Bohodei-nek ismerik. Ami elüt hangzásra is a miénktől, de a bog (бог) a szláv nyelvekben istent jelent. 
Szóval egy monolitként letekint és elsuhanni látja a századokat, népeket, embereket. Örök körforgásában az évszakoknak, amikor az iskolát egy impériumváltás után már a şcoală névvel illették. Megváltoztak az arányok. Eszmék tűntek fel, majd el. Szuronyok masíroztak, majd azokat visszahajlítva kaszák suhogtak a Körös-völgy búzamezein. Korábban nagy sóhajtások közepette jelent meg a vasút, hogy manapság már az enyészet részévé váljon. Sztálin szoldateszkája plántálta ide a kommunizmust, majd 1989 után, miután Nicolae és Elena az életével fizetett az eszme furcsa megvalósításáért, ismét diófaágak kerültek a kapukba pünkösdkor, szabadon lehetett a biszérikába menni. 
Az emberi világ változott, de a talapzat az orom környékén alig. Az ember adott neveket a helyeknek, vágta a fákat, taposott utakat, de a hegy akkor is hegy maradt. A kövei ugyanúgy kövek, a magassága ugyanolyan fenséges. Az erdők tömörsége ugyanaz, mint egykoron. Szívből remélem, hogy ugyanaz lesz évszázadok múltán is.

Ha a nyugati világ kütyüguruit veszem alapul, a sok multinacionális pontifex maximust, akik egy boldog világról beszélnek, akkor működésbe lép az a fajta ösztönös lelkiismeret, ami arra rímel, hogy ezek az emberek a kapitalizmus prófétáiként homokot szórnak a szemünkbe és kiröhögnek minket. Adóalanyok, konzumbirkák, akik azért vannak, hogy pár kiváltságosnak több szám sorakozhasson a számláján, hogy más pszichopatáknak felvághasson azzal, hogy neki még két helikoptere van, újabb villája az Antillákon, még több szám birtokosa.
A keleti, tradicionális gondolkodás azt látja, hogy a gyümölcs, amit emberiségnek látunk, beérett. Inkább már fonnyad és egyszer lepottyan a talajra. Azt mondja, hogy lelki értelemben alulmúlja önmagát és soha sem volt ennyire primitív. A kereszténység az utolsó időkkel operál, de ugyanakkor szinonimái egymásnak bizonyos értelemben.
Ha a számok növelésénél tartunk, akkor ugyanazt az analógiát tudom megfeleltetni ennek a kapitalista kapzsiságnak (maccsarija), mint amit a gyerekek egy számítógépes játékban művelnek: számokat növelnek, mert végső soron ez a szubsztantív lényege az egésznek, mert mennyiségben kell kifejezni azt, hogy valaki a másiknál előbbre való. Ennek a kortárs fokmérője a pénz, aminek a 80%-a sosem létezett, mert csak bitek formájában tárolódik merevlemezeken...

Őrület, igaz? De tulajdonképpen minden büszkeség (mána) ebből ered, mert az emberek szoronganak és másoknál akarnak jobbak lenni, tűnni. Ez csak káprázat (mája), aminek a tudatlanság az alapja (avidjá), ami a függő keletkezés kiindulópontja. A lényeg, hogy mindezt A valóságnak felfogni esztelenség. A psziché része az univerzumnak, az ember a természetnek és nem a természet van az emberért...

Magyarázatokra van szükségem. Ezért olvasok, okulok, töprengek. A buddhizmus az utóbbi időben sok mindenre megadta számomra a keresett válaszokat, igaz nem mindennel tudok azonosulni, egyetérteni, de remek kiindulópont. A világ kinyílt és az ötleteknek nincs határa, ezért van az, hogy nem kell akkora fába vágnia bárkinek is a fejszéjét, mint Kőrösi Csoma Sándornak, aki Székelyföldről ment Tibetbe, hogy hosszú és sokat látott emberként a Kancsendzönga árnyékában leljen végső nyugalomra, Dardzsilingben. A műveltsége a mai kor mércéjével is elképesztő, hiszen neveztek el róla két tanítási nyelvű gimnáziumot is, mivel húsz nyelven írt, beszélt vagy olvasott, tibeti-angol szótárat írt és nem utolsó sorban a tibetológia egyik nemzetközi zászlóvivője.

A kis hazánk ilyen kiemelkedő és bámulatos híressége méltán érdemelte meg azt, hogy a hálás utókor emléksztúpát emeljen a részére Taron. A szellemi érdemeit nem kisebbítve, a vállalkozás, hogy ekkora távot tesz meg, a maga idejében is lehengerlő teljesítménynek számított. Az egykori Gaál-tanyán emelték, amit maga a Dalai Láma szentelt fel 1992-ben. 
Érdemes felkeresni azoknak is, akik a vallásokban nem mélyedtek el, de vágynak egy kis egzotikumra. Azoknak is érdemes felkeresni, akik foglalkoztat a transzcendencia, mert számukra is élményt jelent. Lenn, a parkolótól egy kényelmes, jól kiépített ösvényen lehet eljutni a terület magvát jelentő sztúpához. Útközben kisebb szobrok ékesítik a kertet. A sztúpa a külső és a belső romboló erők ellensúlyozására épült. Egy-egy ilyen épületben megvilágosult lényektől származó relikviákat is tárolnak. Ennek az épületnek további különlegessége, hogy a külső falán imahengerek vannak felszerelve, így a látogató azt körbejárva meg tudja pörgetni, elhaladtában. Azonban az igazi meglepetés a beltérben van, ahol egy gigantikus verziója van ezeknek a kis pörgethető alkalmatosságoknak, amit már egy külön villanymotor hajt. Ebbe a konstrukcióba négymillió mantrát írtak fel, aminek az összsúlya egy tonna. Ennyi fohász pörög éjt nappallá téve, hogy az égiekkel kapcsolatot teremthessen. Ennek van súlya...!
A Tara templom sajnos zárva volt, de a Leslie L. Lawrence műveiből jól ismert avas jakvajas teát sikerült a büfében megkóstolni, aminek az ízében szintén nem csalódtam. A temérdek imazászló verdesésében azért sütkéreztünk még egy kicsit, füstölőt gyújtottunk és jó volt egy kicsit magunkba szállni. 
Elgondolkodtató volt az a férfi, aki western csizmában, talpig bőrruhában és napszemüvegben jelent meg. Ránézésre a Hell's Angels banda tagjának mondtam volna, de a kezében malával, a tenyereit összeérintve hajolt meg és mormogott fohászt. Csizmáinak markáns kopogásával sétálta körbe a sztúpát, pörgette az imamalmokat és a maláját. Kicsit átszellemülve megállt távolabb, ismét végrehajtotta a kezdeti szertartást és csendesen távozott. Néha igaz az az elcsépelt szólás-mondás, hogy ,,Ne ítélj elsőre!" 
Fegyelmezett látogatók jöttek, akik fényképeztek, olvasgatták a paravánokat, mivel több kisebb-nagyobb tárlat helyet kapott a melléképületekben. Valamelyik a buddhizmus anyagi, a másik a szellemi örökségével foglalkozik, míg egy harmadik Kőrösi Csoma Sándorral. Le sem tudom írni azt a sok adatot, ami ott szerepel, mindenki maga fedezze fel! :)

Még visszatekintettünk a járműtől, hogy egy kevésbé kiépített és felkapott látványhoz járuljunk, mégpedig Becskéhez. Kanyargós, gyér forgalmú utakon haladtunk a 21-es számúról letérve, hogy a kies településhez megérkezzünk. Maga a falu is meghatóan szép fekvéssel bír, hiszen a Fő út közepén a Becske-patak viselkedik trónkövetelőként, a teret bíróként két részre osztva. A központból pedig a falu széle felé haladva egy üres, parkolónak kinevezett területen hagytuk a kocsit. 
Maga a falu Bechke néven szerepel először, 1272-ben írott forrásokban. Valószínűsíthetően a Benedekből ered az elnevezése, ami a benedek-rendi kolostor meglétét feltételezte. Azóta is a római katolicizmus az uralkodó, illetve 1997 óta egy kicsit árnyaltabb a helyzet, mivel akkor a Gyémánt Út Buddhista Közösség vásárlási szándékkal lépett fel a falutól északkeleti irányban lévő területet illetően. A helyiek nem örültek neki, mivel a hegyektől elzárt vidékre ide jövő, számukra abszolút idegen elemekben betolakodót láttak. Ezért a megvételt népszavazás, sőt egy barátságos focimeccs is megelőzte, amely során a buddhisták kikaptak. Sebaj! Ezen maguk sem lepődtek meg. A népszavazás valamelyest a közösség irányába billentette a mérleg serpenyőjét, így megvehették az egykori romos épületeket, amit kitartó munkával meditációs- és közösségi térré alakítottak. Bő negyedszázad elteltével az őslakosok és a helyiek viszonya harmonikus. Olyannyira, hogy 2008-ban felépült a Csiga-hegy északi hajlatában a 9 méter magas Megvilágosodás Sztúpa.
Egy harmincméteres szintet kellett abszolválnunk, hogy felérhessünk. A kilátás és a környezet is pazar volt. A tari csendhez képest viszont néhány látogató oda nem illő viselkedése jelentkezett zavaró tényezőként. Ha körbesétálja valaki a sztúpát, akkor nem káromkodva, mindenféle hétköznapi használati tárgyról beszélgetve teszi. Annak a helye is megvan, de ez olyan volt, mint a homokszem, illetve inkább a csavarhúzó a gépezetben. Mintha valaki mély meditációs élményre vágyik facebookozás közben...

Na, de kicsit elmélyedve révedtünk egy kicsit és ideje volt indulni, mert a nap kezdett lemenőbe váltani. Ahogy Jiří Weil írta, a maga idejében az emberek papírzizegéssé és számokká váltak. Manapság már 0-ák és 1-esek formájában lettek számok, de a lényeg még személytelenebb, mint valaha. A kérdés az, hogy Bagdy Emőke gondolatát, miként mi bio-pszicho-szociális lények vagyunk, tartjuk szem előtt vagy vonalkódokká lényegülünk át, akik matériák; energia és lélek nélkül... Ez a kérdés, válasszatok!

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Ha ez egy reklámszöveg lenne, akkor valahogy így nézne ki:

Ami késik, az nem múlik. Elcsépelt mondása szeretett anyanyelvünknek, de kénytelenek voltunk egy hetet várni arra, hogy ott lehessünk. Ha az eredeti időpontban érkeztünk volna, akkor lehet, hogy nagyon kellemetlen meglepetésekben lett volna részünk, hiszen az időjósok citromsárga riasztást adtak ki szélre és havazásra, február 4-re, sőt a Vigyázó és a Retyezát területére narancssárgát. Ez semmi jóval sem kecsegtetett volna, így a vezetőnk, Robi a halasztás mellett tette le a voksát. Teljesen bölcsen. Hogy megérte-e? Az mindjárt kiderül... :)

A Vigyázó-hegységnek több neve is van. Kalota-havasoknak, Kalotaszegi-havasoknak is hívták, amit már Bakócz Tamás is használt elnevezésként, de hívják a románból eredeztetett Vlegyászának (Vlădeasa) is. Mi leginkább az eredetihez ragaszkodunk, mi így használjuk. A domborzata egy észak-déli tengelyt jelent, akárcsak a Csalhó-hegység (Munții Ceahlău). Hasonlatos élmény és látványvilágot takar a vulkanikus vonulat, ami a mezo- és neozoikum terméke, a maga 60 millió évével. 
Keletről a Székelyjó-patak (Pârâul Săcuieu), északról dárdahegyként ékelődik a Sebes-Körös (Crișul Repede), nyugatra a Nagy-Sebes-patak (Pârâul Drăganului), amit a Fekete-Körös (Crișul Negru) és a Jád-patak (Pârâul Iad) zár. Délről a Bihar-hegység (Munții Bihorului) övezi, a Székelyjó-patakon túl pedig a Gyalui-havasok (Munții Gilăului) övezi.
Úticélunk a legkönnyebben Kőrizstető (Scrind-Frăsinet) településről volt elérhető, így az ortodox templomnál hagytuk az autókat és innen kapaszkodtunk fel a Vár-völgyben (Valea Cetății) tekergőző patak mentén, az erdészeti úton. A falu lakossága 2011-ben 171 fő volt, ami nem sok, de tovább gyérítette az amúgy is behúzódott lakosság hiánya, akik a maró fagyban nem léptek ki otthonaikból. Csupán egy-egy jármű haladt keresztül. 
Az aszfaltozott utat az erdészetire cseréltük fel, ahol senkivel sem találkoztunk egész álló nap. De miért is jó ez? Engedd meg, kedves Olvasóm, hogy egy bölcs idézettel válaszoljak:

Elmúlt a karácsony és a szilveszter. Nem hagyott bennem mély nyomot, mert az ünnepek már nem azok, amik annak idején voltak. A karácsony a pőre kapitalista konzumfétisizmus keresztjére lett felszegezve, amit az időjárás sem tudott szelidebb járomba terelni, mivel olyan volt, mint egy felfokozott, esős októberi esemény. Jézus születésének keresztény ünnepe és a status quo között akkora szakadék tátong, hogy egész kontinenseket lehetne ebbe kényelmesen belezsúfolni. A meghittség helyett az angolszász hegemónia kulturális gyarmatosítása rakódik rá, ami az ajándékvásárlási dömpinggel kezdődik, a pénzéhességgel folytatódik. A szilveszter pedig annak az ünnepe, hogy álarcban lehet trombitálni, ész nélkül robbantgatni és vedelni eszméletvesztésig.
Sarkosan gondolom? Igen. Viszont nem jelenti már egyik sem azt az emelkedett szépséget, amit kellene. Számomra már nem. Felnőttem és vágynék a lelkem mélyén olyan örömökre, mint például a szánkózás vagy a hó megmarkolása, de abból sem jutott ki. Esőből, sárból annál inkább. Nekem a hó jelenti a telet, nem az áruházi karácsonyi dekor és zene...

Aztán eljött január 21. és mi ismét felkerekedtünk. A lehangoló őszies januárt már a Tisza után kezdték felváltani a hófoltok és éreztem, hogy ha kicsiben is, de visszakaptam valamit. A tompított fényszóró a havat súrolta haladtunkban és én ennek igazán tudtam örülni. Nógrádban már valóságos Narnia fogadott minket, ahol a fákat is vastagon lepte a morózus víztömeg. Nagy zimankó ugyan nem volt, mert közben olvadozott, de áhitattal szemléltük a lepelbe borult völgyeket, bérceket. Az Ipoly Szécsény után igazi tengerré duzzadt, Balassagyarmatnál pedig mintha a Dunán mentünk volna át Tótgyarmatra (Slovenské Ďarmoty). A rónaságon belvizes területek uralták sokfelé a tájat, a patakok pedig forradalmi tömegekké avanzsálódtak, akik mintha a sok csapadéktól történelmi lendületet kaptak volna, hogy meginduljanak. 

A Korponai-dombság legdélibb csücskébe vájt, azóta már inkább elhagyatott borospincék szegélyezték az országutat Lukanénye (Nenice) irányába. Csáb (Čebovce) mellett felkapaszkodtunk a 75-ös főútra, hogy Ipolyság (Šahy) felé fordultunk, miután hamarosan a nógrádi időjárási körülmények jelentkeztek megint. Apafalva (Opava) után a magasmajtényi (Hrušov) leágazás után a 75-ös út mellett hagytuk a járműveket. Innen a kék jelzésen, gyalogosan indultunk meg.

Ab ovo magába szippantott minket a téli erdő meghittsége. Amit a talmi világ mesterkélt esztétikája erőltetett a karácsony előtt, azt most Földanya magvakként hintette körénk. Alig lehetett betelni azzal a megvilágosodott nyugalommal, amit a fehérbe burkolózott rengetegek és mezők sugalltak. A lágy szellőben neszező lombkoronák üdvözölték lépteinket. Magamban mindig hálaimát rebegek és bár a túratársak társasága mindig üdítő, de azért jó volt egyedül magamévá tenni ezt a háborítatlanságot. Amikor meditálok, akkor ide vágyok, amikor itt vagyok, akkor otthon érzem magam. A fakerítésekkel szegélyezett sarjerdők váltakoztak a már megnőtt rokonaikkal, amikor egy fából ácsolt pihenőhelyhez érkeztünk hamarosan. Egy kisebb partizánemlékmű emelkedett a tőszomszédságában, mementóként az itt folyó 1944-es ellenálóknak. Innentől kezdve eseménytelenül baktattunk a várig, ahová alig kellett emelkednünk.

Csábrág (Čabraď) a Litva-patak kanyarulatában emelkedő hegytetőre épült. A neve magyar eredetű, hasonlóan a Rózsahegy (Ružomberok) felett található Csebrádhoz (Čebrať). Birtokosai között a Hontpázmány nemzetséget említik először, majd sokáig a Koháryak birtokolták, akik a Habsburgok odaadó hívei voltak. A Rákóczi-szabadságharc idején Koháry István a kapura az alábbi feliratot vésette: DAT DEUS CUI VULT - STEPHANUS KOHÁRY, azaz ,,Ad az Isten annak, akinek akar - Koháry István. Bár odaadóak voltak a labancok irányába, azért nem átallották megnyitni a kapukat a kuruc sereg előtt, mivel akkor is divat volt a kisebb ellenállás irányába voksolni. Az említett vésetet Bercsényi Miklós kaján vigyorral nyugtázta, majd lecseréltette az alábbival: ACCEPIT UBI VULT - NICOLAUS BERCSÉNYI, azaz: ,,Ott vesz el, ahol akar - Bercsényi Miklós. 1711 után is maradt Koháry birtok, de a család jobban szeretett volna a hideg, huzatos vár helyett Szentantalon (Svätý Anton) időzni, az újonnan megépült barokk kastélyukban. Koháry Ferenc 1812-ben felgyújtatta a szükségtelenné vált erődítményt. Azóta pusztuló rom, amit azért újítgatnak és végeznek rajta állagmegóvásokat, így a kaputorony új tetőzetet kapott, a felsővárban pedig paravánon szemléltetik a munkamenetet. 

A kilátás idilli volt. Engedélyeztünk magunknak egy kis ebédszünetet. Feltűnő volt, hogy bár a patak miatt az erősség fekvése stratégiailag ideális volt, a környező csúcsok felülmúlják a várhegyét, ezért sem volt előnyös a török korban. Pusztán a szerencsének volt köszönhető, hogy az ellenség nem vette be, miután Nógrádot már teljességgel bekebelezte a XVI. század második felében. Most azonban az esztétika hódított, nem a fegyverek. Le is győzött minket, mert nem győzött a csapatunk ámulni.

A várhoz vezető nyergen a Litva irányába, lefelé vettük az irányt. Már a magasból is látszódtak a házak romjai, de leérve szembesültünk csak igazán a milyenségével. A semmibe vezető villanyvezetékek szolgáltak egykor árammal az ottani falucskának. A temetőben rozsdamarta, erősen korrodálódott Krisztusok keltek birokra a korok vasfogával, csupán egy gránit obeliszk hirdette az 1945-ben, mindössze 12 évesen jobblétre szenderült Pavel Vylhen emlékét. Akárcsak a gyermek, a falu is az öröklét irányába fordította arcát. A feszületek tövében pincék és egykori házak csonkjai meredeztek az ég felé, tetejük már réges-régen beomlott. A térkép tanulsága szerint egy bányalejárat is volt a sziklaoldalban, de az igazi megdöbbenést a mi Szent István királyunk emlékére szentelt templom jelentette. 
A Koháry család által emelt nagyobbacska templom állapota nagyon leromlott. Bár vasajtó rekesztette el a kíváncsiskodókat, mi bementünk. Sok tucatnyi falfirka éktelenítette a falakat, a berendezést elhordták, a szószék (vagy zsoltártartó?) deszkái a semmibe meredtek, az ablakok betörtek, a sekrestye padlóig le lett pusztítva. Mindig meghökkent az emberi vandalizmus, hiszen mindig képes a önmagát alulmúlni. Igaza volt Michel Houellebecqnek, amikor azt írta, hogy a világegyetem egy jelentéktelen galaxisának egy még jelentéktelenebb karján élt egy élőlény, amelyik kimászott a tengerből, a csülkeire emelkedett, elkezdett két lábon járni és kijelentette, hogy nincs Isten. Ennek az eklatáns bizonyítéka az immanencia dicsőítése, a carpe diem, a pillanatnyi előnyök opportunizumusa vagy a legvirulensebb parazita: a marxizmus. Ezek az önzőség, a tudatlanság és a gyűlölet csírái, amelyek képesek lángba borítani egész földrészeket. Az ember pedig sosem lesz több egy primitív megalomán bitorlónál, amint ez a kis kápolna is példázza, mivel saját mivoltát sosem fogja felülmúlni. Aki nem így gondolja, az nézze meg, hogy milyen világban élünk...!
Összesen két nyaraló: egy magán és egy községi tulajdon maradt fenn, üzemel a mai napig. A többit szépen lassan elnyeli az enyészet. Nem szánnak rá több energiát, hiszen a völgy gazdag élővilága nagyon szigorú védelem alatt áll, így az újbóli visszatelepítést felülírja a hüllők rezervációja, így a falu a XX. század hetvenes évei óta lakatlan.
Egy pár sor jutott eszembe, ami idevág. Jó régi, de a mondanivalója ugyanaz. Elég negatív, de az optimista Abendland sallangját elhagyva abszolút megfeleltethető Csábrágváraljának, de akár ennek a Zeitgeistnak is, amiben a kollektív psziché pusztul:

Csend lesz, halál és béke

Minden törvény törvénytelen
Véget ér holnap a történelem
Kegyetlen évek jönnek
Hiába hullanak a könnyek

Nincs hova menekülni
Nem fog az ég kiderülni
Kihúnynak a csillagok
Jönnek a sötét évszakok.

A Moby Dick 1991-ben szépen megírta mindezt. Durva és nyers, mert ott terem a pőre realitás a hallócsontocskakon át az agyban. És akkor felmerül a kérdés, hogy valóban kegyetlen évek jönnek...? 
Amikor az emberek közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha, mert egyetlen gombnyomással kapcsolatba léphetek a világ másik végén lévő emberrel, de ugyanakkor tapasztaljuk, hogy a fizikai értelemben csonkig égünk, mint a gyertyák, mert elfogytak a valóságos, interperszonális témák. Szubsztantív lényegünk a fogyasztás lett. Ezt az ,,élményt" a kommunikációban dolgozzuk fel, amikor a közösségi médiában, a telefonos megosztásokban dörgöljük a másik orra alá a nekemizmust, azaz ,,nekem van", ,,nekem tellik", ,,nekem jár". Kirakattá vált az emberi életesemény, amit áruba bocsátott a digitális impérium: esküvő, gyermek, eljegyzés. Mindennek a kék-fehér májában a helye...
Ezek már kegyetlen évek, amiket élünk. Elég egy hírportált elolvasni, hogy belátható legyen: nincs egypólusú globális dominancia, mert nem mindenki vevő mindarra, ami Ciszlajtánián túl terem. Másrészt a dolgok felettünk történnek, a nélkül, hogy minket megkérdeznének. Az emberek széles tömegei pedig sosem voltak ennyire kiszolgáltatottak, mint ma.
Hogy jön ide Csábrágváralja? Úgy, hogy ez egy sorvadt mutatóujj egy apró völgyben, ami még a földből kimered, de int, hogy az idilli csend léte lejárt. A hangos metropoliszok őrjöngése gyűr alá mindent, ami nem tagozódik be. A magyar falu sorvad, de a szuburbán alvótelepülések zöldövezete napelemesedik és szívja az energiát a nagyvárosból. Nélküle pont olyan sorsra jutna előbb-utóbb, mint a romos sorstársa.

Innen a Litva bal partján haladtunk. Olvadt a hó, süppedt a sár. Vigyázni kellett, hogy hová lépünk, hiszen a sok hólé ideiglenes csermelyt duzzasztott a lábunk alá. A középhegységek hangulatát idéző völgyvájatban emelkedtünk és muflonokkal is találkoztunk. A távolban szökellőkkel és egy póruljártnak a csontvázával is. Szegény ördögből már alaposan belakmározott a többi ragadozó, így alig-alig maradt belőle valami. Az erdő után egy nagy tisztás húzódott a 75-ös útig, aminek a szélén egy szintén sorsára hagyott tanya árválkodott. A fából ácsolt melléképületek egy része már összedőlve feladta a harcot, de kettő még dacolt vele. A kőház már szintén az összeomlás szélén egyensúlyoz, de még megvan. Az ablakok betörve, az ajtók leszedve (ellopva?) fogadtak minket. Benézve egy szék és egy asztal árválkodott a faággal alátámasztott mennyezet alatt. Egy graffiti ,,okradneš" (magyarul: ellopod) részét lehetett kiolvasni. A többi már szintén a festékkel együtt a padlón végezte. Úgy éreztem magam, mint a Hasadék (Trhlina) főhőse, Igor, aki a Tribecsben társaival felkerekedve egy megdöbbentő anomáliának lesz a részese, amire sem akkor sem később nem találtak magyarázatot. Kezdve a bozótosban lévő leromlott állapotú házikóval, amit Andrej pedánsan dokumentált, majd ismét oda visszatérve eggyel több helyiséget fedeznek fel: egy spájzot...

Na, de a valóságban lassacskán befejeztük a sétánkat. A kövezett úton, a menetiránnyal szemben, annak szélén haladtunk a buszainkhoz. Utolsó pontként említést érdemel a már fentebb említett Magasmajtény/Hrussó (Hrušov) is, ami bár abszolút szlovák többségű volt, 1938-ban nem akart a cseh impérium alatt létezni, hanem kérte visszacsatolását a történelmi Magyarországhoz. A történelem végérvényesen rendelkezett, ezért hívják ma már Csábrág várát hrad Čabraďnak...

Legutolsó lépteinket a szürkület előtti örökérvényűen léleksimogató naplemente koronázta. Ez volt számomra az igazi karácsony, az igazi tél, az igazi megnyugvás...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek: