Ki tudja mit tartogat ez a világjárvánnyal terhelt ősz, amikor megint arról regélnek, hogy jön a negyedik hullám? Meddig lehet úgy élni, mint annak idején? Vajon mikor jön el megint az, hogy a csonka ország határain belül rekedünk? 

Sok-sok megoldatlan kérdés, amelyekre a választ jószerivel az illetékesek sem tudják. ,,'sze az lenne a dolgok, nem-e?!" Mondaná a józan paraszti ész, és igaza is van, amikor a megbízottak vállára helyezi a felelősséget, hogy tudják, de ezt most senki sem fogja tudni megmondani. A jelen még belátható, így az emberi elme tompított fényszórói az előtte álló hatvan méternyi távolságot látja hozzávetőlegesen, de azt is ímmel-ámmal, mert itt tervezni képtelenség. Már-már szürreális, hogy mi várható...

Ráérünk még a Zemplén, Bükk, Mátra és a csonka Magyarország területét bebarangolni, a megismert helyeket ismét felkeresni. Most be kell spájzolni, mert minden bizonytalan. Erdély. Másfél évig nélkülöztem az ottani atmoszférát, a föld szellemiségét, amely a legutolsó korlátból is árad. Ha ott vagyok, a lépés is másként hat a talpamra, a levegő  másképp áramlik a tüdőmben, a szívem megnyugszik és egyenletesen ver. Másfél  év hosszú idő. Addig nem vettem ezt a levegőt, de most megtehetem. Ezért kell elraktározni mindezt, mert a zsarnokság elszakít ettől, feltehetően hamarosan. A válás megint fájni fog...

A Sas-bérc (Vultureasa) onnan kapta a nevét, hogy olyan, mint egy kitárt szárnyú sas. Ez volt a célpont, a maga 1134 méteres tengerszint feletti magasságával, ami odaát nem számít kifejezetten magasnak, de mégis nagyon impozáns, dacára annak, hogy ismeretsége a szomszédos Bélavára (Scărița-Beioara) masszívumához képest eltörpül. Lehet az egészet egy komplexumként értelmezni, de a Bélavára ikonikussága maga alá gyűr minden csúcsot, amit ez a tömb jelent. A Gyalui-havasok (Munții Gilăului) déli végvárára, ahol a gránit alapot itt kristályos pala és mészkő váltja fel. Olyanok ezek a csipkék, mint az abrosz szakadásai alól felsejlő kemény asztalfelületek,  amik kikezdik a viaszos vásznat. 

Alsóposágáról (Poșaga de Jos) indultunk, srégen a gerincre kaptattunk fel, ahol a felhős, ködös titokzatosságba borult fenyvesek az élő mementói voltak mindannak, ami eddig volt. Egy olyan szelete mindannak, ami kortalan dimenzióba projektálta az elmét. Itt vagyunk most, de a most megfoghatatlan. Kifolyik a pillanat az ember keze közül, mint a víz. Összemarékkal lehet átmarkolni, de örökké nem maradhat így, mert a sorsa, hogy elengedjük. Valahogy ilyen ez a kép is, ahol a felhők pillanatok alatt burkolták be a Măgura csúcsát. A măgură dombocskát jelent románul. Dombnak nagyobb volt, de a sűrű fenyvesével, a tetején az adótoronnyal sértődötten rekeszett ki mindent. Elkerülte a turistaút, érdektelenné téve a vándor szemében. 

Viszont előtte egy kiadós, áztatós  zápor ,,lepett meg" minket. A Dealul Negrilor (Fekete-domb) tájékán elöntött minket a nedves pokol, amikor a fekete fellegek ránk ontották terhüket. A jó hír az volt, hogy hamar elvonult, így megszabadulva a füllesztő esőköpönyegektől ismét élvezhettük a táj szépségét. A Măgura alatt egy lelakatolt csúcsos esztena környezete fogadott minket, ami önállóan is annyira bukolikus, hogy megálltunk szusszanni egyet, feltérképezni a házikó környékét. Ha létezik embermentes nyugalom, akkor annak a definíciója az a pláj, ahol némi csalitos, pár melléképület és az égbolt a meditatív állapot előszobája. A mennyek karcolta tükrökként feszült a szélcsendben az a pár tócsa, ami az utunkat szegélyezte a kocsiúton, amikor a nyeregbe kijutottunk. Egy ősrégi, szögesdróttal futtatott fakereszt őrzi a táj nyugalmát a Vultureasa és a Măgura között. Egy isteni szeg a tájba, hogy a felfoghatatlan mindenhatóság szárnysuhogásával pecsételje meg Isten az ő akaratát. Ez egy általa teremtett éden, mert ha létezik isteni megnyilvánulás, akkor itt van az alfája. Elég nyugatra nézni a Poságai-szoros felé (Cheile Poșegii). Az Öreghavas szimbiózisa a Gyaluival egy örök szövetség, amelyet semmilyen árulás elszakítani nem tud. Bizonyíték erre az imára fonódó csoda, amelyet most szavakba foglalni lehetetlen, de egy gyenge kísérletet teszek rá...

Innen jobbra, szintén a piros jelzésen mentünk a Vultureasa-csúcsra. Erdei utunkat hamarosan a sziklás kopárság váltotta fel, ahol a bércre egy kisebb megfeszüléssel jutottunk fel. Innen szétnézve még fokozódott a nyeregben befogadott mirákulum. Látszott innen a Bélavára és a Coșul Boului-barlang  (Ökör kosara-barlang?). A sziklaszirten állva mirokozmosznak tetszett az általunk tapintott volumen, amit mi jelentettünk. Ciklopszi térben voltunk, ahol a közeli is távoli volt, a panorámáról nem is beszélve. Ez volt a legmagasabb pont, egyben a leglátványosabb, ezért rágyújtottunk az ebédünkre, közben körbe-körbenézve. 

A szeles, kitett szakasz után üdítő volt a nyárfák nyújtotta erdei szélcsend. Olyannyira képeslapra kívánkozott volna a miliő, hogy az angol tavi költőket egészen biztosan megihlette volna. Ropogós fövennyel takart, szelíden hullámzó enteriőrrel borította az erdőt a megbocsátó lombkorona, ami eltakart nyáron a napsugaraktól, ilyenkor a zord széllökésektől óvott. A Muncelu (halom románul) csúcsa így egy laza erdei séta volt, majd innen kiérve a Bélavára behemót sziklakolosszusa fogadott minket a Coșul Boului-barlanggal. Csak a bejárata megközelítőleg 60 méter magas. Szűkösen két tízemeletes panelház fér el benne, egymásra téve. Felfoghatatlan méretet jelent, amit csak a képzelet szárnyalhat túl. 

Innen Posága felé ereszkedve a már megismert pásztorépítészeti miniskanzen között vezetett utunk lefelé. Marhacsordák mellett vezetett utunk. A nap utolsó sugarai pedig egy mennyei titkot hintettek a horizontra, ahogy a nap elbújt egy nagy felhő mögé, kiszórva sugarait minden irányba, akár egy áldás a megtett út izzasztó minőségét feledtetve. 

Az utunk során egyetlen lélekbe sem botlott a csapatunk. A vírusos depresszív mindennapok legjobb gyógyírje ez a recept, ami feloldoz a megkövesedett meghasonulás alól. Ajánlom minden Kedves Olvasómnak! 

Táv:                       13,8 km.
Szintelemkedés:  813 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Minden nép életében léteznek ikonikus helyek, de főleg hegyek. Ormok, amik kiemelkednek a környező tájból. Ha jobban végiggondolom, akkor nem sok olyan sík terület van, amely szerepet játszana a néplelkek aggregátumában. Leszámítva egy-egy csatahelyet,  ahol folyt a pártos honfivér. A svájciaknak a Matterhorn, a szlovéneknek a Triglav, a lengyeleknek a Giewont, a szlovákoknak a Kriván, a románoknak a Csalhó, míg nekünk, az erdélyi megmaradás mutatóujja, artériája: a Székelykő. 

Uralkodókként trónolnak a lelkeken, mert az örök megmaradást sugalmazzák, nem úgy, mint az alföldek mocsaras, dudvás vadvilága. Ezek múlandó helyek, nem dobogtatják meg a szívet. A titánok félelemmel vegyes tiszteletet plántálnak el, a népharcokban a csiki-csuki játszmák színhelyévé is válhatnak, akárcsak Torockó ikonikus bérce. Olyan, mint a Giewont, mert oldalról egy emberi arcot formáz. Akárcsak a lengyel hasonmása, de nincs az állán a kereszt, nem laknak a mélyén lovagok, de a különlegessége messziről sugárzik. Mészköves karmait mélyeszti a két falu keleti oldalába.

Az egykori Aranyosszék, majd Torda-Aranyos vármegye területén fekszik mind Torockó  (Râmetea), mind Torockószentgyörgy (Colțești). Trianon után végképp  elszakadt a honunk testétől, még a bécsi döntés sem tudta a magyar égisz alá visszahelyezni. Félő volt a sorsa a kommunizmus alatt is, de itt van, létezik. Sőt, fel tudja mutatni az abszolút  magyar többséget, így egyedülálló a mai Fehér megyében (județul Alba), a nagy román tengerben egy kisebb reliktum, mivel az egykori székely szék települései mára elrománosodtak. Elég szembeötlő Felvinc esete. A román neve Unirea, ami egyesülést jelent. Az etnikai arányok is hátrányosan alakultak, mivel kb. 10% ma az itt élő magyarok részesedése.

Torockószentgyörgyről, a református és evangélikus templomok tövéből indultunk, hol rövid időre megálltunk Brassai Sámuel szülőházánál is. A patakparti veteményesek hamarosan lombhullató erdőkre cserélődtek, a lábunkat pedig a nyakunkba kellett kapni a késő nyári melegben, de hamarosan a gerinc alsó részén találtuk magunkat, hol egy ősrégi kőkereszten túl marhagulyák legeltek, ügyet sem vetve a széltében elterülő festői panoráma nyújtotta pazar látványra. Eleinte Torda (Turda) és Aranyosgyéres (Câmpia Turzii) távolban derengő délibábjai látszottak, de a merredek kaptatót követően a mészköves sziklaplató széléről a mi érintetlen őrzőink, Torockó és Torockószentgyörgy is alatta nyújtóztak, a Torockói-hegység sziklapillérei által vaskosan, féltőn ölelve. 

Vajon milyen lehet az az ominózus nirvána? Ki hogyan képzeli el. Leginkább ilyenkor érzem ezt, amikor a fátlan gyephavasi tájat beretválják a metsző szelek, suhogtatva a száraz kóróvá sárgult fövenyt, tovasuhantva a fellegeket. Ez nem a megmaradás, nem a történelem. Ez a jövőnek sem egy ígérete, hanem ez maga a pillanatba fagyott örökkévalóság. Minden csak májának (káprázat) tetszik, amely nem az, ami ott van. Minden igaz, ami ott van, minden hazug, ami kívül esik, ezzel deklarálva az öröklétet, mert alatta csak a lélek halála honol. 

Mindez észak-déli irányban nyújtózik, a közepén egy nyerges beszakadás előtt a csúccsal, magával. Ez a pont a Székelykő (Piatra Secuiului). A bukaresti illetékesek sem adtak neki valami számukra hangzatos nevet, hagyták a tükörfordítást. Ugyanakkor van két kisebb betonobeliszkje. Ezek az állandó trikolorháborúk szinterei. Érdekes eredményt mutathatna egy festékvastagság mérő. Lucian Boia szerint a történelmi jog a magyarokat illette Trianonkor, míg a románokat az etnikai jog. Minderről külön könyvtárakat lehetne megtölteni. Mégis mi lenne, ha az egyik román színben, a másik a miénkben maradna? Nehéz ügy, mert mindig is lesznek olyan konokok, akik szerint csak a saját opciója a modus vivendi... Egyelőre magyar volt mindkettő, akárcsak a lent ölelkező Torockó lakossága. Innen is látszik, hogy mennyire lebilincselő. Kívánjuk, hogy az UNESCO a Világörökség részévé nyilvánítsa! Egyértelműen megérdemli.

Egy nagyobb volumenű kigyönyörködés és ebéd után az utunkat a délebbi falu felé vettük. Útközben egy egészen éles bemetszést érintettünk. Annyira szabályosan egyenes, hogy kár kizárni azt, hogy emberkéz alkotta lenne-e. Olyannyira lövészároknak tűnik, hogy fel sem merül annak az ellentettje. A tetőn volt római kori erődítmény is (feltételezhetően), a tatárjárás korában egy vár, de ezeknek ma mára nyomai sincsenek meg. Ellenben ez valami sokkal modernebb, amely a romantikus historizálás posztromantikájából bimbódzó nacionalizmus érlelt meg, hogy a hont védje. De vajon kiét...? Ki áshatta?

Lejjebb már térdeket nem kímélő ereszkedés vette a kezdetét. Egészen szabályos teraszok sorakoztak, mint a hegynek egy-egy tokája,  ahol egykoron művelés folyhatott. Ennek a nyomai lehetnek azok a vadon termő gyümölcsfák, amik még itt-ott küzdenek az életért. Ezután ismét a patak és a már megismert Torockószentgyörgy következett, a várral. Régi magyar nemesi családok fészke volt ez, hol a Kőközi-szoroson keresztül bonyolódó kereskedelmi forgalmat is felügyelhették a tulajdonosok. 
Mivel már túl vagyunk a júniusi napéjegyenlőségen jócskán, ezért a sötétség is kezdte éreztetni hatását, de még az utolsó napsugarak lomha sziluettekké öltöztötték a tájat, hogy aztán már felkapcsolt fényszórókkal vegyük az irányt haza.

Távolság: 13,5 km.
Szintemelkedés: 729 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Ha homályos is egy térkép, ha valami egészen apró, akkor azt nagyítóval kell keresni. Nem tökéletes az emberi látás, az idő pedig megint nem használ neki. Ekkor segédeszközhöz kell folyamodni, dioptrián keresztül megnézni, mikroszkópba nézni, mert a kíváncsiság kielégítése a cél, hogy a keresett objektum mibenléte a bizonyosság megnyugtató érzésével ruházza fel a kutató szemek gazdáját.

Szlovénia egy ilyen egészen kicsi pont a világban, amelyet ugyan nehéz fellelni, de megismerni oly' jó! A magyar számítások szerint Európa földrajzi középpontja Tállya, mások szerint Visk, de volt Trieszt is. Benne van ebben a háromszögben ez a csöpp ország, amely idestova 30 éve éli a független életét, de önállósodását  már évszázadokkal ezelőtt megkezdte. Igaz, más érdekszférák berkein belül.

A történelem szabdalta gyephavasi tájék és völgyeinek vidékének egy keleti szeglete, ahová a csapatunk elment, hogy lépteivel is koszorúzza azon hősök erőfeszítéseit, akik a vérüket ontották itt Vasvári Pál vezetésével, a nem messze fekvő Havasnagyfalu (Mărișel) szomszédságában. Jeltelen emlékmű dicsőíti a román hősöket, de a mieinket az emlékezet öltözteti dicsfénybe. Koszorúztuk minden lépésünkkel annak a pásztorvilágnak a hangulatát, amelyik ezt a területet nevezte ki hazájának, meg-megállva a még álló vagy düledező félben lévő  pásztorszállások, esztenákat nézegetve. 

Mivel lehet, ezért muszáj! Hogy mit? Kimozdulni és régi ismerős tájakat, új helyeket bevenni. Miért? Mert heti öt nap bezártság után az új és minőségi impulzusok élményt jelentenek, mint a reggeli bögre kávé, amely áthat, mint az autogén tréning légzéses mantrája. Sejtszinten örül ilyenkor minden porcika, hogy összekapcsolódva a tudattal befogadhatja azt, ami szép és valóban kellemesen simogató, akár egy műgonddal elkészített lekvár, ami a polcra kerül, hogy a téli zimankóban felnyitva egy falat nyarat hozzon a szervezetbe.

Az elmúlt viszontagságos idők kezdenek lecsengeni, de új viharfelhők tűnnek fel a horizonton. Megint arról regélnek, hogy a diktatorikus szociális iga itt van a nyakunkon, hogy nem lehet menni, jönnek a szigorítások... Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy akkor tulajdonképpen miről is szóljon az élet? Szubsztantívan a munka által megtermelt alap javak Maslow-piramisának aljára redukálódva fűtünk és eszünk, hogy nyolcig van az a pár órányi efemer szabadság, mert a lakásokba szorulunk, reménykedve, hogy egy nap ismét olyan lesz, mint előtte... Ez vegetálás. Most, amíg lehet, ami a csövön kifér! Menni kell!

A tavasz már véget ért. A  virágok döntő többsége megnyitotta a szirmait a világnak, volt beporzás és szorgoskodó méhek lepték el a mezőket, kerteket. Lassan az aratás ideje is eljön. Trianon. Tavaly volt 100 éve, hogy messzi földön erőszakos rögöket szabtak az élettérnek, de sosem volt ennyire fojtogató egy XXI. századi ember életében,  mint pont a centenáriumának derekán. Aztán kezd véget érni és az élettér tavasza szárba kezd szökkenni a virághoz  képest késve és kelet felé véve az irányt az igazi Haza ölel át.

,,Miért ne volna okunk hát  Aranyországnak nevezni ezt a darabka földet, mely sajátságos szokásaival, fölfogásaival és életmódjával egy egész külön világ határvonalait vonta maga körül?" Szász Károly

Régen nem jeltnekeztem, mert a városi lét megkövetelte, hogy a kenyérharcban helytállva eloszlassam a viharfelhőket,  ami a mindennapi megélhetés horizontján kezdett felgyűlni. A lelket fojtogató stressz, amely lehúz  ésnem enged feltörekedni, iszamóssága  bevonja az elmét, a gondolatot leragasztja annak aljára. Ha elereszt, akkor gázbuborékként tör a felszínre, hogy a szabad világra kikerülve szárba szökkenhessen.  Aztán útra kél, mert a test is óhajtja a rostjainak életet adó nyugalmat, akár az érzület a színeket.

Éljük meg a múló évszakokat; szívjuk be levegőjét, kortyoljuk nektárját, ízleljük meg gyümölcsét, és adjuk át magunkat a föld hatalmának! 

Henry David Thoreau a maga korának remetéje volt, aki már az akkori társadalmat is dekadensnek és  felszínesnek találta. Ha most körbenézne, mit látna? A kérdés nem az, hogy elborzadna-e ennek a kornak a minőségén, hanem az, hogy mihez kezdene. Ha egyszer ebben a miliőben kellene léteznie, akkor mennyire viselné meg. Mert attól függetlenül, hogy össztársadalmi szinten működünk benne, az egyének sok kis golyóként felfüggesztve, hiába próbál meg a szubjektum eltávolodni tőle, a zsinór minket visszaránt. Elég Newton bölcsőjére gondolni, nem enged huzamosabb ideig kilengeni, mert ütközni kell a másikkal, amíg az erő el nem fogy.

Nem lehet csalódni egy olyan helyben, ahol a Föld artériája áramlik a bakancsok alatt. Lépten-nyomon a vésetek, rovások szegezik a szürkeállományokba az obskurus üzenetet, hogy nem egy épített templom padsorait koptatja a vándor, hanem Gaia Pantheonját. A Pilis a szláv szerzetesi tonzúra megfelelőjéből került a magyar nyelvbe, ahol a megfogható emlékek alatt látens misztikum gőzölög, bujkál a fák között, az üverek mélyében. Ide vetett minket Ukkó egy zimankós szombaton. 

Ott, ahol elvadult remeték kulcsolták a kezüket imára, rég benőtt római utakon a légionáriusok masíroztak Pannonia Inferior védelmére, folyt a kereskedelem, menekültek a tatár elől, vetette meg a lábát a török, indultak Budapest ostromára a vörösök, most béke honol. Az inkvizíció ökle nem sújt pörölyként oda a Büün híveire, a táltosokat nem vetik alá istenítéletnek, egy buddhista jóginak pedig szobra van a nagy múltú Nimród Hotel tövében, már elcsitult. Ide jönni élmény ebben az embertelen időszakban, amikor egyesek kitörő lelkesedéssel fogadják azt a társadalmi, pszichológiai szenvedést, hogy a személyes kapcsolataink digitálissá silányultak...

Ha szombat, akkor mi mással is telhetne ez a nagyszerű nap? Természetesen felfedezéssel, mert erre vedemedve rettenetesen remek! Így egy meg nem becsült vidék lett a célpont: Máriapócs és Csiffytanya. 

A Tiszántúl. A legjava Vásárhelyi Pál és Széchenyi akaratának manifesztációjáig mocsaras volt, víz borította, gyéren lakott terület volt, ahol a fokhalászat, a csíkászat, a legeltetés élte a maga rigmusát, abba kacér színfoltot vitt néhány, az övében disznólábbal bújkáló betyár. Volt hova bújni ezen a végtelen rónaságon, ahol a lápok és mocsarak útvesztőjében az óvatlan utazó dágványba lépve vagy rablóba botolva könnyen búcsút mondhatott az evilági pályafutásának. Unalmasnak nem nevezhető, kacskaringós, a magaslaton egy-egy településsel megszakított vadvilág volt ez, amely átadta a helyét a mezőgazdaságnak és szorultak ki végleg a csíkászok, fokhalászok miután a Tisza mesterségesen megszelidült és nem változtatta tengerré a hajdani Szabolcs, Hajdú, Szolnok vármegyéket.

A hétvége olyan megszentelt idő, mint Vangelis 12 o'clock (12 óra) című száma. Érintetlen a hétköznap gondjai által, mint Szűz Mária eszménye. A szeplőtelenségben feledni a maradék öt nap csorbáját, belevinni az igazi színt az életbe, amelyre szarkalábas mosolyokkal emlékszik vissza az ember sok-sok év múlva, ha megnézi a nyomtatott vagy virtuális fotóalbumot, amibe a mozgókép megfagyott pillanatait vési be az örökkévalóság reményében. Ezek azok a napok, amelyekre míg ennek a csodálatos világnak az élenyét lélegezzük be, szívesen gondolunk vissza, ha leltárt kell tartani, akkor ezek a tételek kerülnek előre, amelyeknek nélkülözhetetlensége maga az emlék. 

A legboldogabb pillanatokat nem egyedül éli át senki. A boldogság zenitje akkor van, amikor ehhez járul a társaság. A kölcsönbe kapott kérészéletű élet gyöngyszemei, nem vitás. Ha van kinek megfogni a kezét, aki a másik fele az embernek, akkor vannak azok az értékek, amelyeket nem a keresőmotorba pötyögve, az otthoni kényelemből lehet megtekinteni, hanem oda elmenve, megtekintve, megérintve akár.