Ami késik, az nem múlik. Elcsépelt mondása szeretett anyanyelvünknek, de kénytelenek voltunk egy hetet várni arra, hogy ott lehessünk. Ha az eredeti időpontban érkeztünk volna, akkor lehet, hogy nagyon kellemetlen meglepetésekben lett volna részünk, hiszen az időjósok citromsárga riasztást adtak ki szélre és havazásra, február 4-re, sőt a Vigyázó és a Retyezát területére narancssárgát. Ez semmi jóval sem kecsegtetett volna, így a vezetőnk, Robi a halasztás mellett tette le a voksát. Teljesen bölcsen. Hogy megérte-e? Az mindjárt kiderül... :)

A Vigyázó-hegységnek több neve is van. Kalota-havasoknak, Kalotaszegi-havasoknak is hívták, amit már Bakócz Tamás is használt elnevezésként, de hívják a románból eredeztetett Vlegyászának (Vlădeasa) is. Mi leginkább az eredetihez ragaszkodunk, mi így használjuk. A domborzata egy észak-déli tengelyt jelent, akárcsak a Csalhó-hegység (Munții Ceahlău). Hasonlatos élmény és látványvilágot takar a vulkanikus vonulat, ami a mezo- és neozoikum terméke, a maga 60 millió évével. 
Keletről a Székelyjó-patak (Pârâul Săcuieu), északról dárdahegyként ékelődik a Sebes-Körös (Crișul Repede), nyugatra a Nagy-Sebes-patak (Pârâul Drăganului), amit a Fekete-Körös (Crișul Negru) és a Jád-patak (Pârâul Iad) zár. Délről a Bihar-hegység (Munții Bihorului) övezi, a Székelyjó-patakon túl pedig a Gyalui-havasok (Munții Gilăului) övezi.
Úticélunk a legkönnyebben Kőrizstető (Scrind-Frăsinet) településről volt elérhető, így az ortodox templomnál hagytuk az autókat és innen kapaszkodtunk fel a Vár-völgyben (Valea Cetății) tekergőző patak mentén, az erdészeti úton. A falu lakossága 2011-ben 171 fő volt, ami nem sok, de tovább gyérítette az amúgy is behúzódott lakosság hiánya, akik a maró fagyban nem léptek ki otthonaikból. Csupán egy-egy jármű haladt keresztül. 
Az aszfaltozott utat az erdészetire cseréltük fel, ahol senkivel sem találkoztunk egész álló nap. De miért is jó ez? Engedd meg, kedves Olvasóm, hogy egy bölcs idézettel válaszoljak:

Elmúlt a karácsony és a szilveszter. Nem hagyott bennem mély nyomot, mert az ünnepek már nem azok, amik annak idején voltak. A karácsony a pőre kapitalista konzumfétisizmus keresztjére lett felszegezve, amit az időjárás sem tudott szelidebb járomba terelni, mivel olyan volt, mint egy felfokozott, esős októberi esemény. Jézus születésének keresztény ünnepe és a status quo között akkora szakadék tátong, hogy egész kontinenseket lehetne ebbe kényelmesen belezsúfolni. A meghittség helyett az angolszász hegemónia kulturális gyarmatosítása rakódik rá, ami az ajándékvásárlási dömpinggel kezdődik, a pénzéhességgel folytatódik. A szilveszter pedig annak az ünnepe, hogy álarcban lehet trombitálni, ész nélkül robbantgatni és vedelni eszméletvesztésig.
Sarkosan gondolom? Igen. Viszont nem jelenti már egyik sem azt az emelkedett szépséget, amit kellene. Számomra már nem. Felnőttem és vágynék a lelkem mélyén olyan örömökre, mint például a szánkózás vagy a hó megmarkolása, de abból sem jutott ki. Esőből, sárból annál inkább. Nekem a hó jelenti a telet, nem az áruházi karácsonyi dekor és zene...

Aztán eljött január 21. és mi ismét felkerekedtünk. A lehangoló őszies januárt már a Tisza után kezdték felváltani a hófoltok és éreztem, hogy ha kicsiben is, de visszakaptam valamit. A tompított fényszóró a havat súrolta haladtunkban és én ennek igazán tudtam örülni. Nógrádban már valóságos Narnia fogadott minket, ahol a fákat is vastagon lepte a morózus víztömeg. Nagy zimankó ugyan nem volt, mert közben olvadozott, de áhitattal szemléltük a lepelbe borult völgyeket, bérceket. Az Ipoly Szécsény után igazi tengerré duzzadt, Balassagyarmatnál pedig mintha a Dunán mentünk volna át Tótgyarmatra (Slovenské Ďarmoty). A rónaságon belvizes területek uralták sokfelé a tájat, a patakok pedig forradalmi tömegekké avanzsálódtak, akik mintha a sok csapadéktól történelmi lendületet kaptak volna, hogy meginduljanak. 

A Korponai-dombság legdélibb csücskébe vájt, azóta már inkább elhagyatott borospincék szegélyezték az országutat Lukanénye (Nenice) irányába. Csáb (Čebovce) mellett felkapaszkodtunk a 75-ös főútra, hogy Ipolyság (Šahy) felé fordultunk, miután hamarosan a nógrádi időjárási körülmények jelentkeztek megint. Apafalva (Opava) után a magasmajtényi (Hrušov) leágazás után a 75-ös út mellett hagytuk a járműveket. Innen a kék jelzésen, gyalogosan indultunk meg.

Ab ovo magába szippantott minket a téli erdő meghittsége. Amit a talmi világ mesterkélt esztétikája erőltetett a karácsony előtt, azt most Földanya magvakként hintette körénk. Alig lehetett betelni azzal a megvilágosodott nyugalommal, amit a fehérbe burkolózott rengetegek és mezők sugalltak. A lágy szellőben neszező lombkoronák üdvözölték lépteinket. Magamban mindig hálaimát rebegek és bár a túratársak társasága mindig üdítő, de azért jó volt egyedül magamévá tenni ezt a háborítatlanságot. Amikor meditálok, akkor ide vágyok, amikor itt vagyok, akkor otthon érzem magam. A fakerítésekkel szegélyezett sarjerdők váltakoztak a már megnőtt rokonaikkal, amikor egy fából ácsolt pihenőhelyhez érkeztünk hamarosan. Egy kisebb partizánemlékmű emelkedett a tőszomszédságában, mementóként az itt folyó 1944-es ellenálóknak. Innentől kezdve eseménytelenül baktattunk a várig, ahová alig kellett emelkednünk.

Csábrág (Čabraď) a Litva-patak kanyarulatában emelkedő hegytetőre épült. A neve magyar eredetű, hasonlóan a Rózsahegy (Ružomberok) felett található Csebrádhoz (Čebrať). Birtokosai között a Hontpázmány nemzetséget említik először, majd sokáig a Koháryak birtokolták, akik a Habsburgok odaadó hívei voltak. A Rákóczi-szabadságharc idején Koháry István a kapura az alábbi feliratot vésette: DAT DEUS CUI VULT - STEPHANUS KOHÁRY, azaz ,,Ad az Isten annak, akinek akar - Koháry István. Bár odaadóak voltak a labancok irányába, azért nem átallották megnyitni a kapukat a kuruc sereg előtt, mivel akkor is divat volt a kisebb ellenállás irányába voksolni. Az említett vésetet Bercsényi Miklós kaján vigyorral nyugtázta, majd lecseréltette az alábbival: ACCEPIT UBI VULT - NICOLAUS BERCSÉNYI, azaz: ,,Ott vesz el, ahol akar - Bercsényi Miklós. 1711 után is maradt Koháry birtok, de a család jobban szeretett volna a hideg, huzatos vár helyett Szentantalon (Svätý Anton) időzni, az újonnan megépült barokk kastélyukban. Koháry Ferenc 1812-ben felgyújtatta a szükségtelenné vált erődítményt. Azóta pusztuló rom, amit azért újítgatnak és végeznek rajta állagmegóvásokat, így a kaputorony új tetőzetet kapott, a felsővárban pedig paravánon szemléltetik a munkamenetet. 

A kilátás idilli volt. Engedélyeztünk magunknak egy kis ebédszünetet. Feltűnő volt, hogy bár a patak miatt az erősség fekvése stratégiailag ideális volt, a környező csúcsok felülmúlják a várhegyét, ezért sem volt előnyös a török korban. Pusztán a szerencsének volt köszönhető, hogy az ellenség nem vette be, miután Nógrádot már teljességgel bekebelezte a XVI. század második felében. Most azonban az esztétika hódított, nem a fegyverek. Le is győzött minket, mert nem győzött a csapatunk ámulni.

A várhoz vezető nyergen a Litva irányába, lefelé vettük az irányt. Már a magasból is látszódtak a házak romjai, de leérve szembesültünk csak igazán a milyenségével. A semmibe vezető villanyvezetékek szolgáltak egykor árammal az ottani falucskának. A temetőben rozsdamarta, erősen korrodálódott Krisztusok keltek birokra a korok vasfogával, csupán egy gránit obeliszk hirdette az 1945-ben, mindössze 12 évesen jobblétre szenderült Pavel Vylhen emlékét. Akárcsak a gyermek, a falu is az öröklét irányába fordította arcát. A feszületek tövében pincék és egykori házak csonkjai meredeztek az ég felé, tetejük már réges-régen beomlott. A térkép tanulsága szerint egy bányalejárat is volt a sziklaoldalban, de az igazi megdöbbenést a mi Szent István királyunk emlékére szentelt templom jelentette. 
A Koháry család által emelt nagyobbacska templom állapota nagyon leromlott. Bár vasajtó rekesztette el a kíváncsiskodókat, mi bementünk. Sok tucatnyi falfirka éktelenítette a falakat, a berendezést elhordták, a szószék (vagy zsoltártartó?) deszkái a semmibe meredtek, az ablakok betörtek, a sekrestye padlóig le lett pusztítva. Mindig meghökkent az emberi vandalizmus, hiszen mindig képes a önmagát alulmúlni. Igaza volt Michel Houellebecqnek, amikor azt írta, hogy a világegyetem egy jelentéktelen galaxisának egy még jelentéktelenebb karján élt egy élőlény, amelyik kimászott a tengerből, a csülkeire emelkedett, elkezdett két lábon járni és kijelentette, hogy nincs Isten. Ennek az eklatáns bizonyítéka az immanencia dicsőítése, a carpe diem, a pillanatnyi előnyök opportunizumusa vagy a legvirulensebb parazita: a marxizmus. Ezek az önzőség, a tudatlanság és a gyűlölet csírái, amelyek képesek lángba borítani egész földrészeket. Az ember pedig sosem lesz több egy primitív megalomán bitorlónál, amint ez a kis kápolna is példázza, mivel saját mivoltát sosem fogja felülmúlni. Aki nem így gondolja, az nézze meg, hogy milyen világban élünk...!
Összesen két nyaraló: egy magán és egy községi tulajdon maradt fenn, üzemel a mai napig. A többit szépen lassan elnyeli az enyészet. Nem szánnak rá több energiát, hiszen a völgy gazdag élővilága nagyon szigorú védelem alatt áll, így az újbóli visszatelepítést felülírja a hüllők rezervációja, így a falu a XX. század hetvenes évei óta lakatlan.
Egy pár sor jutott eszembe, ami idevág. Jó régi, de a mondanivalója ugyanaz. Elég negatív, de az optimista Abendland sallangját elhagyva abszolút megfeleltethető Csábrágváraljának, de akár ennek a Zeitgeistnak is, amiben a kollektív psziché pusztul:

Csend lesz, halál és béke

Minden törvény törvénytelen
Véget ér holnap a történelem
Kegyetlen évek jönnek
Hiába hullanak a könnyek

Nincs hova menekülni
Nem fog az ég kiderülni
Kihúnynak a csillagok
Jönnek a sötét évszakok.

A Moby Dick 1991-ben szépen megírta mindezt. Durva és nyers, mert ott terem a pőre realitás a hallócsontocskakon át az agyban. És akkor felmerül a kérdés, hogy valóban kegyetlen évek jönnek...? 
Amikor az emberek közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha, mert egyetlen gombnyomással kapcsolatba léphetek a világ másik végén lévő emberrel, de ugyanakkor tapasztaljuk, hogy a fizikai értelemben csonkig égünk, mint a gyertyák, mert elfogytak a valóságos, interperszonális témák. Szubsztantív lényegünk a fogyasztás lett. Ezt az ,,élményt" a kommunikációban dolgozzuk fel, amikor a közösségi médiában, a telefonos megosztásokban dörgöljük a másik orra alá a nekemizmust, azaz ,,nekem van", ,,nekem tellik", ,,nekem jár". Kirakattá vált az emberi életesemény, amit áruba bocsátott a digitális impérium: esküvő, gyermek, eljegyzés. Mindennek a kék-fehér májában a helye...
Ezek már kegyetlen évek, amiket élünk. Elég egy hírportált elolvasni, hogy belátható legyen: nincs egypólusú globális dominancia, mert nem mindenki vevő mindarra, ami Ciszlajtánián túl terem. Másrészt a dolgok felettünk történnek, a nélkül, hogy minket megkérdeznének. Az emberek széles tömegei pedig sosem voltak ennyire kiszolgáltatottak, mint ma.
Hogy jön ide Csábrágváralja? Úgy, hogy ez egy sorvadt mutatóujj egy apró völgyben, ami még a földből kimered, de int, hogy az idilli csend léte lejárt. A hangos metropoliszok őrjöngése gyűr alá mindent, ami nem tagozódik be. A magyar falu sorvad, de a szuburbán alvótelepülések zöldövezete napelemesedik és szívja az energiát a nagyvárosból. Nélküle pont olyan sorsra jutna előbb-utóbb, mint a romos sorstársa.

Innen a Litva bal partján haladtunk. Olvadt a hó, süppedt a sár. Vigyázni kellett, hogy hová lépünk, hiszen a sok hólé ideiglenes csermelyt duzzasztott a lábunk alá. A középhegységek hangulatát idéző völgyvájatban emelkedtünk és muflonokkal is találkoztunk. A távolban szökellőkkel és egy póruljártnak a csontvázával is. Szegény ördögből már alaposan belakmározott a többi ragadozó, így alig-alig maradt belőle valami. Az erdő után egy nagy tisztás húzódott a 75-ös útig, aminek a szélén egy szintén sorsára hagyott tanya árválkodott. A fából ácsolt melléképületek egy része már összedőlve feladta a harcot, de kettő még dacolt vele. A kőház már szintén az összeomlás szélén egyensúlyoz, de még megvan. Az ablakok betörve, az ajtók leszedve (ellopva?) fogadtak minket. Benézve egy szék és egy asztal árválkodott a faággal alátámasztott mennyezet alatt. Egy graffiti ,,okradneš" (magyarul: ellopod) részét lehetett kiolvasni. A többi már szintén a festékkel együtt a padlón végezte. Úgy éreztem magam, mint a Hasadék (Trhlina) főhőse, Igor, aki a Tribecsben társaival felkerekedve egy megdöbbentő anomáliának lesz a részese, amire sem akkor sem később nem találtak magyarázatot. Kezdve a bozótosban lévő leromlott állapotú házikóval, amit Andrej pedánsan dokumentált, majd ismét oda visszatérve eggyel több helyiséget fedeznek fel: egy spájzot...

Na, de a valóságban lassacskán befejeztük a sétánkat. A kövezett úton, a menetiránnyal szemben, annak szélén haladtunk a buszainkhoz. Utolsó pontként említést érdemel a már fentebb említett Magasmajtény/Hrussó (Hrušov) is, ami bár abszolút szlovák többségű volt, 1938-ban nem akart a cseh impérium alatt létezni, hanem kérte visszacsatolását a történelmi Magyarországhoz. A történelem végérvényesen rendelkezett, ezért hívják ma már Csábrág várát hrad Čabraďnak...

Legutolsó lépteinket a szürkület előtti örökérvényűen léleksimogató naplemente koronázta. Ez volt számomra az igazi karácsony, az igazi tél, az igazi megnyugvás...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

A Nagy-kő és a Recski kényszermunkatábor története egy napon esett. Mindkettőt más szájízzel és hangulattal közelítettük meg és más katarzist hagyott bennünk. Az előbbi érzéseit már korábban összefoglaltam a https://csellengowilkowski.blog.hu/2023/01/11/a_nagy-ko című leírásban. De annak a folytatását, erre a szomorú emlékhelyre való ráoktrojálását ízléstelennek tartom, ezért ketté bontottam a szombati napot.
Amikor beszálltunk a gyalogtúra után, akkor azt nevetgélve tettük, de valahogy ott bujkált bennünk látensen, hogy most egy fordulat fog beállni. Olyan ez, mint amikor a gulyás anno kinn legeltette az állatokat a Hortobágyon, ragyogó időben, miközben érezte a zsigereiben, hogy hamarosan becsap a ménkű. Kivette a szájából a pipát és a csutorával mutogatott a láthatárra. Az érzés pedig akkor erősödött fel, amikor a horizonton kezdtek az első viharfelhők felbukkanni. 
Először csak egy tábla formájában, majd még egy követte. Elérkeztünk Recskre és onnan balra fordulva jó pár kilométeren át vezetett az utunk az erdőn keresztül. Majd egy jobbkanyar és meg is érkeztünk a parkolóba. A bejáratot egy földre eresztett sorompó, némi szögesdrót és egy romhalmaznak beillő őrtorony jelentette. Ez már sokat sejtetett. Az őrtorony már annyira romos volt, hogy szalaggal kellett körbekeríteni. Jobbkéz felé két emlékmű is jelezte a ,,magyar Gulagot". Az egyik a hivatalos szervek által emelt, a másik Földváry-Boér Elemér, Dudás József, Marényi Ernő emlékműve, kicsi keresztekkel, amik erősen emlékeztetettek a vazseci német katonai temető síremlékeire. 
A pénztár egy nagyon szerény kis téglaépületecske volt, ahol mindössze 500 Ft-ot kellett fizetni, cserébe egy képeslapot vehetett a kezébe a látogató. Volt jó sok, de egy fekete-fehérre esett a választásom, amin a már ecsetelt bejárat volt abban az állapotban, amikor még üzemelt a létesítmény.
A látogatóközpont sajnos zárva volt már, de azért így is tartott érdekességeket a hely. Első ránézésre idilli csend és nyugalom lengte be a helyet. Olybá tűnt, mintha egy arborétumban sétálnánk. Festői tavacska, friss levegő és erdős rengeteg szegélyezte a területet. Egy kisebb emelkedővel pedig feljutottunk oda, ahonnan láttuk, hogy hová is érkeztünk. Amit láttunk, az mind rekonstrukció, hiszen 1953-ban, ahogy Nagy Imre hatalomra került, beindult a terület átrendezése, az épületeket pedig ledózerolták. Ugyanakkor beazonosítható volt a terület, így a rendszerváltás után rekonstruálták néhány épületét. 
Először a már említett bejárat, majd a barakk, ahol kiállítást rendeztek be. A többi objektumnak az alaprajzát jelölték ki és akárcsak Auschwitzban, itt is képet kaptunk arról, hogy hogyan nézhetett ki a terület. Maga a lakóegység - már ha lehet így nevezni - fából épült, a deszkák között pedig ujjnyi lyukak is tátongtak. Ami nekünk nem tűnt diszkomfortosnak, hiszen egyrészt utcai ruhában léptünk be, másrészt a január az 50-es évek elején nem volt ilyen enyhe, így a besüvítő szél bizonyára pokolian kínozhatta a foglyokat. Mindössze egy, egy kisebb krematóriumra hajazó kályha jelentette a fűtési lehetőséget. 
Ha valaki olvasott Szolzsenyicint, akkor bizonyára az ottani légkörről képet kaphatott. A köztörvényesek (blatnoj) a börtönőrök (volnyaskák) világa keveredhetett a politikai elítéltekkel (58-asok). Mivel a rendszer három évig állt fenn, így hál' Istennek szó sem volt arról, hogy évtizedekre ítéltek volna el bárkit is. Nem került számításba az, hogy ismét marasztalják, vagy ahogyan Szolzsenyicin mondta, kapott 10 évet, majd még 15-öt a puttonyába, amikor szabadult volna. 
A kiállítás tanulsága szerint Vas Zoltán (szül.: Weinberger) szorgalmazta a politikai elítéltek kényszermunkatáborokban történő elhelyezését 1950-ben, így született meg Recsk, ami annyira titkos intézmény volt, hogy a falubeliek sem tudtak róla. Az őrség rekrutációjának alapja a megbízhatóság volt, ezért főleg a külső őrség összetételét alkották a munkásosztályból kikerültek.
Az elítéltekkel csak kevesen kerültek kapcsolatba, de abban sem volt köszönet. A hivatalos megszólításuk a ,,felügyelő úr"(?) volt. Ugyanakkor a tábor szlengben a lakók a Makaróni, Csepel, Vipla, Vágottnyakú, Babaarcú, Borzas gúnynevekkel illették őket. Mindemellett voltak brigádvezetők és barakkparancsnokok is, ugyanúgy, ahogyan a Szovjetunióban.
Kár megemlíteni, hogy az őrség finoman szólva sem az értelmiség berkéből került ki. Bevált recept volt a korábbi diktatúrákban is, hogy a tanulatlan, erőszakos elemek bázisa volt a karhatalmi erő, akárcsak később a Munkásőrség. 

Voltunk már a Magas-, a Liptói- és az Alacsony-Tátrában. A csapat látott már medvét is. Erre viszont, ami év eleji bemelegítésként lett beharangozva, nem tudtunk felkészülni, mert nem is lehetett. Az embert próbáló megnevezés nem fedi le mindazt, amit átéltünk. Többen azóta gyógyszer- és alkoholfüggők lettek, mások a könnyeikkel küszködnek, pedig már sokat láttak...
Ha valaki olvasta Leslie L. Lawrence Sindzse szeme c. kötetét, akkor ismerős számára a serpák hangulata, akik a nevezett jelenséget megpillantva szívük szerint fejvesztve menekültek volna felszerelésestül, jakostul egy Katmanduhoz hasonló civilizált helyre. A vándor nem vállal felesleges kockázatot, de mi mégis belevágtunk abba a lehetetlenségbe, amit a Heves-Borsodi-dombság tartogatott számunkra. Érdemes megemlíteni, hogy sem Erőss Zsolt, sem Kiss Péter nem vállalkozott erre a terepre. Nem hiába...
Mint oly' sokszor, most is felkerekedtünk, hogy hódoljunk a természet iránti olthatatlan szeretetünknek. Hajnalhasadta előtt már az autópályán voltunk, hogy Mezőkövesdnél letérjünk és szépen lassan közelítsünk Bükkszenterzsébethez. Minden simán ment, mert a járművekkel a központban meg is álltunk. A játszótér feletti dombon a Szenterzsébet felirat díszelgett, akárcsak a jól ismert Hollywood. Ki tudja? Az is lehet, hogy egy helyi filmvállalat feltörekvésének első mementója, mivel a magyar Tarnamount Pictures így tette le az első alapkövét...
Átöltöztünk, összepakoltunk és búcsút intettük a pleisztocén alapszelvénynek, amire a felirat volt erősítve. A falut hamar elhagytuk, de azért pár kutya vészjóslóan ugatott felénk. A Cujóra hajazó kis tacskó vérben forgó szemei borzolták a kedélyeket, de megmakacsoltuk magunkat, mert holmi házőrző csahos velünk nem fog kibabrálni! Még az az eb sem, akinek az ugatása az Etna kitörésére emlékeztetett, a mérete pedig egy satnyább ökörét meghazudtolta! 
A 3780 tengeszint feletti magasságon lévő Darázs-patak völgyében meneteltünk. Szélcsend volt, de néha kísérteties sóhajt eresztett meg egy-egy szellő. A halottak hangjait véltük benne felfedezni. Értetlenül bámultunk egymásra, mint olyan expedicionisták, akik valami ősi várost tártak fel az Antarktiszon, akárcsak Az őrület hegyei c. Lovecraft regényben. Itt minden le volt legelve. Feltételezésünk szerint a tarnaleleszi tibeti menekültek jakjai végeztek ennyire pedáns munkát a domboldalakkal, mivel a fű szinte sehol sem nőtt térdig. Itt-ott le is lapult. Lehet, hogy Lovecraft shoggothjai mégis léteznek...?!
A ritkás oxigénben haladtunk tovább. Hegyről le, hegyre fel! Az utolsó emberi mementó a völgyben egy gémeskút volt. Mint egy tilalomfa, hogy itt még vissza tudunk fordulni. De mi még itt sem engedtünk a kényelmes csábításnak! 
Egy völgyben vezetett az utunk, ahol elhullott állatok csontjaival találkoztunk. Dr. prof. habil. F. Róbert, alias RÓBERT!, barátommal arra jutottunk, hogy a domaházi jeti műve lehet, akinek a kedvenc tápláléka a nagykárolyi betoncserép, de mindent megeszik. Juhász Árpád feljegyzéseiből tudjuk, hogy nagy farka van. Egyesek szerint hátul, mások szerint elöl, a testét pedig sűrű barna szőrzet borítja. Nem is szerettük volna felborzolni az idegeket, ezért nem szóltunk a többieknek. Kár lett volna sokkolni a csapatot a felfedezésünkkel. Különben is sikerült az emlősöket is letargiába taszítanunk, amikor felfedeztük a fenyődepresszió jelenségét, amiből közös doktori munkánk is született és azóta a növényorvosi egyetemi képzésben alapműnek számít. A zabskizofréniával foglalkozunk mostanság, de ezen a tájon egyelőre nem lehetett fellelni.
A Koponyák-völgye után meredek kaptató vezetett a 6392 méteres magasságal büszkélkedő Nagy-kőre. Előkerült a hágóvas, a jégcsákány. Idegtépázó körülmények között kaptattunk felfelé. Volt egy meredek vízmosás, amit jakháton tudtunk volna könnyebben megtenni, de a könnyelműségünk miatt kénytelenek voltunk gyalogosan. Többeket az idegösszeomlás kerülgetett, ezért engedélyeztünk magunknak pár pihenőt. Egy ősi lépcső is vezetett az ösvény mellett, amelyet lábszárcsontokból és sípcsontokból építettek eónokkal ezelőtt. Hosszas szenvedések árán éltünk fel a Tarna-völgyi Mount Everestre. Sikerült!!!
Könnyekig hatoló boldogság lett rajtunk úrrá! A menedékháznak tetsző kis faépület valójában a tarnai tibetiek emelték Mára tiszteletére, hogy megóvják a túrázókat a spirituális úton. Neki mutatnak be áldozatot és kérik, hogy a dharma irányát ne hagyják el. Sokan nem tudják, de Lőrincz L. Lászlót ez a vidék ihlette a Halálkiáltók vagy a már említett Sindzse szeme megírásakor. A kilátás félelmetes volt, a meredély pedig beleveszett a messzeségbe. Büszkén, emelt fővel kezdtük meg az ereszkedést a csúcsfotókat követően. Paravánok voltak kitéve a helyi faunáról. Például a fogas pintyről, az elevenszülő kobráról és a bundás harkályról. Áhitatosan tanulmányoztuk ezekről a különleges fajokról készült leírásokat. A Nagy-kő sziklafalát innen is megtekintettük, ami a felhőkbe veszett volna, ha aznap nem lett volna ragyogó napos időnk. 
Indultunk vissza a buszhoz. Útközben elhagyott gyümölcsösök, puszták szegélyezték a haladásunkat. Az útirányt pedig módosítottuk, mert egy temetőhöz érkeztünk volna. Elég volt az ártó szellemekből és az oxigénhiányból. Nem szerettük volna ismét az elhunytakat bolygatni. Minél hamarabb igyekeztünk vissza a járműhöz, ahová rettenetesen megtépázva érkeztünk. A helyiek dermedt, üveges tekintettel integettek és köszöntek nekünk. Hiába, akárcsak az Ave, Caesar, morituri te salutant! kijelentés. A kutyák sem mertek nagyon csaholni. 
A lehetetetlent kísértettük és győztünk! Óriási erőfeszítésünket egy-egy szendviccsel koronáztuk, mások egy kis teával.

Él a képzeletünkben, ha Jungot alapul veszem, akkor a kollektív tudatalattinkban egy vágy arra vonatkozóan, hogy milyen a karácsony. Mélyen belénk van ágyazva a havas táj, a fehérség, mivel nincs olyan dísztárgy, műalkotás, ami vagy amely nélkülözné a behavazottságot. Ha önmagunkba tekintünk, akkor be kell, hogy lássuk, hogy nem tudunk azzal azonosulni, amikor az ausztrálok a tengerparton ünnepelnek, mivel náluk a december a legmelegebb hónapok egyike. Elképzelhetetlen, hogy pálmafák alatt sütkérezve kívánjon bárki is boldog karácsonyt. 
Viszont az utóbbi emberöltő, amióta ezen a világon vagyok, azt hozta magával az idősebbek szerint, hogy ,,elsarasodott" az ünnep. Élénk barázdákat vésett belém az emlékezet arról, hogy a Nagyihoz a szüleim szánkón húztak maguk után. Arról ugyanúgy, amikor a srácokkal addig csúszkáltunk a havon, amíg kisebb koripályát nem köpültünk ki magunknak, amin vígan csúszkáltunk. Megmaradt a kép, hogy kicsik voltunk, farsangoztunk és egy telet jelképező boszorkányt égettek el a tanárok az iskolában. Olyan volt, mint a szláv maszlenyica (Мaсленица, Масниця) és a német Fachsing itteni meghonosodása. Melyik volt előbb és ki hatott kire? Ne boncolgassuk most.
December van. Az eső hajnalban kövér cseppekben és sűrűn áztatta a városi flasztert. Sietősen és kedveszegetten rámoltam be a cókmókomat a buszba. Végeláthatatlan szkandert folytattunk az út során a párásodással és az esővel, hogy kilássunk. A  Dobsina (Dobšiná) feletti Dobšinský kopec nevű szerpentines emelkedőn felújítást végeztek és ez eléggé trükkössé tette a vezetési szituációt, amit a csúszós útfelület koronázott meg. Ez volt az a pont, ahol a lendületből vissza kellett venni, mert egy mikrobusz több emberrel a fedélzetén, olyan tehetetlen tömeget jelent, ami kicsúszás esetén könnyen válik a sík útfelületen irányíthatatlanná. Bár híve vagyok a dinamikus vezetésnek, van olyan szituáció, amikor a legjobb, ha az ebbéli berögzüléseket elengedi az ember. Hússzal, maximum harminccal értem el a parkolót. A lényeg a megérkezésen volt.
Itt átöltöztünk és nekivágtunk a már havas terepnek. Anno, bő két éve jártam a csúcson és a kilátás önmagáért beszélt, mivel az Alacsony-Tátra (Nízke Tatry) keleti felére rendkívül impozáns látvány nyílik, de erős kételyeim voltak, hogy aznap egy szemernyi esélyünk is lesz erre. Sztracéna (Stratená) része a Jégbarlang (Dobšinská ľadová jaskyňa), ami melegebb időben tömegeket vonz, de mivel november 1-jével a barlangot bezárják a látogatók előtt, az idő sem volt túl barátságos, ezért minden kihalt volt. Csupán a Borovniak felé vezető erdészeti és tanyákból kivezető földutakon találkoztunk némi járműforgalommal. 
A tanyavilágot és az erdészeti munkák bizonyítékait magunk mögött hagyva már csendes erdei úton lépdeltünk. A sárga jelzés vitt fel minket a Nižná Záhrada (Alsó Kert) elnevezésű elágazásig. Még a kereszteződés előtt váltott a gyephavasi táj arra a hangulatra, amit a Temnozor Урочища снов című száma tud számomra a legjobban átadni. Az Урочища снов annyit jelent, hogy Kísértett álomtájak, magyarul. 

A ködös, felhős mezőket a szél süvítve boronálta, amiből csak elszáradt kórók és néhány magányos fenyő vagy azok csoportja emelkedett ki. Az erdők fala olyan elmosódott volt, akár egy pupillatágítás után, mivel csak derengtek a szálegyenes fák sorfalai, ahonnan már a rengeteg kezdődött.
Igen, ez volt a Szlovák Paradicsom határa (Národný park Slovenský raj), amit egy őrszemként posztoló tábla hirdetett. 
Inenntől mezőkkel, erdei és ligetes szakaszokkal tarkított némaság vett minket körbe. Lemaradtam a csapattól, hogy pixelekbe önthessem ezt a hangulatot, amelynek az átadására most a nyelvi korlátoltságon keresztül vállalkozok. Ugyanezt a képek sem adják vissza. Hogyan is lehetne egy élményt elmondani, amire még az érzeten túl kitüremkedő megfogalmazás is elégtelen? Egészen egyszerűen ott kell lenni. 
Ha a Tibeti Halottaskönyvet veszem alapul, akkor a bardo négy szakasza van az ember életében: születés, halál, köztes lét és ismételt testet öltés. Mi van, ha ez egy ilyen egyedüli lét, amikor nincs emberi lét, csak én vagyok és a saját gondolataim, egy kisebbfajta megvilágosodással ér fel? Mi van, ha ez a számádhi egy formája volt? Valahogy így érem meg ezeket a pillanatokat, akárcsak a Hernád-áttörésnél. Ott vagyok fizikailag, de az a terület, ahol tartózkodom, mégis egy transzcendentális élmény, ami tudatfelettes és több annál, mint amit egy egyszerű hegyi séta jelent...
Ilyesfajta furcsa élmények kavarogtak bennem akkor is, amire lehet már lenne valamilyen patologikus diagnózisa egy pszichológusnak. De egy eszkatologikus élmény nem tárgya a nyugati materializmusnak. Ahogy a sinrin joku (erdőfürdőzésre) is furcsán tekint, mintha arra lenne, hogy megcáfolják. De őszintén szólva mindez nem érdekel...
Megpihentünk a Strmá prť nevű csúcs alatti házikónál. Bivakolásra is alkalmas a kis létesítmény, de ilyen időben igencsak kemény vállalkozás.
Ahhoz képest, hogy felfelé kellett volna igyekezzünk, lefelé haladtunk. Egészen kényelmes élmény, megnyugtatja deréktól lefelé a fáradt túrázót, de sejtettük, hogy ennek hamarosan böjtje lesz. Bokáig, vádliközépig ért a hó, de az utunkon le volt taposva. Ez nagy könnyebbség volt. Egy nagy tisztás aljában helyezkedett el egy kis esztenára emlékeztető faház. Kiemelkedett a fák, hómezők és a felhős kilátásban. A párás, erdős vidék már feketébe fordult és fenyegetően uralta a horizontot. Akárcsak a Negură Bunget Iarna (Tél) című száma. Az alcíme is azt az érzetet táplálta În pădure urlă lupii (Az erdőben farkasok ordítanak)

Utunk egy jobbkanyarral a Borovniak felé vezetett. Először találkoztunk túrázókkal. Egy kisebb szlovák csapattal, amelynek női tagja hiányolta a sálját és rákérdezett többünktől, hogy nem láttuk-e, de sajnos mi nem a Garam-forrástól (Prameň Hrona) érkeztünk, így esélyünk sem volt a ruhadarabbal ismeretséget kötnünk. Viszont a szomszédos Ondrejiskón és a célunkon készült felvételeket mutattak. Az Ondrejisko bércén nem jártam, de az élmény a képeket elnézve kihagyható volt. Nem érdemes - nie warto. Ez van!
Búcsút vettünk tőlük, majd félórányi menetelést követően megérkeztünk. A jól ismert fémtábla jelezte, hogy jó helyen járunk. A levelétől megszabadult fa boszorkányosan tekergő ágai mellett a nagy fakereszt jelölte ki a pontot, hol a Borovniak magasodik. Padok voltak kihelyezve, de senkinek sem akaródzott leülni. Eszembe is jutott Mircea Eliade kozmicizációs tézise, amiről már máshol értekeztem. A keresztény kultúrkörhöz tartozunk, ezért kereszttel jelöli az európai világ a csúcsot, állít feszületet az utak mellé. Nyugaton már nem, mert a féktelen ifjúságban tombol, de nálunk még ennek van keletje. Reméljük lesz is...
Rövid időzés után elindultunk arra, amerről jöttünk, de szaporábban, mert eleve egy bő órával korábban sötétedik az erdőkben és a téli napforduló előtt jártunk még. Üdítő meglepetés volt, hogy a vezetőnk, Robi mindenkinek egy-egy bögrével kedveskedett, amin az egyesületünk logója szerepel. Szép és szívet melengető gesztus az erősen szürkülő alkonyban ott, ahol markolni kezdett az esti fagy.
Visszafelé pedig ismét csak az óvatos formámat hoztam a volán mögött. Gyakorlatilag Dobsináig mindenki megelőzött. Jó 5-10 perces késést generáltam, de felötlöttek ismét Bear Grylls szavai, aki bár sokakat megoszt, de ez a tanácsa míg élek elkísér:

,,Jól lehet ezerszer is csinálni, rosszul elég egyszer."

Van egy eldugott szeglete a Felvidéknek, ami kiesik a fősodrú látószögből. Délkeletre van a Magas-Tátra gránitos rögeitől, és szintén ugyanebben az irányban az Alacsony-Tátra többnyire gömbölyded, mészköves gyephavasi lankáitól. A Király-hegy (Kráľova hoľa) alatt futó 66-os számú és a 67-es Dobsina (Dobšiná) felé vezető országutak szögében helyezkedik el a Szlovák Paradicsom Nemzeti Park oroszlánrésze, de ezen túl is nyújtózkodik, hogy megérinthesse Vernár mellett az Alacsony-Tátra legkeletebbi csücskét, de a 67-es úttól Garamfő (Telgárt) felé menet balkéz felé elhelyezkedő kisebb terrénumokat, mint például a Borovniak csúcsa.
Délen a Dobsinai-domb (Dobšinský kopec), illetve a város medencéje övezi, illetve a Gömör-Szepesi-érchegység. Északon a Hernádi-medence (Hornádska kotlina) határolja. És innen a túra névadója. Nem tekinthető teljesen egy határolótényezőnek, mert Káposztafalva (Hrabušice) alatt belép a karsztos területre, amelyet az évmilliók alatt, álhatatos munkával fúrt át, létrehozva ezt az impozáns szurdokot, amin keresztül az utunk vezetett. Kissé olyan, mint a Szádelői-völgy, amit egy patak munkája végzett. Bár itt a Hernád még eléggé vékonyka és sekély, de ideje volt sok, emberöltők százai. 
Hajnalhasadtakor útra keltünk és Létánfalva (Letanovce) felől közelítettük meg a területet. Robi barátom felkészültségét jelezte, hogy kalkulált a téli naplemente koraiságával, ezért volt B-terv is. Egy hurokban álltunk meg a járművel, amit egy fából ácsolt díszes kapu alatt áthaladva értünk el. Mívesen volt kifaragva a Szlovák Paradicsom Nemzeti Park (Národný park Slovenský raj) felirat. Bár az időnk téliesbe nyúlóan őszies volt, azért a nap sütött, míg útközben a Nyilas (Hnilec) és Igló (Spišská Nová Ves) közötti szerpentines, hegyvidéki etapon már hólepel csendjébe burkolózott az erdő. Megszentelt fátyolként takarta be az ágak kuszaságát és az avart.
Mi már saras terepen kezdtük meg a túránkat. Elsőként a piros jelzést érintettük, majd balra kanyarodtunk a Tamásfalvi-kilátóhoz (Tomášovský výhľad). Kicsi emelkedőt követve nagyjából sík terepen haladtunk, majd jobbra fordulva értük el azt. Bámulatos, hogy milyen sziklapárkányt jelent valójában, hiszen a neve alapján emberkéz emelte alkalmatosságot feltételezne az ember, de önállóan lett az, ami. Érdemes volt egy kicsit elidőzni itt, hiszen a völgy felől jövő fuvallat nem csupán hűsítő volt, hanem két világ közötti átjáróként hatotta át a vándor esztétika után sóvárgó lelkét. Ez érezhetőbb volt, mint az ácsolt fakapu. 
Továbbindultunk a folyó irányába a sárga és a zöld jelzések szimbiózisán át, majd egy letérővel csak a zöldön. A szokásos elágazások (rázcestie) táblarengetege fogadott minket. Ez egy kivágott és kezelt fatörzsre volt rögzítve, ami érdekes, mivel sok nemzeti parkban ez a módi. Körös-körül a bükkök hajlíthatatlan sudársága őrizte a szemünket a halványodó napfénytől, ami korábban világosságot nyújtott, de innentől kezdve egyre inkább szürkületbe fordult át a világ. Sebaj! 
A folyó hamarosan már nem csak lapos parttal, hanem marttal ékelődött jobb és bal oldalon egyaránt, mi pedig a vízfelszín felé szorultunk, sok-sok tálcával, amiken haladtunk. Ez egyben a kék jelzés is volt, amit a Hegyimentők útjának is neveznek (Chodník horskej služby), de hivatalosan a Hegyi Szolgálat Hernád-áttörés ösvénye. A története 1960-ban kezdődik és a végleges kiépítése 1974-re fejeződött be. Azóta rendszeresen karban van tarva a szakasz, de nem árt óvatosnak lenni, mert előfordul letört tálcarács vagy kilazult lánctartó vas. tartalmaz 7 hidacskát, 374 láncot, 164 hágcsót és 85 fapallót. Illetve ez volt pár éve, de ez változik az idő során és bizonyára változott is. Viszont a számok komoly beruházásról és erőfeszítésről tanúskodnak.
Az említett elágazástól (Pod Tomášovským Výhľadom) egészen a Hernád-torokig (Hrdlo Hornádu) követtük, hűségesen. Szemet gyönyörködtető volt mindaz, amit a víz jelentett, hisz olyan tiszta volt, a kéksége akár a smaragdé, hogy a tekintetet sokszor magához vonzotta. Ezért érdemes mindig meg-megállni, mert szó sem lehetett arról, hogy menetközben gyönyörködjünk, mivel egy-egy szakaszon a láncok fogása nem opció, hanem íratlan biztonsági kötelesség volt. Bárki, aki ide készül, nézzen a lába elé, képeket pedig csak úgy készítsen, hogy biztos a lába alatt a talaj. Egy óvatlan mozdulat elég, hogy az ember a jeges áramlatban kössön ki, ami a völgy zártsága miatt nyáron is dermesztő tud lenni, de télvíz idején akár végzetes tragédiává is fajulhat. 
Hamarosan elérkeztünk az első hídhoz (Mostík Nad úžinou = Szoros fölötti híd). Egyszerre csak páran mehettünk át, de azért érdemes szakaszosan megtenni, mert a himbálózás a gyenge gyomrot kellemetlen eseményre sarkallja. A Stupačky Pod mlynom szakasz sok izgalmat tartogatott, ahol oda kellett figyelnünk minden lépésre, mert ez már tálcás szakasz volt, ami lánccal is biztosítva volt.
A folyásiránnyal szembe mentünk, így átértünk a Hernád jobb partjára, ahol a Létánfalvi malomhoz értünk. Fel-le baktattunk, mivel a Hernád-torokig azért csak összejött egy pár száz méternyi szintemelkedés, igaz csöndesen, amíg ezeket a sinusgörbéket írtuk le. 
A malom (Letanovský mlyn) tulajdonképpen mára egy pihenőpont, ahol nyaralók és néhány vendéglő sorakozik. A hely ugyan tartalmazza a névadó épület romjait is, de egyáltalán nem kiemelkedő. A Trstený-patak (Nádas) itt torkollik bele a folyóba, de az azon átívelő Karthauzi-híd (Kartuzianský most) már annál inkább megállásra késztet. Olyan, akár a Poltár vagy Nyustya (Hnúšťa) mellett lévőek, de a környezet még ezen az összképen is szebb irányba hangol. Egy emléktábla arról tanúskodik, hogy a szlovák nemzeti felkelés (SNP) idején felrobbantották, 1944-ben. Az útikönyvek szerint a németek, bár ez a táblán nem szerepel. 
Ottjártunkkor a hely kihalt volt. Rajtunk kívül egy pisszenést nem lehetett hallani. A  vendéglőn - bár baltával faragott fordítással - ki van téve magyarul is jó  pár instrukció, illetve tiltás a hozott innivaló fogyasztását illetően. Eléggé lehetetlen értelmezni. A mondanivaló a lengyelből érthető. Na, de már ez is valami!
A vendéglátóhely ponyvával fedett részén azért jól esett egy kicsit szusszanni és az elemózsiánkat elfogyasztani. A csapatra jellemző nézeti különbségek itt felütötték a fejüket, de mint oly' sokszor, most is sikerült egy kis humorral feloldani. Ennyi komolyságot nem lehet nevetés nélkül befogadni! :)
Megnyugodtak a megerőltetett tagok és a kedélyek, ezért felkerekedtünk, hogy abszolváljuk az út maradék részét. Ismét oldalt váltottunk, átkeltünk a Malom feletti kötélhídon (Lanový most Nad Mlynom), majd hamarosan a Reťazová lávka Nad Zelenou dolinou nevű műtárgyon, ami magyarul a ,,Zöld-völgy feletti lánchídnak" felel meg. Innen a Lanová lávka hídján a Vöröskolostor-szurdok elágazásához (Kláštorská roklina, ústie) értünk. Innen megint izgalmas távlatok nyílnak, mert a kolostor romja már régóta izgatja a fantáziámat. Ezúttal nem mentünk oda, de az élet hosszú és máskorra is kellenek célok. Majd máskor... :)
Logikus elgondolás, hogy a Vöröskolostorhoz (Kláštorisko) vezető utak közül a zöldet egyirányúsították. Ezt már csak itthon fedeztem fel, de sokszor járt ez a fejemben. mert bizony ezeken a tálcás szakaszokon (stupačka) bizony komoly fennakadásokhoz vezet az, ha szembe jön egy nagyobb csoport, ami szerencsére most nem történe meg. Viszont érdekes volt, hogy valaki egy olyan szobakutyát hozott el ide, amelyiket kikötötték és nyöszörgött a Tamásfalvi-kilátón, mert a gazdi elment pár méterre. Nincs azzal semmi baj, ha bárki meg szeretné sétáltatni a kis csahosát, de ez a terep még a nagytestű kutyáknak sem ajánlott. Maximum akkor, ha kézben viszi a gazdája, de ez erősen nem javallott. 
Tanúi voltunk a Barlang-lépcső (Stupačky pri Jaskyni) kitettségének, előtte pedig egy emlékhelynek, ahol négy hegyimentő vesztette az életét 2015-ben egy mentés alkalmával. Érdekes, hogy anno,  négy éve egy őszi napon voltunk itt, szép, napos időben jártunk erre. Akkor is itt volt a fakereszt és rajta a játék helikopter, ami most is oda volt erősítve. Az emléktábla pedig mit sem vesztett egykori fényességéből. Bár ne lenne itt... 
Lemaradva a csapattól egy transzcendens gondolat suhant át a fejemen, ami paranormális is egyben. A folyó neszezésén, csobogásán és a saját lélegzetemen kívül semmi mást nem hallottam, de senki mást sem. Mi van, ha elhagytam ezt a dimenziót, mi van akkor, ha egy hasadékba zuhantam? Jozef Karika műve eléggé elültette bennem ezt a magvat. Egyszer csak belesétáltam egy féreglyukba, mint a Stalkerben a szúnyogpilisbe eső csavar. Ízlelgettem ezt a gondolatot, amíg a válaszokkal terhes csend dobolt a dobhártyámban. Nem éreztem félelmet, de a kíváncsiság magával ragadott. 
Sok percen át mentem így, amikor a csoport kezdett el szólongatni. Az éber álom (lucid dreaming) véget ért, az éber REM-fázis átszakadt. Nem volt baj, sőt, mert sok kedves arc fogadott. Azok, akikkel már sok-sok kilométert megtettünk, sok kalandos és vidám élménnyel lettünk gazdagabbak. Hozzájuk tartozni érték!
A Barát-lyuk (Mníchová diera) után már nem sok emelkedés, trükkös terep várt ránk, kifejezetten szelíddé vált az egyik épülőben lévő pihenőhely környékén. Egy kisebb barlangnak, de inkább nisének beillő sziklaalakzatban üldögélő, imádkozó faragott szerzetes intett nekünk búcsút. Egy apró szándék, egy találó szép alkotás, ami az utazók lelki üdvének manifesztuma. Ki tudja? Mindenesetre tetszett. 
A Nagy-Fehér-víz a Hernád-toroknál egyesül az áttörés névadójával. Innen intettünk búcsút a szurdoknak és a kerékpárúton kerültünk vissza a buszhoz. Az eredeti elképzelés szerint a sárga úton mentünk volna, hogy amint alant láttunk, azt fentről is szemügyre vehessük pár kilátópont formájában, de már értelme sem lett volna, mivel már nagyon erősen szürkült, a busznál pedig a teljes sötétség ért utol minket.
Alaposan lecsapkodtuk a sarat, az út porát és megfáradva, de mégis feltöltődve indultunk haza...

 

Távolság: 15 km.

Szintemelkedés: 650 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

Itt is eléred a képeimet:

• https://www.flickr.com/photos/139684416@N07/
• https://www.instagram.com/tomasz_wilkowski/?hl=hu
• https://www.facebook.com/Wilkowski-Photography-1731124943854628

vagy felveheted velem a kapcsolatot a csabatamasfarkas@gmail.com címen.

 

El sem lehetne képzelni jobban elpocsékolt napot egy olyannál, amikor a verőfényes napsütéssel megáldott szombatot a négy fal között tölti az ember. Egyszerűen olyannak hat, mintha a nyertes lottószelvénnyel gyújtanám be a kályhát. Annyira ott jártam fejben is, hogy már lélekben a magaslatról tekintettem körbe, hogy magamba tudjam szívni a körpanorámát. Így elteltek a hétköznapok, sűrű ábrándozások közepette.
Aztán végre elérkezett a hétvége. Nagyon korán kellett indulni, mivel az Alacsony-Tátra északi lejtőinek egyik bércére igyekeztünk. A hegység gerince kelet-nyugati irányban húzódik, amire a Poludnica vonulata merőlegesen fut. Mivel az Alacsony-Tátra többnyire gömbölyded gyephavas, mészköves felépítéssel, ezért fiatalabb a Magas-Tátránál. Kevés kivételtől eltekintve (Chopok, Gyömbér (Ďumbier)), jellemzően lekerekített csúcsok tagolják, nem olyan gránitos ciklopszok, mint északra. 
Ilyen volt a Poludnica is, ami mészkövességének köszönhetően barlangokat is tartogatott az utunk során, igaz, nem akkora kiterjedésűeket, mint a Déménfalvi-völgyben (Demänovská dolina), de akadt. A csúcsnak is van egy neve, ami említést érdemel, hiszen a szláv mitológiában a południca (más nevein: przypołudnica, żytnia, rżana baba, baba o żelaznych zębach) egy olyan gyilkos démoni asszony, aki a mezőkön dél tájban jelenik meg. Azok asszonyok válhattak południcává, akik az esküvőjük előtt vagy annak folyamán meghaltak. Átok sújtotta lényként jártak át a másvilágról és ragadtak magukkal a mezőkön dolgozó embereket. Azért is délben, mert a południe delet jelent lengyelül. Égtájként és napszakként egyaránt, akárcsak a mi magyar nyelvünkben.
Szerencsére a nevét nem fémjelezte az élmény, így Szentiván (Liptovský Ján) déli határában leparkolva egy turisztikai centrumot magunk mögött hagyva kezdtük meg az emelkedést, a zöld jelzésen. Kezdetben erdős szakaszon, majd egy sípályán, ami eléggé baltával faragott, mondhatni bunkó emelkedő volt, hiszen a téli sportok szerelmeseinek letarolt hegyoldal csak a monoton kaptatást hordozza magában a gyalogos turistának. Ugyanakkor mindig sajnálattal látom, amikor egy erdőséget gyökerestül csak ebből a célból pusztítanak ki. Így eléggé szuszogva abszolváltuk ezt az etapot, miután már fenyvesek és bükkösök jelentette miliő vette át az uralmat az utunk két oldalán. Szintén megterhelő volt, de legalább természetközelibb. Az avar már gombák sokaságát tudta felmutatni, ezért meg-megálltunk, hogy szemügyre vegyük és lencsevégre kapjuk őket. Az ösvény mellett egy törött kereszt is volt. A szlovákságra jellemzően ez egy kettőskereszt volt , dvojkríž, ahogy mondanák. A jobb alsó szára vagy letört magától vagy valamilyen, önmagát erősnek képzelő ember vette célba... A túrák során már sok ilyen neurongazdag megnyilvánulással találkoztunk. Sajnos.
Egy irtásra értünk, ahol egy bódé, egy fából ácsolt illemhely és ülőalkalmatosságok fogadtak minket.  
A meredekség mit sem változott, izzasztott bennünket derekasan, de egy sziklás vonulat mellé érkeztünk, ahol egy kisebb barlang nyújtott hűsítő pihenőt. A mapy.cz tanulsága szerint a Kamenné mlieko, magyarul köves tej névre hallgatott a képződmény, aminek a falán egy emléktáblát helyeztek el. E szerint 1944 őszétől ezen a kicsi helyen négyszáz, Lengyelországból és Szlovákiából elmenekült zsidó bujkált, akiket Németrporuba (Závažná Poruba) lakói láttak el élelemmel, a saját életük kockáztatásával. Abban az időben ez nem kis bátorságot jelentett, mert kollektív bűnösséggel sújtva Lidice, Oradour-sur-Glane településeket a németek a földdel tették egyenlővé őket, a lakóit gyakran kivégezve, deportálva. De Besztercebánya Fončorda városrésze is egy, a németek által felégetett felsőgarami falu emlékét viseli. Kallóst (Kalište) a visszavonuló német alakulatok gyújtották fel, de nem újjáépítették, hanem a lakosságot Besztercebányára telepítették, akik a nevezett városrész első lakói lettek. A falu pedig egyfajta skanzenja a szlovák nemzeti felkelésnek (Slovenské národné povstanie, SNP). 
Innen még további erőlködés várt ránk, majd kijutottunk a Predná Poludnica (Elő-Poludnica) sziklás leszakadásokkal tarkított északi mellvédjére, ahonnan impozáns panoráma fogadott minket. A Liptói- és a Magas-Tátra déli oldala kínálta magát. Déli irányba tartva néhány négykézlábas, csúszós, saras domboldalt leküzdve a névadó csúcsra értünk. Innen már a Liptószentmáriai-víztározó (vodná nádrž Liptovská Mara), a Kócs-hegység és halványan a Kis- és Nagy-Fátra is látszott. Nagyobb pihenőt engedélyezve magunknak elfogyasztottuk az elemózsiánkat, gyönyörködtünk a tájban. Meg is érdemeltük ezt a kisebb ,,eltávot", mivel a szintemelkedés oroszlánrészét ezen az 5 kilométeren tudtuk le. A csúcs alatt, északnyugati irányban egy bronzkori erődítmény nyomait tárták fel (Hradisko Poludnica). Ezt a pontot nem érintettük, de a világhálón fellelhető képek tanulsága szerint ma már semmi sem elékeztet az erősség helyére. Kilátópontként kiváló, de abból mi is kaptunk ízelítőt magasabbra. Máshol is van a környéken ilyen településmaradvány (Hrádok, Beňovo, Rohačka, Hradisko Demänovská Poludnica). Erős fantázia kell, hogy ide hajdani várakat, településeket tudjon képzelni az ember. Ha bárki ilyesmire vágyik, akkor Havránokot érdemes felkeresni A Liptószentmáriai-víztározónál. Egy kelta kori település rekonstruált szabadtéri múzeumát rendezték be, a pár eurós belépőt azért is éri meg, mert a Kócs-hegység lábától rá lehet látni a tóra, a Liptói- és az Alacsony-Tátrára, így pont átellenben foglal helyet, ahol voltunk.
Innen már csak lefelé ereszkedtünk, alig-alig pár emelkedővel az előző szakaszhoz képest. Barlangok, kőkapuk szegélyezték utunk, haladtunk át rajtuk. Külön említést érdemel a Skalné okno (Kőablak) nevezetű sziklaformáció, ami mészkőkapuként áll az utunkban, de rajta halad keresztül a kék jelzés. A Kúpeľ alatti elágazástól megint az ismert zöld jelzésre tértünk rá. Muszáj volt igyekezni, mivel elég gyorsan kezdett besötétedni. Friss élmény Jozef Karika misztikus világa, amiben az erdő és az éjszaka nem a legjobb párosítás. Viszont ez csak szerencsére fantazmagória, de elég erős súllyal esik a latba.
A Rakytovica kereszteződésében azért az irtás szélén még mindannyian fotózgattunk, hiszen a naplemente rózsaszínre festette a Liptói- és Magas-Tátra vonulatát. Kihagyhatatlan volt, így egy tízperces pauza után haladtunk is tovább.
A faluba már teljes sötétségben érkeztünk meg. Törődötten oldottuk le a bakancsainkat, öltöztünk át, huppantunk le. A combos terep után igazán felemelő érzés volt az igénybevett testünket ülőhelyzetben tudni. Innen már csak hazafelé vettük az irányt, amit a teliholdas égbolt világított a tompított fényszóróinkon kívül.

Távolság: 12,2 km.

Szintemelkedés: 1030 m.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Teljes megállapítást pár morzsa alapján leszűrni és azt az egész mindenségre ráhúzni ökölógiai tévkövetkeztetés. Hogyan is lehetne néhány hely után leszűrni azt, hogy vannak szépen teljesítő helyek és kevésbé? Miért is lehetne egy-egy közösséget felmagasztalni vagy leminősíteni azért, mert másképp viszonyulnak az idegenajkúsághoz? Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok is megfogalmazódtak bennem, miután a Zemplén derekát megjártuk, hogy a kirándulásunkat az egykori (?) vármegye névadó települése mellett zártuk. Ezzel az ívvel most két ország területén néztünk szét. 
Először az általunk Zemplén-hegységnek nevezett régióba vettük az irányt. Már korábban említettem, hogy az Eperjes-Tokaji-érchegység Trianon-inneni vonulatát nevezzük Zempléninek, az északit Szalánci-hegységnek (Slanské vrchy). Egyelőre az innenső oldalon álltunk meg Füzérradványon, a Károlyi-kastélyt megnézni. A járművetl leparkolva a parkot néztük meg legelőször. Még általános iskolás koromban voltam itt utoljára. Ez azért is emlékezetes, mert itt tanultam meg egy életre, hogy egy alsó tagozatos, de egy nyugdíjas korú férfi is a nőknek kornak megfelelően természetesen, de csókolommal vagy kezét csókolommal. Akkoriban még hol volt a közösségi média romboló hatása...? Elég volt a tévé, ahol a bunkóságot exportálhatták az ifjú fejekbe... De most komolyan, ez nagyon megmaradt és annyira, hogy a gyerekünket is így fogjuk nevelni, az teljesen biztos.
Akkoriban még csoportos tárlatvezetés volt, ahol sok-sok idegen együtt járta végig az épületet és élő ember mesélt és mutatta meg a szobák, személyek, tárgyak történetét, tartott történelmi előadást. Ez ma már csak részben igaz. Másrészt a kortárs technikai színvonalat alkalmazva részben átvette az emberek helyét a történetben. Hogy miért is csak részben igaz? 
Ugyanúgy, igény szerint van csoportos tárlatvezetés, amelyet előzetesen leegyeztettek a résztvevők, de egyénileg is bármikor bejárható a múzeumi résznek fenntartott szárny. Kijelzőkön, színészek által alakított szerepekből lehetett bennfentes információkat szerezni egy-egy helyiséggel vagy magával az épülettel kapcsolatban. Mucsi Zoltán alakja is feltűnt. Az explicit tartalomhoz képest jóval szofisztikáltabb stílust ütött meg, igazi joviális színfoltként.

A kastély és a család történetére kár kitérni, mert annyira precízen és színvonalasan van összefoglalva a kastély oldalán Kedves Olvasóm, hogy érdemes ott tanulmányozni:

Bátorítok mindenkit, hogy fedezze fel a termeket, járja végig a szobákat. De nem szabad megfeledkezni az impozáns kastélyparkról. Ragyogóan gondozott, igaz van pár omladozó melléképület, de már ott is van szándék a felújításra, ami reméljük meg is történik. Az őshárs, a kis és nagy halastavak mind megérnek egy kis kitérőt. 
Amit tapasztaltunk, az a többnyelvűség a határon innen, míg szlovák dominancia azon túl. Ami a nyelvet illeti. Ugyanis a tárlat elérhető volt szlovákul és angolul egyaránt. Az utolsó feliratig minden le volt fordítva. Viszont Füzérradvány után Eszkároson és Szaláncon már nem. Hollóháza és Eszkáros között megépült az aszfaltozott út, így szilárd útburkolaton léptük át azt a láthatatlan szalagot, amelyet 1925. szeptember 30-án ratifikáltak közöttünk véglegesen. Az a pár méter a 823,3 km-ből. Ez egy friss irodalmi élmény. 
Trianon a szlovákoknál nem egy fontos történelmi tárgy, míg nálunk a diskurzust rendesen elfoglalja ez a nemzeti tragédia. Roman Holec sorai köszöntek fel, amikor megannyi kérdésen morfondíroztam. Egy szelet nem sok, annyit sem kaptunk pár helyből, ezért sem szeretnék messzemenő és általánosító következtetéseket leszűrni. A Lex Apponyi szlovák szempontból sovinisztának ható szigora, a magyarizálás, a magyarónok stb. Egyrészt támadó a hangneme, ugyanakkor nagyon elgondolkodtató. Ezért ajánlom, hogy egy másik nézőpontot alkosson valaki, aki szeretne Trianon természetével, előzményeivel, következményeivel, kiváltó okaival megismerkedni. 
Itt olyan szempontból releváns, hogy a szerző kidomborította a magyar elnyomást, a szlovákot pedig részrehajlóan sokkal kevésbé ostorozta, pedig bizony volt. 
Eszkáros. 1910-ben a lakosság többssége magyar volt. 1920-ban elcsatolták, majd 1938 és 1945 között ugyan a miénk lett megint. Ma már el lehet mondani, hogy a 0,1%-a vallotta magát a magyarnak. A falut 1944. december 18-án fel(?)szabadította a Vörös Hadsereg. Ennek emlékére 1974-ben hozták létre a falu déli határában az emlékparkot. Szebb napokat is látott a terület, mert a műkőládákban csak senyvednek a gazok, a járólapok is csorbák már, de a kihelyezett T34-es tank és az ágyúk meglepően szép állapotban fennmaradtak. За родину! ,,A hazáért!", hirdeti az egyik ágyúcső felirata. További információul szolgáljon az alábbi kép:



Kár bármit is hozzáfűzni. Itt van kereken, remekül összeszedve, magyarul is, leírva. Innen továbbmenve Nagyszaláncra mentünk, Kassa szuburbán régiójában mozogva, hiszen a magasabb pontokról az egész város látszott, a tőle délnyugatra elterülő vasmű ciklopszi terjedelmével. Pár falu, némi girbe-gurba útszakasz után értünk a faluba. Akárcsak Eszkáros, Nagyszalánc is örvendett magyarabb időknek, de vele ellentétben szeretett is volna oda visszatérni, hiszen 1938. november 2-án ratifikálták a visszatérését a Dél-Felvidéknek, amibe Nagyszalánc a vasútvonal miatt nem esett bele, mivel amiatt maradt a szlovák oldalon. Ebből kifolyólag memorandumot is adtak ki decemberben, ugyanakkor ugyanezen hónap 19-én határincidensre is sor került, ami halálos áldozatokat is követelt.  Bővebb infó erről:
http://real.mtak.hu/64470/1/S%C3%BAlyos%20hat%C3%A1rincidensek%20II.%20r%C3%A9sz.pdf

1910-ben a 856 lakosból 693 magyar, 149 szlovák, 8 német volt. 2011-ben 1382 lakosából 1180 szlovák, 54 cigány, 11 magyar és 5 cseh. A magyarság majdhogynem a református lelkészre és családjára apadt. Ugyanakkor a vár ugyanúgy fenn áll a falu feletti ormon, uralva annak látképét. Külön érdekesség, hogy az alatta elterülő utca a Forgáčova nevet viseli, ami az új- és modernkori urainak a családneve. A várat a legenda szerint az Aba nembéli Csoma fia Péter lőtt le sokadik próbálkozás után egy sast, ami a magaslatra zuhant. Itt pedig megfogadta, hogy erődítményt építtet. Az eredménye pedig az impzáns donjon köré szerveződött erősség, amelyet a helyi lakosok alapítvány útján próbálnak felújítani. Évekkel ezelőtt fogtak bele és nagyon lassan haladnak, de azért van nyoma a szorgos kezeknek. Igaz, nem túl szívmelengető a tüskés erdőként meredező állványok látványa, de valamit valamiért... Az öregtorony érdekessége, hogy 1944-ig az említett nemesi család, a Forgáchok őrizték itt a családi kincseket, amíg nem jött a szovjet. Csak a tornyot hagyták meg épségben, a várfallal nem törődtek. Ezért is van jobb állapotban, mint bármelyik szakasz. Igaz, az egyik csonkon gótikus ablakkeretek is felfedezhetőek. Ottvoltunkkor ózdi kirándulók is megcsodálták a maradványokat. A megközelítése nem igényel különösebb erőfeszítést, az erdő pedig hűs árnyékot jelent, ha esetéeg bárki melegebb időben vág neki a terepnek. A panoráma pedig az elégetett kalóriákat megéri, mert jó szétnézni ezen a Milicen-túli vidéken. Mint mindig, most is óvaintek bárkit, hogy kimerészkedjen a várfal párkányára. Balesetveszélyes és jobb biztos távolból a tekintetet a rónákra vetni.
Utolsó állomásunk a Latorca és az Ondava összefolyása volt. A kicsiny Zempléni-szigethegység keleti lankái alatt kanyargó folyók találkozásából születik meg a Bodrog. Így lehetőségünk volt ugyanannak a vízfolyásnak az eredését és torkolatát is néhány órán belül megpillantani. Mellette terül el az egykori Zemplén vármegye székhelye, ami ma már kicsiny falu. A megyeháza egy eléggé jellegtelen épület, amiben múzeumot is berendeztek. Külsőre nem különösebben érdekes, sőt mondhatni egy magtár külalakjával bír. Lehet egyszer megnézzük mégis. Ki tudja...? Pár kilométerre van a főúttól, de zsigeri érzés uralkodott el rajtam, hogy megállt az idő. Furcsa módon, mintha egy időtlenül magyar területen szeltük volna a kilométereket, amit a XX. század megkímélt, de a szocializmus méregfoga mégsem. Bágyadt szombati szunnyadás gyűrhette maga alá a lakosokat, mert alig voltak az utcán. A földek megművelten, de dolgos kezek nélkül szusszantak. Zemplén után egy jellegtelen dűlőúton vettük az irányt a torkolat felé. Az Ondava a lengyel végek felé nyújtózik, míg a Latorca Kárpátaljáról ügyeskedik a Tisza és az Ung között, hogy egybekeljen a másik sorstársával. Teszik ezt közönyösen, nem ismerve sem szovjetet, sem történelmet.
Viszont a lilás-aranyló naplemente festette tünemény, ahol napraforgót szomorított az őszi szél, lassacskán megadta magát az elenyésző sötétségnek. 
Jó lett volna megtudni pár gondolatot a szalánci várról, de nyúlfarknyi szöveg volt csupán. Az is szlovákul, ami nem gond számomra, de örülnék, ha bármelyik honfitársunk értesülhetne a mikéntekről. Ez egy különbség, ha Füzérradványt vesszük alapul. Na, de leszűrhető-e bármilyen konzekvencia? Szerintem nem. Füzérradvány és Eszkáros kapott egy-egy piros pontot, de megér ez egy feketét? Ne legyünk szőrös szívűek! Remek nap volt és érdemes volt venni a fáradtságot.

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

A múltkoriban már jelentkeztem egy irodalmi ajánlóval. Akkor is Jozef Karika művét olvastam, ahogyan most is. Érdemesnek is tartom megint értekezni róla, mert eléggé addiktív anyagról van szó, ami három napig kikapcsolt az életből. ha nem tetszett volna, akkor biztosan nem szentelnék neki egy bejegyzést. �



Ami nagyon szimpatikus volt a kezdetek kezdetén - és a múltkori posztomban is megemlítettem -, hogy számunkra nem tájidegen, kiejthetetlen, kitalált amerikai vagy akármilyen bornírt helyen játszódó kitalálmány, hanem létező szlovák/felvidéki (ízlés szerint mindenki helyezze el) földrajzi nevekhez köthetőek az események. A szokásos adatvédelem azért megvan, de a helyszínek nem változtak meg drasztikusan, amikor az író fantáziájából papírra vetültek a sorok.
A Hasadék egy tollbamondás eredménye. Ez a kötet pedig kitaláció. Ugyanakkor jártam Rózsahegyen többször is, így a helyszíneket könnyebb volt elképzelni. Semmi csilli-villi újgazdag csillogás. Ez tényszerű, szürke és jéghideg szlovák realizmus. Szemben a hollywoody talmi gazdagsággal, ahol a kisboltot üzemeltető fiatal házaspárnak van négy hálószobája és három platós pickupja...
A Kistátra egy lakótelep a Vágon túl, amit jöttünkben-keltünkben is láttunk, a lepusztult ipartelep mögött, illetve a vasútvonalon is túl. Olyan, mint egy bányászkolónia, a maga családiházas és panelházas átmenetével, amelyet bő száz éve a mágnások terveztettek a gyáraik, bányáik dolgozóinak.

A főhős, Jožko Karský egy szakítást követően tér haza a Kistátra egyik lakásába, ahol gyermekkorát töltötte. A kényszer miatt kötött itt ki, hiszen a barátnője három év után véget vetett a kapcsolatuknak, amivel párhuzamosan a reklámügynökségtől is elküldték. Munka, párkapcsolat és perspektíva nélkül lépi át az újdonsült-régi otthona küszöbét, aminek az atmoszférája a leíráson át is süt, hogy mennyire nyomasztó, illetve az emlékek is kínozzák, hiszen traumatikus gyermek- és fiatalkor jutott neki osztályrészül. Ha ez még nem lenne elég, akkor a tél és a rekord hideg is tetézi az események nyomottságát. 

Az első napok eseménytelenül telnek. Az anyjáról megtudjuk, hogy fekvőbeteg volt és pár éve halt meg. Az apja egy idősotthonban van az Alsókubini úton. Őt azonban a gyerekkori ütlegek miatt egyáltalán nem kívánja látni. Összefut néhány iskolatárssal, baráttal.Az egyik kisfiú, akit Jankónak hívnak, leviszi a szemetet egy este. Csupa téli bágyadtság. Aztán történik valami...
Másnap rendőrök jelennek meg, mert Janko eltűnt. Összeverődnek az egykori pajtások: Jožko, Oto és Bohuš. Együtt keresik a kisfiút az erdőben, a Csebrád csúcsa alatt. Nyomtalanul felszívódott, semmit sem találnak. Egy trafóház. Egy múltbéli történés megrázó helyszíne, amit messziről elkerülnek, pláne Bohuš. 
Félszavakból is érti egymást Oto és a főhősünk. Bohuš inkább ingerülten, káromkodva torkollja le a résztvevőket, főleg Jožko megjegyzéseit. Oto, akinek már vannak gyerekei, egy családi házban él a Kistátra szélén. Munkanélküli és nincs önbecsülése, hiszen egy éve ül otthon. Elcsigázottságát a családja előtt nem mutatja ki, csupán a garázsban, négyszemközt robban ki belőle a feszültség.
Vele szemben Bohuš egy izomkolosszus, egy keménylegény, aki kétes ügyletekből építette fel az otthonát. Az egyik tipikus kistátrai házat vette meg és nyitott egybe hat lakást, amit bekameráztatott és nagy fallal vetetett körül. Ha ez nem lenne elég, két nagytermetű véreb is vigyázza az életét. Családra nem futotta az idejéből, de hetente két-három alkalommal alkalmi kapcsolataiból merít egy kis erőt, no meg az edzésből és drogozásból támogatja az életvitelét, ami Jožko szerint a félelmen alapul. A trafóháznál bizony volt valami, ami miatt a menekülésről, erődítésről szól az élete azóta.
A négyes női tagja Hana, aki nem tudja eldönteni, hogy mi lenne számára és a kislánya számára a legjobb. Kétségek közt gyötrődik, hogy menjen-e vissza Stanohoz vagy maradjon az anyjával a lakótelepi lakásban. Viszont az események összesodorják ezt a négyest. 

Ha nem lenne a sorok között megbúvó srófolt feszültség, akkor még akár idillinek is lehetne nevezni a hólepte tájat. A házak közé szarvasok mennek le időnként a Csebrádról, hogy élelem után kutassanak. A lakók titkon megetetik őket, ahogy Jožko is így tesz hazafelé menet. Az állatok félénken feleszegetik az ételt, amit nekik hajít. Aztán egyszer csak másnap reggel döbbenten néz ki az ablakon, amikor is a látvány ösztönszerűen arra készteti, hogy a reggeli tartalmát kiadja magából. A szarvasok ott fekszenek szanaszét törve és kizsigerelve...

Az erdő és a zsenge kor 1985 telének emlékei megismétlődnek. Nem szeretnék semmivel sem előre szaladni, megbontani azt a titkot, ami az erdőben lakozik, amire közösen rájönnek, az eseményeket pedig olvasni kell. Persze nem kötelező, de ha sikerült felkeltenem az érdeklődésedet Kedves Olvasóm, akkor ne habozz! 

A Hasadék eléggé könnyedre sikerült ehhez a regényhez képest. Itt azért vannak megdöbbentő és gyomorforgató jelenetek. Érdemesnek tartom kiemelni. Ne mondd, hogy nem szóltam!

Summa summárum, ha szeretnél valami olyasmit a kezedbe venni, amit izgatottan szántasz végig, akkor a Félelem garantáltan tetszeni fog! A csavarok adva vannak benne, de a vége szájtáti megdöbbenést hoz, ezt ígérehetem.  A szerző is azt nyilatkozta, hogy valami olyasmit írt ki magából, ami után a lámpát ő maga sem merte lekapcsolni. Először túlzásnak tűnt, de az elmúlt pár éjszaka nem aludtam túl jól, pedig napközben elfáradtam. :)

Kellemes olvasást kívánok:

Farkas Csaba Tamás

Miatyánk, ki vagy mennyekben,
Köszönöm, hogy magyarnak születtem!

Az a megtiszteltetés ért, lassan harmincnégy éve, hogy megszülethettem a világon. Olyan helyre hozott a gólya, ahol a világ egyik legnehezebb nyelvét kell bírnia a polgároknak. Tudom, a mai világban már nem divat a származás ismerete, a történelemre, eredetre büszkének lenni. Igenis az vagyok! Ha elmegyek a világon bárhová, akkor tudom azt, hogy honnan jövök. Nem érzem magam otthon igazán annyira magam, mint a Kárpátok vulkánkoszorúján belül. 



Több ezer évnyi misztikum és eredet, megannyi nép beolvadása, idetelepülése csiszolt és koptatott minket. Amit magyarnak nevezünk, az olyan, ami a geológia egyik csodája. Kerültünk a kipusztulás szélére. Elég a tatárra vagy a törökre gondolni. Lázadások, pártütések, idegen hadak taposták a földünket. 
Az őskortól kezdve minden emberi emlékezet és szándék ide tette a keze nyomát. Ruditól kezdve a Megyeri hídig számtalan építmény tanúskodik arról, hogy valódi nép, ha mégoly kevert is, de a terület akarata által, a Szent Korona égisze alá gyűlt sokaság egy irányba mutató létezését mutatja. Segítő, ártó és ható szándéka megannyi egykori és mai szomszédunknak megmutatkozott és mutatkozik is. 

Az nem igaz, hogy minden csak a miénk, ami a Kárpát-medencén belül foglaltatik! Kedves Olvasóm! Gondolj csak bele, hogy nem a talján kőfaragó míves oszlopcsipkéi, a burkus bányász erőfeszítése által kitermelt körmöci arany, a cipszer posztó, a vlach és gorál brindza, a rác vagy görög kereskedő, az Anjou királyok, a német eredetű Balog, Hontpázmány, Gutkeled nemzetségek kiáltották ki otthonuknak a világ e ornátusan átölelt területét? Ha felépült egy-egy felvidéki vár, abban nem vett volna-e részt a tót napszámos, munkás? Nem kiabált még pár emberöltővel ezelőtt az alföldi városok utcáin a drótos tót? Nem gyújtott az öreg oláh csibukjára a mezőségi tornácon? Nem misézett a görögkatolikus rutén pap a máramarosi fenyvesek hajlatában?

Érzed-e azt Kedves Olvasóm, hogy a föld alatt, mint megannyi gyökér és gombafonal, össze vagyunk hálózva velük is? A lengyel vitte Krakkóba a hegyaljai bort, ahol a gönci akó volt a hivatalos mérték. A horvát 1102-ben csatlakozott nemzettestünkhöz, hogy a Szent Korona alá tagozódhasson. A vend megbújt a Muraközben, a Zrínyiek pedig a legnagyobb magyarok panteonjába kerültek be, hogy egy olyan példátlan hősiességet véssenek vérrel, pusztulással és gejzírként kitörő heroizmussal, mint a szigetvári ostrom? Rakodott az olasz kéz a fiumei kikötőben, jött a bosnyák, hogy a Rongyosgárdában harcolhasson. Vezetett deftert a török, hagyott minareteket, miután 1718-ban, a Temesköz lemondásával végleg eltávozott. 
A Bánságba és Szatmárba ment a sváb, de az ukrán, a krasován és a cseh is letette falvát Krassó-Szörényben, ami akkor már románná vált. Meglepő szlovák tömböcskék szóródtak a Szilágyságba és Bihar vármegye keleti peremére. Ahogyan az örmény jött Moldvából Szamosújvárra, Erzsébetvárosra és Gyergyószentmiklósra, a szászok, székelyek, magyarok és románok közé. A habán pedig elűzetett a Német-római Birodalomból, hogy nyomtalanul beolvadjon. Akárcsak régebben a jászok és kunok.
Zsidó mérte a pálinkát, tette ki a bolt ajtajára, hogy zárva, amikor sabbat volt. Kálizok (volgai bolgárok) alapították Berek- és Hajdúböszörményt, akiket izmaelitáknak vagy böszörményeknek is mondtak.
Elfeledkeztél Aradról? Hát szerbek és osztrákok álltak a puskacsövek elé, mert ők magyarok voltak, akárcsak Jozef Bem, aki Bem apó lett, majd lett muzulmán. Tanakodtak is a polákok, hogy egy ekkora hőst hogyan temessenek el, hiszen megszentelt földben Mahomet híve nem térhet lengyel nyugalomra. Ezért van a koporsója a föld felett, egy tó közepén, egy szigeten, ahol kőoszlopokra emelve alussza örök álmát.
Petrovics és Hrúz családok sarja volt Petőfi. A nemzet fenegyereke, akiről minden valamire való település közteret nevezett el. Nemzeti dal! A szlovák szülők gyermekétől.

Látod? Ők mi mindent adtak nekünk? Felsorolni is teher! Ha felmászol  a sárosi vár gyilokjárójára, Szalánc magasára, Kőhalom romjaira, gondolj bele, hogy ők is a mieink, mi is az övéik vagyunk. Kölcsönösen torzsalkodtunk, mentünk ölre egymás ellen. Bácska, Pozsonyligetfalu, Jellasics, Köröstárkány. Tegyük el a história polcaira, mert voltak mocskos fejezetek. Egy szennyes XX. századunk.

Most bízni kellene, hogy ez nem lehet soha többé. Sajnos ez nem igaz... Szláv testvér a szláv testvér ellen vonult. A visegrádiak megorolltak egymásra és egy önazonosságában sosem volt ország és annak csatlósa, amiben mi is benne csücsülünk, fenekedik a mérges kozmopolitizmus savával minden érték ellen. Nem tisztel sem országot, sem népakaratot, sem Istent. Népek hazája nagy világ! De a népet kigúnyolja, megveti. Maradinak, konoknak tartja. 



Isten, haza, család. Ma már Isten, haza, család. Számára semmi sem szent. Alattomosan aláaknáz, leszerel, kivéreztet. Én mondom, hogy te buta román vagy szlovák, aki a magyar ellen ágálsz. Vedd észre, hogy nem mi vagyunk az ellenségeid! Te patrióta barom! Hát nem látod, hogy nem az a lényeg, hogy Segesvár felett ott van-e, hogy Sighișoara?! Boldogabbak lesztek attól, ha emberi mivoltotokban foszt meg a főgonosz? Mert lassú víz partot mos. Bizony ám, csak ezt még nem látod. A személyiséged legalapvetőbb rétegét is kezdik felrepeszteni. A családot is szétszedték, mert mindent szabad. Nincsen hagyomány, tabu, mert mindent ledöntött a polgárpukkasztó sehonnai söpredék. 
Mi maradt helyette? A légüres mátrix. Lawrence Fishburne kék pirulája, amiben kábítanak hamis ígéretekkel. A csalódás, a meghasonlás és a depresszió, ami a fogyasztás ópiumában dagonyázik. Szemétdombi identitás csontsovány koldusainak tömege, akik a jólétet éhezik.

Ez ma a nagy Európa. Olyan, mint egy nagy morális szennyvíztartály, amiből kioldódott a tápláló tartás, hogy a helyét az abnormális, a rút, a közönséges, a dekadens és az ostoba tartalmakkal lehessen megtölteni. A kulturális diskurzust ők uralják, de reméljük nem sokáig!

Kedves magyarok! Nem jurtában lakásról beszélek, hanem egyenes tartású, gerinces létről. Kell ez Nektek? Kell ez Nekünk? Gondolkodjatok el mindezen és vessetek számot, amikor a Kárpátokon belül lakozó atyafiakhoz látogattok, legyen annak anyanyelve a miénk vagy bárki másé.

Nekem nem kell kölcsönidentitás, más levetett, lyukas rongya, amiben oltalmat nem lelek a zord hideg ellen!

Végezetül itt van egy szép vers Édesanyám, Balázs Magdolna tollából:

Mindenben az egy

Te vagy a Nap, én neked a Hold,
Te vagy az ,,i”, én rajta a pont.
Te vagy a víz, én lobbanó láng,
Te vagy a tölgy, én rajta az ág.

Te vagy a kéz, a simogatás,
Ujjaid nyomán bújó varázs.
Te vagy a mosoly, számon a rajz,
Szívdobbanásban lassuló zaj.

Te a vadász, én szelíd vadad,
Sohasem harcban, nincs áldozat.
Te vagy a szellő bánatfelhőmön,
Szavaid nyomán illanó könny.

Te vagy a betű, én az írás,
Furcsa történet, ki hiszi más?
Te vagy a kép, én kézben ecset,
Körénk fonódó színes keret.

Én vagyok a tölgy, te rajta az ág,
Én vagyok a víz, te lobbanó láng.
Én vagyok az ,,i”, te rajta a pont,
Én vagyok a Nap, te nekem a Hold.