Most akkor jöjjön valami teljesen más, ami eddig volt. Ezekhez a sorokhoz nem kellett egy centit sem utazzak, elég volt, hogy sikerült megszerezzek egy kötetet, de mégis egy utazás volt a javából. Az irodalom olyan számomra, mint a narkósoknak az adagjuk. Legyen meg a betevő és elbódulok, a lelkem megnyugszik. Beadom a porciót és megindul a delíriumos hullámvasút. Megesik, hogy belefogok egy kötetbe, aztán leteszem, mert elvonja valami más a figyelmemet vagy egész egyszerűen nem köt let. Na, ez most nem így volt!

Kezdem az elején. Lódítottam. Igen, sajnos ez az igazság. Ahhoz, hogy ez a poszt megszülessen, el kellett utazzak egy napra a Széplesre. A hosszú séta és az esőben mégsem azt jelentette, hogy egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. Erre az ékes bizonyíték ez a bejegyzés, ugyanis az egyik túratársam, Erika ajánlott egy könyvet, mert tudja, hogy ez a koktél, amit a könyv takar, biztosan be fog jönni. Jozef Karikától a Hasadék, ami a Tribecsben játszódik.

Ezt elsüllyesztettem azon információk közé, aminek otthon utána fogok nézni. Ezért is mantráztam hazafelé menet, hogy rákeresek, rákeresek, rákeresek. Még útközben rágugliztam a kötetre. Fontos, hogy első benyomást szerezzek valamiről, illetve valakiről. Olyan ez, mint a párkapcsolat, hiszen a kémiának működnie kell. Ha az nincs, akkor barátként üti meg az ellenkező nem a legmagasabb szintet. Ez pedig a külalaknál indul. Sokat mondják, hogy a külső nem számít. Ez baromság! A külső megfog, a belső megtart.
Ugyanígy voltam a párválasztásnál is, de a könyvekkel is ez a helyzet. Ha a borító valami jellegtelen, minimalista, a színösszeállításban is valami balfékre bízott produktum, akkor nem kelti fel a figyelmemet. Oda valami beton keménységű ajánlás vagy tartalom kell, hogy a kezembe vegyem.
Viszont itt szerencsére szó sem volt, mert a miliő, ami a fedelen szerepelt, már önmagában becélozta a tudatalattimat: őszies, borús táj, varjakkal, alul pedig egy elhagyatott ház, amiből szerte a Kárpát-medencében már megszámlálhatatlanul sokat láttam.
Ez már igen! ,,Misztikus thriller", hirdette a lábszövegben lévő felirat.



Otthon már a szerzőnek is utánanéztem. Jozef Karika, 43 éves, született Rózsahegyen. Az életkora ellenére lehet mondani, hogy született író, egy prózabajnok, aki nem rest kiállni évente egy-egy kötettel. Hiszek abban, hogy a fiatal, ambíciózus lelkek tudnak igazán maradandót alkotni. Előrukkolnak valami olyasmivel, ami tudatrobbantó hatást fejt ki. Ez nem csak az irodalomra igaz. Vannak, akik idősebben állnak be a sorba, mint Szomolai Tibor, aki a Felvidéki saga vagy A klán szerzője. Két meglehetősen elütő műfaj, mivel az előbbi egy családregény, az utóbbi pedig a dunaszerdahelyi maffiát dolgozza fel. A Felvidéki saga egy szívhez szóló történet, ahol Alsószeli két családjának históriáját beszéli el a 48-as szabadságharctól napjainkig, mindezt úgy, hogy abszolút részese az olvasó a történéseknek. Már-már könnyfakasztóan közel hozza a karaktereket. Ezzel szemben A klán maga a rideg, brutális valóság a 90-es évekből. Kitűnő író ő is!

Na, de a könyv megszerzését követően olvasni kezdtem. Azt vártam, hogy valami fantasy kalandergényt tartok a kezemben, de ki kellett ábránduljak. Ez egy hatalmas és döbbenetes pozitívum volt számomra, hogy gyakorlatilag megrendelésre készült a könyv. Olyan tollbamondás, mint amit Valerij Karisev vetett papírra. Alekszandr Szolonyik egy athéni szállodában mondta el az élettörténetét. Igor M. (a továbbiakban csak Igor) diktafonra rögzítve regélte el annak a kalandnak a vázát, ami a könyv alapjául szolgált. Az író ezt rendszerezte, lábjegyzetben kiegészítette, összefésülte, itt-ott hely- és személyneveket változtatott meg, hogy ne legyen jogi bántódása, pár szakaszban a saját megjegyzésével látta el.

Egyes szám első személyben íródott, így tényleg olyan, mintha Igor mesélte volna el az életét. Ő egy mérnöki végzettségű diplomás fiatalember, aki nem talál Zsolnán állást és kénytelen alkalmi munkákból fenntartani magát. A nehézségeiről is mesél, illetve arról, hogy a blogírásban találja meg a számítását. Utal rá, hogy mennyire szerencsétlennek érzi magát, hogy nem az értelmi színvonalának megfelelő pozíciót tölt be. 
Valljuk be őszintén, hogy sokan annyira együtt tudunk érezni a főhőssel, hogy az fájdalmas... Sokan vannak, akik a tehetségüket mindenféle szellemi süllyesztőben pazarolják el, mellette találva valamilyen sikerélményt, aminek köze sincs a fő profilhoz, amiért a fizetését kapja. Nem hiába űzik mániákusan azt, amiből elismerést tudnak kicsikarni az élettől...
Egy építkezésre közvetítik ki, ahol más egykori hallgatóval végzik a kétkezi munkát. Bontás, tatarozás folyik egy szecessziós villában, aminek a múltjára fény derül, ugyanis egy elmegyógyintézetről van szó. Itt mégis van egy széf, amiben talál valamit. Ez pár jelentéktelen kacat ahhoz képest, amire számított. Először le is lombozódik, de később csak veszi a fáradtságot, hogy elolvassa. Ugyan ékszerekre, készpénzre, aranyra utazott, hogy a párját, Miát meglephesse, de beleássa magát a témába, ugyanis egy elmekórtani feljegyzésre bukkan, amit egy bizonyos Walter Fischerrel folytattak az intézet falain belül a második világháború előestéjén. Megdöbbentően leromlott állapotban került a ház falai közé, amit nyilvánvalóan egy olyan esemény váltott ki, ami patologikusan traumatizálta. 
Igor arra vetemedik, hogy betör az épületbe, mivel fél, hogy a széfet a többi bútorral egyetemben elszállítják, így az ott lévő hanglemezeket is, ami valószínűleg a páciens hangját is tartalmazza. Ezt egy szombat este kalandos úton meg is szerzi, majd otthonában a hifi berendezésén meg is szólaltatja, ami önmagában is hátborzongató, hogy 75 év távlatából beszél hozzá egy orvos, dr. Grachula és az elmeháborodott Walter Fischer. Ezekkel az információkkal önállóan nem tud sokat kezdeni, aztán az internet keresőmotorjába begépeli a nevét másnap délelőtt és információk özöne zúdul rá. 1939 februárjában tűnt el, amikor a simonyi Bat'a Cipőgyárból útnak indult, hogy a Tribecsben túrázzon egyet, majd csak májusban került elő Aranyosmarót mellett, ahol karcolásnyomok voltak a végtagjain, az arca össze volt égve. 
Innen kiindulva elkezdte felgöngyölíteni az eltűntek listáját, ami majdnem egy tucatnyira rúgott az eltelt közel 100 évben. Sok anyagot is talált a világhálón, amit a blogjában fel is használt. Erre levelek garmadája érkezett, de volt két kiemelkedő alak, akivel fel is vette a kapcsolatot, majd el is hívta őket Zsolnára. Ott megismerte mindkettejüket. Bár a szimpátia leghalványabb jele sem alakult ki közöttük, mégis megbeszélték, hogy tesznek egy próbát a Tribeccsel. Először novemberben mentek el, majd egy többnapos decemberi kirándulásra vállalkoztak. 
Andrej Bežanský és Dávid Kerčel két olyan karakter, akik széttartóbbak sem a külső megjelenésükben, sem a világlátásukban nem különbözhetnének jobban.
Bizonyítékot kerestek és meg is kapták. Legyen ennyi elég. Ha igazi borzongásra adod a fejed, Kedves Olvasóm, akkor ne habozz, mert ez részben a miénk. Hogy miért? A válaszom az, hogy a Tribecs itt van a szomszédban. nem valami kiejthetetlen nevű amerikai dráma közepébe csöppensz, hanem egy olyan helyre, ami 1000 évig a miénk volt, ezért érzelmileg könnyebb közel kerülni hozzá. Ráadásul több szlovákkal találkoztunk, mint amerikaival, a történelmünk is sokban közös, a helyekben pedig a magyarság kézlenyomata ott van.
Laza, szlenggel sűrűn teletűzdelt szövegstílussal bír az irodalom. Szókimondó, de a jó ízlés kortárs határain belül. Nincs benne alpáriság, horror, de az, hogy a lapok elé szögez, azt garantálom!
Aki szereti a természetet, sokat túrázik, annak is ajánlom. Jómagam is azért találtam lebilincselőnek, mert a Tribecs egy kicsi csücskében megfordultam, a Zobor alatt. Rejtély, valóságtorzulás, misztikum és élethű félelem. 

Kellemes olvasást kívánok! 

Miért ez a cím? Merül fel az Olvasóban a kérdés rögtön, ahogy a szakkádoknak megfelelően átfutja. Valóban elég furának tűnik, de minden szónak megvan a maga jelentése és tartalmi vonatkozása, ahogyan azt előttem Wass Albert megálmondta.
Először is A funtineli boszorkány trilógiájának a harmadik része játszódik részben ezen a tájon, ahol Nuca a partizánokhoz szegődik. A bevehetetetlen erdőségek, a barlangok, sziklahasadékok szolgáltak a nagy patakvölgyek által szabdalt hegységben ideális búvóhelyként szolgáltak a rendszer ellen küzdőknek, akik a szovjetek érkezését várták. Vagy ellenük harrcoltak? A macska rúgja meg! Nem emlékszem. Nyomott a koncentrációm egy kikapcs gombot, mert annyira el voltam foglalva párhuzamosan a tájleírással, hogy az árulás már nem tudom, kinek szólt és kik ellen harcoltak. Megint olvasni kellene!

Nyáron nem sikerült. Akkor a Pozsállóra mentünk. Most volt a pótidőpont, így két mikrobusznyi természetbarát lépte át korán reggel a határt Érmihályfalvánál. Fel voltunk csigázva, hogy mi vár ránk, mivel az eső hol kevésbé, hol jobban, de folyamatosan esett. Időnként annyira szakadt, hogy az ablaktörlő lapátját folyamatosan járatni kellett. 
Érintettük az egykori sváb falvakat és városokat (Mezőpetri - Petrifeld, Nagykároly - Großkarol, Szatmárnémeti - Sathmar). A két várost már az elkerülő utakon kerültük meg, igaz Szatmáron keresztül kellett menni, de hamar ment. 
Pár érdekesebb helyet azért érintettünk, úgy mint Kismajtényt (Moftinu Mic), ahol a kurucok Károlyi Sándorral az élen letették a fegyvert és néhány telepesfalvat: Paulian, Decebal. Ezek a települések ugyanarra az analógiára rímelnek, mint a felvidéki Kacagópuszta vagy Bottovo. A múlt század húszas éveitől beindult az etnikai tömb erodálására tett román kísérlet. 
Ugyanilyen központi akarat lenyomata volt Szatmárudvari (Odoreu) főtere, ahol a katolikus templom tövében román katonai emlékmű, ágyúkkal, kicsit arrébb pedig Vitéz Mihály (Mihai Bravu, Mihai Viteazul) szobra áll. Ehhez hasonó Miszmogyorós (Tăuții-Măgheruș) és Magyarlápos (Târgu Lăpuș) esete is, ahol a református templom a központban van ugyan, de mellette az ismert katonai, világháborús emlékművek. Bár becsületükre legyen mondva, azért sok helyen, ahol 20% felett van a magyarok aránya, a román mellett a magyar helységnév is fel van tüntetve, az önkormányzati épületeken szintén. A neten látni olyat is, hogy a miénk mellett a német is helyet foglal, mint Szatmárnémeti esetében. 
Utunkat kiszáradt halastó, gyárépületek, egyutcás falvak szegélyezték. Eső, eső és még több eső. Ami máskor olyan áldás lett volna, amiért Romániában harangot szenteltek, a mezőkre mentek ki imádkozni. Nem a múltban, hanem idén (sic!), az most meghallgatásra talált. Lehet lenézni őket, de Eliade országáról van szó, ami át van itatva a néplélek misztériumával, ami termékeny talaj a hitéletnek. Eliade pedig nem brit tudós volt, ezt is érdemes leszögezni!
A rónákat a dombos, majd szerpentines utakkal bíró hegyes tájak váltották. A csapadék intenzitása mit sem csökkent. Sőt, Magyarlápos után szakadt. A túratársak arckifejezése önmagáért beszélt. Kedvetlenül mustrálták a szürkés tájat, mert legalább annyira akaródzott egy jó kis séta, mint egy vaskos injekció alsó tagozatban. Az igazat bevallva nekem sem volt sok kedvem kiszállni, de egy végtelennek tűnő szakasz után, ami Magyarlápos után következett mégis muszáj volt. Először is Tőkésről (Groșii Țibleșului) után jött egy már-már terepjáróval megtehető masszív, leromlott állapotú szakasz, ami már a faluig sem volt megnyerő, mert dobált minket rendesen. 
Ha valaki autós játékokból szerezte a reflexeit és némi vezetési képességet, akkor azt itt kiélhette. Némi rutint ott is magamra szedtem, de a való élet volt az igazi iskolája a jogosítvány megszerzésének, amit itt kamatoztatni kellett, mert a víztócsák rejthettek akármekkora kátyút, amit elkapni egy ilyen kieső helyen, nem lett volna felemelő.
Na, de egy többemeletes háznál hagytuk a csapatszállító járműveket. Biztonságosnak itéltük meg, ezért átöltözve, felpakolva indultunk meg a csúcs irányába. A derűs, esőmentes hangulat nem tartott sokáig, mert először kisebb, majd egyre nagyobb cseppekben osztotta az igét az égi áldás.

Az eső lehet az ítélet, a pusztítás eszköze is Isten kezében. Ez történt az özönvíz idején
(1Móz 7-8)

Ésszel felfogtuk, hogy a nyarunk abnomális aszálya hál' Istennek véget ért. Vezekelt és böjtölt érte a természet, mert az ember kapzsi és nem tiszteli. De mivel a környezetünktől nem tudunk függetlenedni, ezért a számlát elkezdte benyújtani. Hogy ebből mi lesz? Ki tudja! Remélem, hogy ez csak egy átmeneti anomália volt. Mindig és minden körülmény között reménykedni kell. Másképp ez nem megy.
Előkerültek az esőkabátok. Az cseppek úgy doboltak a kobakokon, hogy a beszélgetés is mérséklődött. A staccatók hallgatásra intettek. Legalábbis én magamba szálltam. Olyannyira, hogy jócskán előre mentem. Vitt magával valamilyen megmagyarázhatatlan lendület. Ha a csapadék zaja felerősödik, akkor a beszéd elhalkul, az érzések pedig felerősödnek. Meditatív nyugalom vonja be az elmét, akárcsak egy bögre meleg kakaó, ami lecsillapít, dacára annak, hogy minden hideg és nedves volt. 
Egy tisztásra értünk, ahol már szitálássá szelidült az iménti zivatar. Itt volt lehetőségünk valamelyest kitekintést nyerni a környékre, amennyire a felhőzet engedte. Ezért is volt egy nagyon szép szakaszunk, amikor a párás, felhős misztikumba veszett erdők foltokként szabadultak fel, lehelték ki a vizet tüdejükből. Egyfajta jóllakottság édes érzése lehet ilyenkor a fákon úrrá. Szomjaztak tavasz óta, most pedig falták a nedvességet. A kaptatón meg-megállva vettük szemügyre a flórát és a gombákat, hogy micsoda meghitt együttest tudnak alkotni egy ilyen őszi időben. 
Keresztúthoz értünk. Szó szerint, mert a sziklára a kék jel volt felfestve, alá pedig egy kanyarodó nyíl, aminek a tetejében egy szépen megmunkált szárnyaskereszt (troițâ) állt. Eu sunt lumina lumii. Azaz Én vagyok a világ világossága. Hirdette a faragás. Anno itt nem volt semmi, de a fán is látszik, hogy nem olyan régen faragták. 

,,Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága."

Sok  eszme bebizonyította, hogy a romlást, a tévelygést, az igazságtól eltávolodást szabadította az emberiségre. Hit, vallás, egyház. Más és más dolgok. Úgy vélem, hogy nekem hitem van. Megkerülöm az emberi intézményt, imádkozok, ezáltal van egy kapcsolatom. Ez olyan, mint egy jelerősség. Ha közel vagyok az adótoronyhoz,  akkor jobban érzem, hogy átmos a tisztaság, ha távol, akkor sokkal nehezebb megteremteni. Ilyen tornyokat telepítettek már sok helyre. Számomra ez a természet. Ehhez lehet csatlakozni, mert ez a legtisztább. Akárcsak Fekete István gondolata:

„A természet. Ebben nem is csalódsz, elhiheted. Nem beszél, hát nem is hazudik; nem ígér, és mégis odaadja mindenét, nem szól, és mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott.”

 

Hogy mi a véleményem minden másról? Leginkább az, hogy elég, ha a közösségi médiát nézed. Tele van a napilapok hazugságával, mások műboldogságával. Fülig ér a szájuk és nagyon gazdagok, miközben a kulisszák mögött egymás anyázzák és hitelre vettek mindent. A politika? Legyen még egy idézet és visszatérek a tájhoz. Igérem.

 

Nyakkendős 'urak' a tv-ből néznek,
Sok-sok mindent megígérnek.
Amíg ők lesznek, minden marad,
Hazudik mind, ne hagyd magad!

Tinédzserként sokat hallgattam az Ossiant. Ez egy 1991-es dalszöveg.  Ha bárki azt hinné, hogy ez csak agyatlan lázadás és mindenki menjen a búsba, akkor a helyzet az, hogy nézzen kicsit körbe, hogy mi folyik itt, majd hallgassa meg bármelyik csakigazimaislágert és gondolkodjon el egy kicsit az előbbi értelmén.

Na, de elég is ebből! A tisztás platója után már feltűnt, hogy az erdők beburkolóznak pára- és felhőködmönükbe, ami csak egyet jelenthetett azzal, ami egész nap volt. Már rezignáltan vettük tudomásul, így közömbösen kanyarítottuk magunkra az esőkabátokat. Egészen a menedékházig mentünk. Útközben azért megálltunk egy-egy fotóra, mert az erdő atmoszférája kezdett magával ragadni. Szerencsére mások is szeretik az exponálógombot, így volt társaságom is, ami egyfajta alibi is egyben, ha páran szúrós tekintettel viszonoznák a lemaradásomat. Igazolásként ott van még legalább egy túratárs, aki szintén velem szolidarított. :)
A menedékház eléggé távol állt a szokásos Hüttétől, ami chatának is gyenge. Az alsó szinten egy nagy fadeszka volt, amin akár három ember is bivakolhatott. A földpadlón hamu és szemét egyvelege csúfította a teret, a falakra pedig tucatnyi nevet, dátumot, szöveget, szenes szerelmi vallomást róttak. A kinti állapotok is hagytak kívánnivalót maguk után, mert a zsákba gyűjtött szemét szanaszét hevert a talajon. Az is lehet, hogy valamilyen állat pocsékolta meg, de az emberi nemtörődömség sem volt kizárva. A tisztás végében egy feszület magasodott. Ez adott némi üdeséget ennek a helynek. Akkor is, ha jóval szerényebb kivitelű volt, mint a lenti társa. 
Ez volt a végállomás. Robi, a túravezetőnk szerint értelmetlen lett volna felmenni. Egyrészt a kilátás gyakorlatilag minimális lett volna, ami egy csúcstámadás után nem igazságos, másrészt - és ez nyomta a többet a latba - dörgött és villámlott időnként. Személy szerint kelletlenül vettem tudomásul, de mivel Robit tartom az egyik legjobb barátomnak, akire az életemet merném bízni, amire a bizonyíték a sok év, kaland, megtett kilométer, ezért indultam én is visszafelé. Egy csapat vagyunk. Nincs helye zúgolódásnak.
Bár azért bepróbálkoztam egy milenneha elsütésével, de a villámlós érvelés nyomós volt. Sebaj! Azért megrohant a gondolat, hogy mennyire kellemes az erdő maga is. Egyfajta hurráoptimizmus szállt meg, hogy a csúcs nem sikerült, mint anno, hét évvel ezelőtt, de így is remek kikapcsolódás volt. Peter Wohlleben - mint annyirszor előtte -most is eszembe jutott. Mit mondana a fákra, az állapotukra. Mi mindent tudna mesélni a szakavatottságából kifolyólag? Csüngenék minden egyes szaván, egészen biztos, mert vette a fáradtságot és a  plénum elé tárta mindazt a tengernyi tudást, meghökkentő tényt, ami a lábunk alatt, körülöttünk fellelhető. Mindezt olyan köntösbe csomagolta, hogy egyből fák közé  kívánkozik az ember fia.
Hogy mit szólt volna az erdészeti nehézgépekhez? Már most tudom. Azt, amit mi. Egyesen bosszankodott volna azon, hogy a talajt mennyire feltúrják. A túratársaink a mi perspektívánkból, mert első világháborús harctérré rondítják az erdei utat, ahol csűdig merülünk a sárban. Ugyanakkor a fáknak, a mikroorganizmusoknak és a talajnak is ártalmasak. Ő ezt lóval oldaná meg, ami valljuk be, sokkal kíméletesebb.
Aztán ismét ajárművekhez értünk. Hogy a csúcsot kárpótoljuk, Robi barátom felvetette, hogy nézzük meg Rogozon a fatemplomot. Egyből felvillanyozódtam! Remek ötlet! 

A falu maga betagozódott Magyarlápos közigazgatási egységébe. Anno a várossal együtt Szolnok-Doboka vármegye, majd Szamos megye (județul Someș) része lett a két világháború időszakában (epoca interbelică), hogy később azt feldarabolva a szomszédok osztozzanak rajta. Így került Máramaros megyéhez (județul Maramureș). A mai megye területén becslések szerint 200 fatemplom van. Ezek közül emelkedik ki nyolc, amiket 1999-ben a Világörökség részévé tett az UNESCO. Az 1661-es tatárdúlás után épült fel 1663-ban az a fatemplom, amit mi is láttunk. A szomszédos görög katolikus mellett, ez pedig ortodox. A temetőkerttel karöltve az új ortodox kőtemplommal és a görög katolikus társával egy területen fekszenek. 
Bő 350 évével és építőanyagának köszönhetően is csoda, hogy ennyi évszázadot és világégést elbírt. Maximális tisztelet! Továbbá mit sem ért volna az óvó kezek és a hívek áldozatos munkája nélkül. A BOR (Biserica Ortoxă Română), azaz Román Ortodox Egyház már a kőtemplomot használja. 

Tiszta idő, pár megkönnyebbült sóhajtás és az eső ismét hajtott minket utunkra. Szinérváralja után már angyali üdvözletként búcsúztatott minket a naplemente. 

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Van a boldogságnak pár feltétele, amikor minden a helyén van, nincs az érzelmi palettán betöltetlen, esetleg szürke, fekete felület. Ha van, akkor sem lehet azt mondani, hogy számítanának. Ezek a posztmodern világ fájdalomcsillapítói, amikor a kiszakadás jelenti a feloldozást minden alól, ami a hétköznapok szennyét jelenti. Az utazás, a természet, a messzi tájak reflexiói a kemoterápia a kortárs erkölcsi rák ellen.
Az egyik szegmens az, amikor azzal vagyok, aki valóban fontos. Elmúltam harminc. Nem fecsérlem olyan emberekre az időmet, akik lehúznak, jellemtelenek és az eltöltött idő nem élményt jelent. Heidegger időfogalmában az autentikusság azt jelenti, amikor az ember meghal. Olyankor válik az idő az eltávozással lezárttá. Így nem mindegy, hogy kikkel osztjuk meg, mert ez az egyik legdrágább kincsünk. A figyelmről és a törődésről nem is beszélve.
Legalább akkora súllyal esik a latba, hogy hol vagyunk és mit csinálunk. A pénzhajszoló ön- és mások által koordinált munkának aposztrofált kizsigerelés nagyon ritkán gyümölcsöző. Az esetek többségében repetitív hazugság, amelyet a gonosz erők próbálnak tartalommal megtölteni.

Ha létezik egy olyan vidék, amely a vegyes érzelmeket ki tudja váltani belőlem, az minden bizonnyal a Rimaszombat 1850-es székhelyiségével fémjelzett Gömör és Kishont vármegye. Utam sokszor vezetett már Gömörországon keresztül, mert a nagy hegyek lábánál fekszik, így megvan az a sem ide, sem oda nem sorolható bája. Már a Szent Isvtán-i időkben is létezett Gömör vármegye Gömörvár központtal, amelyet a XIX. században a Kis-Honti területekkel egyesítettek, így létrehozva azt a közigazgatási területet, amely a Trianoni békéig ezt a dichotóm agrár-ipari övezetet jelentette. Multietnicitását mi sem jelezte jobban, mint az, hogy az egykori bányavárosok (Jolsva, Rozsnyó, Dobsina) a németség fellegvárai voltak, az erdőirtással és pásztorkodással foglalkozó szlovákság inkább a hegyvidéket lakta, míg a Rima és Sajó öntözte síkságot már a magyarok, így alkotva relatív többséget 1910-ben. A felemásságot két olyan személy is jelzi, akik más-más  szerepet töltöttek be a történelemben. Hanva poétája a mi panteonunkban helyet foglaló Tompa Mihály és Tiszolc szülötte, a kommunista mártír Vladimír Clementis, aki a magyarok második világháború utáni kitelepítésének legnagyobb propagálója volt. Mellesleg a  büsztje máig a szülővárosa főterét díszíti (?), ami lehet a történelem teljes spektrumú kezelése, a felmutatható nagy formátumú arcképcsarnok hiánya, illletve egyfajta megrekedtség is. 

Utunkat a száraz, kietlen, aszály sújtotta táj kísérte. Sok helyütt az elsárgult rétek, szomjas erdők képének váltakozása szegélyezte a magyar szakaszt. A felhőzet már Miskolc térségében felbukkant, aminek örültünk és nem is. Jó érzés volt látni, hogy végre megkönnyebbülnek a növények, hogy vízhez jutnak, ugyanakkor a kirándulást csúnyán be tudja árnyékolni egy-egy nagyobb égi áldás. Kitartóan mentünk a jól ismert 26-os úton Bánréve irányába, majd az egykori határállomás mostani kaszinóépületét magunk mögött tudva, szinte azonnal leszakadt az ég. Bajba is kerültünk, hiszen innen hogyan tovább? Módosítani kellett a Murány-áttörésen, ezért időt nyerve Rimaszombat felé vettük az irányt. 
Érdemes említést tenni Csizfürdőről, ahol a jódos víz enyhülést jelenthet az ízületi- vagy reumabántalmakban szenvedőknek, de utána jön Orávka és Bottovo. Orávka idén ünnepli fennállásának a 100. évfordulóját, akárcsak Bottovo. Az előbbi címerében Árva vármegye címerállata, a medve is szerepel, ami nevéből eredően is az onnan elszármazott és ide telepített szlovákságot jelenti. Nevezik még Kacagópusztának is, ami az 1938. október 5-i határvillongásról híresült el, amikor is magyar honvédek foglalták el ideiglenesen, de a csehszlovák határvadász egységek visszaverték őket. Mindkét oldalon követelt halálos áldozatokat az incidens és nem tette könnyűvé az elidnult komáromi és pozsonyi tárgyalásokat.
Viszont hat évre vastagon fogott az első bécsi döntést térképen megrajzoló  Ciano ceruzája, így a meglehetősen nagy méretarány 750 méteres eltérést jelentett, ami az 1:750000-es térképen a cseh és magyar részről sok-sok aprólékos részintézkedést jelentett. Az örömmámor Nagyszaláncon fordult át hamarosan sokkba, amikor megtudták, hogy a vasút miatt maradnak a szlovák oldalon. Orávka és Bottovo lakossága elmenekült. Hogy féltek-e a bosszúvágytól? Ki tudja...
Most nem a fegyverek ropogtak, hanem az esőcseppek kopogtak szaporán Kacagópusztán és a ,,falafalvakon" keresztülmenve (Abafala, Pálfala, Mártonfala), majd elérve Rimaszombatot töprengés vette kezdetét. Egy gyors elhatározással úgy döntöttem, hogy a Meleghegyi-víztározót keressük fel. Nem hiába nevezik így, mivel itt található a Felvidék (Szlovákia) legmelegebb vízű tava, a maga 27 °C-os hőmérsékletével. Ajánlják, mert népszerű fürdőző- és horgászhely. Az utóbbit tapasztaltuk, de most senki sem merészkedett bele, mert az idő hűvös volt és erősen esőre állt.
Rövid nézelődés után tovább indultunk. A csapadék aznap szeszélyesen hol lecsapott, hol már kipárolgott, mert már elvonult. Igazi kacskaringós, szerpentines, ugyanakkor alig járt úton mentünk Rátkó irányába. Valószínűleg a megnövekedett üzemanyagárak miatt is, de kihalt volt a szakasz. Forgalommal alig találkoztunk az elkövetkezendő szűk 20 kilométeren. A járatlansághoz az is hozzátett, hogy alsórendű út, a minősége ppedig eléggé kifogásolható volt. Egy-egy letérő volt csupán, az első falu pedig Szásza (Sása) volt.

A nap folyamán többször eszembe ötlött Witold Szczerek gondolata, amelyet a magyar falvakról írt. Nincs bennük élet, hacsak nem a romákat vesszük. Márpedig a hivatalos statisztika, a Romák atlasza (Atlas rómskich komunít na Slovensku) és a saját empíria nem mutatnak átfedést. Gömör és Kishont vármegye már régen a múlté. Egy része visszakerült 1938 és 1945 között, így egy kanyart írtunk le a nem visszacsatolt területeken is, viszont a kép ugyanaz: néptelenség. A szlovákok és a magyarok nem mutatkoztak. Helyettük a cigányság volt vizuálisan felülreprezentálva, ami sokszor megesik, ha szegényebb területeken fordul meg valaki. 
A népszámlálási statisztikák önbesorolásos alapon veszik számba a lakosságot. A Besztercebányai kerületnek (Banskobystrický kraj) (utunk során a Rimaszombati és Nagyrőcei járásokban jártunk) a 660563 fős lakosságából a 76,53% szlovák, 10,23% magyar, 2,35% roma, míg 10,01% nem válaszolt. Ugyanakkor a becslések a népesség kb. 25%-át, azaz minden negyedik embert romának találtak, ami becslés, viszont hivatalosan a kerület 516 településéből 266-ban vannak roma közösségek, ami 51%-os eredmény. 
Az említett Szászán is csak velük találkoztunk. A következő falu, Ratkó szintén az ő jelelénlétükről tanúskodott. A múltban kézműves falu volt, de manapság  inkább szegregátumként írható le, első blikkre.

A Nagyszirk határában található nagyolvasztó egy ipari műemlék, amit az egykori vasgyár épületei öveznek. A XIX. század végének mementója, ami megér egy kis kitérőt. A tájékoztató táblák részletesen beszámolnak az itt folytatott tevékenységről, igaz szlovákul.
Gömörrákost (Rákoš) érintve mentünk Kövi (Kameňany) irányába, ahol szintén a roma jelenlét tapasztalható.

A harmadik célpontunk Süvete (Šivetice) volt. A falu északi részén található a temető tőszomszédságában az a rotunda (körtemplom), ami a környék legrégebbi és a történelmi Magyarország kiemelkedő jelentőségű  egyházi épülete. Antiochiai Szent Margit tiszteletére épült a XIII. században. Belülről bizonyára  impozáns lehet, bár a felújítása hosszú évek óta folyik és a kapu feletti félköríves timpanonon már a javulás nyomait láttam, mivel korábban is voltam már itt. Sajnos nem tudtunk bemenni, mert egy telefonszámot sem találtunk, ahol lehetne érdeklődni, hogy esetleg lehetőségünk van-e megtekinteni az enteriőrt. 
Marad a dokumentumfilm:

Sokat foglalkoztatott az egykori Magyarországnak a demográfiai változása. Főleg az, amit a XX. század hozott. Ha létezik olyan etnikai egzotikum, ahol érdekes dolgok fedezhetőek fel, akkor kapásból ez a csöpp település jut eszembe. A temetőben nyugszik a Sendrei család, ahol a családi név eredete nem kíván erős fantáziát. Itt nyugszik Laurencsik Pál, akinek a sírköve magyarul van feltüntetve, de a leszármazott hölgyek már Laurenčiková néven vannak eltemetve, bár a rokonság nincs feltüntetve, de erősen sejthető. Más magyarok is nyugszanak itt, de ahogy oly' sok helyen, itt is a honfitársaink szava kiveszett, beolvadt, elvándorolt, esetleg kivándoroltak a temetőbe, miután leszolgálták a földi pályafutásukat. 
A templom cintermét fallal övezték, egy kaputoronnyal erősítve, amit haranggal is elláttak, illetve fazsindellyel fedtek. A falon túl, Kisperlász (Prihradzany) felé található az új temető. Érdekes, hogy az evangélikus templom tornyán régies szlovák felirat található. A szláv lokatív mostani ,,v"-je  akkoriban még duplavével íródott. Ez még a szabadságharc előtti időket jelenti. 
Volt egykoron híres fazekasság és vára is volt a falunak. Az utóbbinak nyoma sincs, az előbbit még egy mester, František Szarka őrzi. Ugye...? :)

Mivel szeszélyes volt az idő továbbra is, ezért hazafelé vettük az irányt. A következő falu már a magyar nyelvhatár északi bástyáját jelöli: Lice. És így tovább, visszafelé...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Hajnal volt, egy júniusi reggelen. Még a kávé frissen főtt le, de már a tejjel együtt meg kellett inni. Kellett az energia, mert csak így lehet azt a napot abszolválni, amelyet rögtön egy még nehezebb követ. Emitt az Alföld végtelen monotóniája, amott egy világ, amelyik az Isten felé nyújtózik, ha pedig a Teremtő alászállna, akkor trónusnak mondaná ezt a helyet, mert palotaként övezi a sok orom.
Ide visz a végzet, hogy valamivel emelkedettebbé tegyük a XXI. századi életünket. Így ülünk be a járműbe és indulunk napkelet felé, majd mindig délre és délre, hogy elérjük a Nyugati-Zsil-völgyet, mindazt, amit mi a Retyezáttal fogunk fémjelezni az elkövetkező időben. 
A mindössze 466 négyzetkilométer több szépséget tartogoat, mint másutt sok-sok ezer. A bérceinek legnagyobbika meghaladja a 2500 métert, de átlagosan a csúcsmagasságok 1450 m-re datálhatóak.

Léteznek olyan örömök, amelyet mindannyian globálisan alapértelmezettnek veszünk, kezelünk. A legfőbb érték a család, a barátok. Őket szeretjük, annak dacára, hogy egy részüket kaptuk, a többieket választottuk. Érték a haza, ahová tartozunk, a hely, ahol élünk, nem megfeledkezve mindarról, amit vagyonként birtoklunk és fel-  és kiépítettünk. A Maslow-i piramis csúcsa valami egészen mást takar, amit az Isten fogalmával jelölnek a szociálpszichológusok. Egyéni szinten ez változhat, de Eliade nyomán elindulva ez egy megszentelt terület. Az ember nem mentesülhet a mítosz, a vallás alól, mert a misztikum éles határvonalat von a profán és a szent közé.

Hogy mi a profán? Ez egy szubjektív fogalom, de Mircea Eliade szerint minden, ami nem kozmicizált (cosmicizat), vagyis nem lett az emberi pszichikum kozmoszába integrálva, a helyét az univerzumban elhelyezve. Ugyanakkor szerintem az is profán, ami mostanság folyik, mert a szentet deszekralizálják, hogy a helyét mindenféle neomozgalom posztmodern parttalanságával, dadaizmusával töltsék meg: degenerálják.
Emberi csinálmány, de a hegyek nem. Le lehet tarolni a kapzsiság jegyében bármit, de a hegyeknek lelkük van. Ahogyan az ember el fog tűnni, úgy itt fognak maradni. Mindazt a bizarr mementót, amit a ,,gazdaság" létrehozott, majd kiheveri a posztapokaliptikus lét.

Ha kozmicizáltság, akkor  az első napi célunk mindent kifejez: Straja-csúcs. A Vulkán-hegység (Munții Vâlcanului) egyik legmagasabb pontja, Lupény ikonja. A síparadicsomon keresztül értük el a hajdani ezeréves határgerincet. A felvonón túl, a kúpon egy fehér kereszt fogadott minket, amiből katonák nőttek ki., szuronnyal a Zsil völgye felé néztek, északnak. Nem hiába, mivel itt és a Vulkán-szoroson (Pasul Vâlcan) törtek be 1916 őszén a román csapatok, akik a Magyar-Zsil-völgy településeit rövid időre megszállták, de hamar kiverték őket a magyarok. Ádáz harcok voltak, amelyet a részünkről Maderspach Viktor írásai örökítenek meg. 
A harcoknak a szorosnál és a csúcson vannak emlékei, de több nem, így a modernitás síparadicsoma a tőszomszédságában várja a téli sportok szerelmeseit. A kilátás pedig lenyűgöző, mert a távolban Petrilla (Petrila), Petrozsény (Petroșani) is feltűnik, illetve a Nyugati- vagy Román-Zsil-völgy települései: Vulkán (Vulcan), Aninósza (Aninoasa), Lupény (Lupeni), egy kicsi Hobicaurikány (Uricani) illetve a mára már beolvadt települések: Alsóbarbatyeniszkrony (Iscroni), Zsilymacesdparoseny (Paroșeni), Hegyivulkán (Dealu Babii). Csend és béke honolt fönn, a magosba'. A szél zúgását hallottuk, a völgyek és síkok világa nem hatolt fel oda.Rövidet pihentünk és innen indultunk a szállásra, ellőtte pedig enni. 

Egy jól megérdemelt pihenés után másnap a kirándulásunk zenitjét ostromoltuk. A summum bonum volt, amikor a szép fogalmát, a bércek mikéntjét definiáltuk azáltlal, hogy erős emelkedőkkel és lejtőkkel tarkítva a Borbát-völgy (Valea Bărbatului) felől indult a túránk. Elég messze volt közúton is az erdészeti út, ahol terepjárót is próbára tevő útfelületen értük el a parkolót. Akinek kedves a családi járgánya, az véletlenül se itt próbálkozzon meg a helyszín megközelítésével, mert a legapróbb óvatlan mozdulat is komoly károkat tehet az alvázban, ha a manőver csak egy picivel sem úgy sikerül, ahogy annak kellene. 
Hűs, árnyékos fenyvesből vezetett az utunk, így a piros jelzésen, a folyót a hídon átszelve vágtunk neki az elején, ránézésre is masszívnak tűnő etapnak. Esztenát és kempingező területet érintve keltünk át a Csomfu-patakon (Pârâul Ciomfu), ami a Nagy-Csomfu-vízesés (Cascada Ciomfu Mare) alját jelentette. A szintkülönbsége a tető és a padozat között meghaladja a 150 métert, így ez a Retyezát egyik legnagyobbika, de eltörpül a bajnok, a Kurta-vízesés (Cascada Scurtele) mellett, a maga 293 méterével, szintén több lépcsőben. (Összehasonlításképpen a mostani Magyarországon Ilona-völgyi-vízesés 10 méter...) A völgykatlan erősen emlékeztetett a Tátra cirkuszvölgyire, ami laikus szemlélődőként a jégkorszak gleccsertevékenységeire rímel. Ilyen reliktumok a tengerszemek. Szerencsére később is többet láttunk, illetve egyet személyesen is megnéztünk, testközelből. 
A Kusztrura-hágó (Șaua Custurii) olyan falfüggönyként emelkedett előttünk, mint A Gyűrűk Urában, Mordorban Minas Morgul.  
Egy nagyobb kanyarral és némi emelkedővel emelkedtünk fel a nyereg vonulatára, ahonnan a Pelága lábára (Piciorul Pelegii), a Pelágára (Peleaga), a nyugati vonulatokra, a Kuszturára (Vârful Custura), a Pelága-völgyre (Valea Peleaga), a Jorgován-kőre (Piatra Iorgovanului), a Kis- és Nagy-Papusára (Vârful Păpușa Mare, Mică) és még megannyi kisebb-nagyobb tóra, patakra, gerincre, oromra nyílt kilátás.  Megint egy kisebb szünet, falatozás vette kezdetét, miközben arra jutottunk, hogy a Kuszturát kihagyjuk, mivel egy birkanyáj vette a birtokába, ami egyenlő volt az acsarkodó  pásztorkutyák jelenlétével. Egy középkorú román párral találkoztunk. Őket ugatták meg először, a félelem pedig nem alaptalan, mivel ért már sokakat pásztorkutya támadás.
Irány a Papusa! nem győzünk megállni, fényképezni, csodálkozni, mivel olyan a Kusztura-hágó, mint a Bifröst híd a viking mitológiában, ami Asgardot köti össze Midgarddal. Egy tábla jelezte a hágót, amit a Kusztura ablakának is neveznek (Fereastra Custurii). Balkéz felé a Pelága-tó (Tăul Peleaga) és a Kis-Pelága-tó (Tăul Peleguța) kéklett,  majd feltűnt a Mély-tó (Lacul Adânc) kicsi kéksége is. A neve ellenére nem számottevő, ha a Bukura- vagy a Pelága-tóhoz hasonlítjuk. Föl és le, így kacskaringóztunk, nekirugaszkodva az utolsó jelentős szintemelkedésnek, hogy kiérjünk a Papusára...
Hogy megérte? Nos, a szatori egy olyan élmény a japánoknál, amikor a teljes megvilágosodás egy pillanatra tör rá az emberre, hogy amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is illanjon. A fotográfusok pedig azt javasolják a hazatéréskor történő  szelekciónál, hogy teljen el legalább egy hét, hogy az érzelmi telítettség csökkenjen.
Hogy függ a szatori és a szelekció össze? Úgy, hogy az érzés aligha múlik. Egy érzemi kötelék alakul ki az ember és a hely között. Csillogó tekintettel tudok erről a helyről, egyértelmű túlfűtöttség közepette nyilatkozni. A lelkem egy darabja ott marad, mossa az eső, szárítja a szél, süti a nap és betemeti a hó. Fizikai valójában az ember a lakhelyén van, de azt tekinthetjük inkább adatnak, ami egy plasztikon helyet foglal.
Az igazi hazám valahol ott van és a környező tájon, amit a hegyek jelentenek. Felérnek több ezer istentisztelet leleketlen mormogásával,  mert az Istent nem a kőépítményekben és a zavaros magyarázatokban lehet megtalálni, hanem közelebb a mennybolthoz, a csúcsokon. Ez szűretlen és igaz, lent pedig elferdített, mindezt már emberi nyelvre lefordított érzéstorzításként interpretálják.
Ettől a ponttól csak a Pelága magasabb a Retyezátban, így az egy méterrel több a Papusa 2508-asától. Nyugatra a völgyek, ormok gyűrődése, az északra fekvő Valea Rea a tavaival egy meghitt, holdbéli tájra emlékeztet, keletre pedig már másabb hangulat, domborzat uralkodik. 
Utunk innen egy meredély peremén vezetett, amikor is a Kecskebak-csúcs (Vârful Țapului) tőlünk jobbkéz felé türemkedett a Borbát-völgye felé. Ezt a bástyát hátulról kerültük meg, nem letérve a piros jelzésrő, egyenesen a Zárt-kapuk (Porțile Închise) felé. Útközben egy drótkötéllel megerősített szakasz akasztott meg minket, aminek a rögzítése hagyott kívánnivalót maga után, illetve a megmarkolása is problematikus volt, mivel a szálak itt-ott kimeredeztek, ezzel elég kellemetlen sérüléseket tartogatva. Szerencsésen abszolválva kiértünk a gyephavasi hangulatú Zárt-kapuk elejéig. Az út egyenesen a Vârful Mare csúcsára vezetett, de mi ereszkedésbe kezdtünk a Kecskebak-tóig. Apró kavicsokkal tarkított szakaszon, meredeken indultunk lefelé ahol a csúszásveszély magasabb volt, majd egy aránylag enyhébb szakasz következett, ahol a glaciális eredetű kőtengerek ingatagságát kellett legyűrjük. 
A Kecskebak-tó (Tăul Țapului) az egyetlen tó a Retyezátban, amin sziget is van. Igaz, csupán pár bokornak ad otthont, egy kisebb kerti tároló is bajosan férne el rajta. A víztükör finom fodrozódása ellenére olyan benyomást keltett, mint egy rezzenéstelen szem. Az égboltra tekintett és azt tükrözte vissza. Ha a természet imát mormolt volna, akkor a völgy minden porszemének püspöke, aki minden könyörgést  meghallgat, hogy azt az Úr felé továbbítsa. Áhitattal függesztettük a tekintetünket erre a völgyfőre és annak ékkövére. 
Miután szusszantunk egyet, ismét egy lejtmenet elé néztünk, de már gyalogfenyvessel sűrűn tarkítva, lassacskán a fenyvesekre áttérve,mivel az erdő szintjét értük el, bár a tobozok, kövek itt is a megbotlás veszélyét jelentették. Fel-felsejlett a Ciomfu-vízesés ciklopszi nagysága. Ebből a perspektívából mutatta meg igazi mivoltát, a maga 150 méteres esésével. Hamarosan a Borbát-folyón átkelve a kempinghez értünk, ahol magyarokkal sikerült néhány szót váltanunk, majd törődötten sóhajtottunk fel, amikor elértük a járgányt.
Vissza-vissznézve morzsolgattuk magunkban az aznapi teljesítményt, ami szemmel láthatóan is jó érzéssel töltött el bennünk. Bár nem erény a büszkeség, de be kell valljam, eltöltött, amikor lehuppantam, hogy ekkora szintemelkedést teljesítettünk egy viszonylag rövid távon. 

A harmadik nap már a Kis-Retyezáté volt. A bátyjától abban tér el, hogy egyrészt a tengerszint feletti magassága általánosságban alacsonyabb, a mészkövesség dominál, a formái pedig lekerekedettebbek, ezáltal a gyephavasi miliőt megteremtve.  Az irányt a 66A jelzésű úton Urikány irányába vettük. A bányásztelepülések egykori dicsőségét maga mögött tudó, komor együttesét a nyaralók, kisebb házak bukolikus szétszórtsága kezdte felváltani. 
Câmpu lui Neag a hely neve, ahol leparkoltunk, de azon is tul a Valea Iarului bejáratánál, ahol kempingezők tömege sereglett össze. A piros pont jelzésen indultunk felfelé, szinte csak és kizárólag emelkedtünk. Hűs mikroklímát biztosítottak a fenyők, a levegőt pedig gyantaszagú üdeség járta át. Szinte a pórusainkban éreztük ezt a simogató frissességet, ami a faóriásokból áradt ki. Félve vártuk az erdőhatár végét, a napsütésnek kitett szakaszt, de szerencsére nem jelentett komoly kellemetlenséget. Némi szellőmozgás hűsített minket, a kúszófenyők pedig néhol összezártak, ami ugyan a mozgást nehezítette, de árnyat jelentett. 
Ami igazán megállásra késztetett minket jópárszor, az a havasi virágok sokszínűsége. Káprázatosan bújtak meg az oldott mészköves természetes vázáikban. Már-már egyfajta mesterséges beavatkozás érzetét keltették. A természet viszont olyan vonalakba rendezte ezeket a  kőzetedényeket, hogy példát vehet róla az emberi tervezés...
A bérc mészkőpúpja közelinek tűnt, de azért sokat kellett emelkedni, de említése is felesleges, hogy megérte-e. Olyan panorámát tartogatott, hogy sok-sok szomszédos völgy, orom és hegység könnyen felismerhető vonulata, csipkéje kivehető volt. Innen biccentettünk a tegnapi kihívónknak: a Papusának és a Kusztura-nyeregnek. A távolban a Straja sziluettje derengett, míg nyugatra a Szárkő- és Mehádiai-hegységek emelkedtek, de a Nagy-Retyezát szinte a teljes vizuális arzenálját megcsillantotta. 
2014 méter. Ez pontosan ezerrel több, mint a Kékes-tető. Mégis egy gyökeresen más mikrouniverzum. Ymir koponyája felettünk szürkéllett az égbolt formájában, a csontjain pedig mi ültünk. Midgard teteje volt ez, a Bifröst híd pedig keletre nyújtózott. Szivárványhíd. Mindenféle összeköttetést nélkülözve a mai értelmezéssel...
A gyalogfenyők, a plató nagy dolinája ideális pihenő- és kempinghely. Az egyetlen hátrány, hogy a közelben nem akad forrás, ezért érdemes jó sok vizet tartalékolni, ha az ember itt szeretne tábort ütni. Ez a mészköves Forum Romanum, a sok-sok alakzatával nem is kicsi. Erősen emlékeztet a Bélavárára, de  nincs az a robusztus barlang,  cserébe ha lehet, még attól is festőibb környezetben foglal helyet.
Ahonnan jöttünk, ugyanott távoztunk. Zökkenőmentesen ereszkedtünk, útközben egy román férfival elegyedtünk szóba, aki valamelyest törte a magyart, mert félig magyar volt, de már asszimilálódott, így a magyar gyökerek a törzsön csak kisebb gyökérszőrökkén vannak jelen, ami a következő generációval elvész. Jó lett volna beszélgetni, mert a hegyek nagy ismerőjeként mutatkozott, de azért már ideje volt valami jót harapni. Itt érdemes megjegyezni, hogy egy remek pizzázót sikerült találnunk Lupényban. Ha valaki arra téved, feltétlenül keresse fel.  Ár-érték arányban is hozza a színvonalat. A kiszolgálás is udvarias. 

Eljött a negyedik nap. Szótlanul pakoltunk össze. Némán, egykedvűen reggeliztünk a lenti konyhában még, mert tudtuk, hogy a káprázatnak ezzel a nappal vége szakad. Vár ránk a munka világa. Még aznapra az Oszlea-csúcsra mentünk volna fel, de eleredt az eső, aminek a demoralizáló hatását tudva megvétóztuk a csúcstámadás lehetőségét. Ezért hazafelé indultunk, vegyes érzésekkel. A szeretteink vártak ránk, akik egy szeretetre aligha méltó világban élnek, élünk...
Hazafelé menet Cebe (Țebea) faluban megálltunk egy rövid sétára a helyi temetőben. Ez nem pusztán egy nekropolisz, hanem a Mócok panteonjaként (Panteonul Moților) van emlegetve a románság által. Itt van Horea fája,illetve Avram Iancu sírja is. Számunkra olyan emberek nagysága a másik oldalon, akik nekünk, magyaroknak sok-sok könnyt és szenvedést jelentettek...
Hogy van-e a hazugságnak színe? A szürke és az átlátszó: üveg, acél és beton mögött, légkondicionáltan kreált posztmodern izmusok, politikai ármánykodások székhelyei. Az igazságnak: barna, zöld, sárga és a kupolaként ráboruló: kék...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Ami nálunk az Országos Kéktúra, az a Felvidék szlovákságának a piros jelzés. Egy olyan gyalogos útvonalról van szó, amelyik Dévénytől indulva a Duklai-hágóig húzódik. Szövevényesen tekergi körbe az ország legjavát, a Fehér-Kárpátokon, Egészen Trencsén környékén, Kassa, illetve Rozsnyó vidékét érinti, hogy egy éles kanyarral az egykori híres/hírhedt ütközet helyszínén mondjon búcsút a mai Szlovákiának. 

Ez az út a Szlovák nemzeti felkelés hőseinek útja (Cesta hrdinov SNP). Egy tekintélyes cikkelye magát az Alacsony-Tátra gerincét jelenti, amelyen mi is megtettünk néhány kilométert, korábban pedig a Štefánik-menedékháztól (Chata M.R.Štefánika) is mentem már. Tévesen Stefanika menedékháznak is mondják, de ez egy fajta nyelvi erőszaktétel. A lényeg, hogy most az Ördöglakodalma-hágón (Čertovica) hagytuk a járműveket. Innen indult a kortárs partizántevékenység, amikor a szintemelkedéssel küzdöttünk meg. 
Ez a cél emelkedett volt. Akárhogy is szemléljük, a felkelés, a partizánkodás egy istentelen, embertelen diktatúra égisze alatt történt. A bolsevizmus vörös áradata csak vért, pusztulás és kínt jelentett a kontinensnek. A szellemi örökösei pedig szintén valami hasonló áfiumot kotyvasztanak a civilizáció ellen...

Na, de hagyjuk is a politikát! A hegyoldal pártsemleges: nem kíméli a lábat és a tüdőt sem. A síparadicsom most gazdátlanul tengeti nyári álmát, de azért a túrázásnak ilyenkor is lehet hódolni! A korábban csapadékos idő hamar megszűnik, kideült az ég, így a felhőkkel itt-ott tarkított zöld-kék dichotómiára építő tájsziluett a hegyek, az égbolt közreműködésével igazi látvánnyal örvendeztetett meg minket. Valódi, hamisítatlan élmény!
Az első igazi pihenőt a Rovienky és a Lajštroch kettősének csúcsán engedélyeztük magunknak. Az Ördöglakodalma-hágó felé ez egy igazi mellvéd, mivel mindkét orom egybe függve 1602-1602 méter magasan nyújtózik a tengerszint felé. Akárcsak egy barbakán az Alacsony-Tátra délkeleti szegletében. Jól esett az ígéretes májusi napfényben hunyorogni, befogadni a panorámát, enni pár falatot. 
Innen a gerinctúrák oly jellegzetes hepehupássága vette át a vezetést a korábbi egyhangú emelkedés helyett. Egészen a görög mitológia hangulatvilágát festette a kövecses út, amit a gyalogfenyők serege szegélyezett. Mintha Thészeusz készült volna a Minótaurosz elleni harcra az érintetlen krétai hegyvilágban. Bár jóval szelidebb, mint a zord, merész csipketornyokat felsorakoztató magasabbik bátyja, az Alacsony-Tátra is tud combot próbáló lenni. Viszont kevés az igazán sziklás szakasz. A Gyömbértől (Ďumbier) a Chopokon át tart nyugatra. Alatta a már említett menedékház szemléli mindezt a két világ határán, amit a gyephavasok bukolikussága a zord hegylánc sziklarengete vált fel. 

Mi a Radnóti által ihletett eclogák világában maradtunk, de folyamatosan nyűgözött le minket a változatosság, ha a tekintetünket a masszívumra függesztettük. A szomszédságban feltűnt a Vepor-hegység, a Polyána is, a már sokszor ismételgetett testvérhegységgel egyetemben. 
Így érkeztünk meg a Besná-csúcsra, ami egyben a túránk fő célpontja is volt, ami veszetett jelent, akárcsak a бешенство oroszul, ami veszettséget A nevére rászolgált, mert dühödt széllökések közepette álltunk meg egy kis falatozásra. Egy minden oldalról az időjárás szeszélyeinek kitett magaslat ez, így nem csoda, ha orkánjellegű időben álltuk a sarat. Felemelő érzés a csúcson szétnézni, meghódítani, de van ideje a leülésnek is. Ekkor, ilyen kitettségben nem a legnyerőbb ötlet, ezért jobb a szélvédett alacsonyabb részre húzódni, mert a táplálék is jobban esik, ha nem a szél tépi ki a kezünkből. Így legalább energiával tölt fel. 

Az 1807 méteres magasságból 1682 méterre ereszkedtünk le. A Králička-nyeregtől lefelé ereszkedtünk. A Besná kúpját északi irányban kerültük meg, közben még utolsó pillantásokat vetve a Magas- és a Liptói-Tátrára, ahol az előtérben, bár eléggé messzire, de látható volt az Ohnište ablakos sziklaformája, a völgyben pedig Liptószentmiklós (Liptovský Mikuláš) is felsejlett. Hófoltok, időszakos patakok nehezítették a haladásunkat, de imitt-amott az ösvény is az erózió áldozatává vált, ezért óvatosan kellett kiszámítani a lépteket. A Bocianské sedlo (Gólya-nyereg) irányából a Kumštové sedlo felé vettük utunkat. Ez egy már ismert kereszteződés volt, ahonnan már csak visszafelé haladtunk, le az Ördöglakodalma-hágóhoz, ahol a paripákat hagytuk.
Szerencsére volt még idő, hogy egy-egy sört megigyon a csapat, egy jó csapolt kofolával oltsa a szomját, de nosztalgikus élmény volt ismét egy jó kis sztrapacskát enni, így visszapótolva az elégetett kalóriákat és természetesen az ízvilág is hamisítatlan felvidéki volt... :)

Így még felemelőbb volt a vakító napfénnyel dacolva búcsút inteni ennek a remek napnak. Ha létezik olyan, hogy nyugtával dicsérhetjük a napot, akkor ez az volt. Ha valaki szép kilátásra és emberek által alig járt tájékra vágyik, nekik bátran tudom ajánlani a környéket. Ha nem a síszezonban ordító, neuronhiányos zene a lényeg, a még hitványabb tömeggel, akkor érdemes abban az időben más célpontot kinézni. Ilyenkor viszont hamisítatlanul megörvendeztet a sok havasi virággal szegélyezett, hófoltos gyephavas. Szerintünk ez egy hegy igazi kvintesszenciája, a többi emberi koholmány és talmi hazugság...

 (Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Van egy album. Biztos vagyok benne, hogy sokan monotonnak találják, mert valóban az. A legkevésbé sem közönségbarát, mert egy szűk rétegnek szól. Akár több órára nyújtott tételből is állhat egy-egy album, amit végighallgatva hamar át lehet szellemülni. A műfaja a drone ambient kategória, mert egyrészt egy zümmögésre emlékeztető alapvetés mindegyik szám, másrészt az ambient azért, mert nyugtató hatással bír. 
Az Arctica az előadó, az album pedig az Illidriel. ha létezik zene, amelyik az esőáztatta erdő misztikumát megragadja, az biztos, hogy ez a darab. Szűk egyórányi utazás, relaxálás, mélázás. Emlékeztet a letűnt világok romjaira, melankolikusságára, félhomályára. Olyan, mint egy kolostorrom valamikor a szürkület idején, egy őszi erdőben. Csupán néhány mécses ég a padlón, kint pedig az esőcseppek kopognak az ágakról, az épületről lehullva. Az esőben ott van Isten lenyomata, a záporban pedig ott van a szüntelen teremtői lenyomat, amely elgereblyéz mindent a föld felszínén.

Ilyen hely a Vigyázó-hegység (Munții Vlădeasa). Régen nevezték a helyiek Kalota-havasnak is, mivel nyugatról zárja el a kalotaszegi lakosságot a Partiumtól és a magyar területektől, amelynek északi végében a Király-hágóval (Șaua Craiului). Igazi vulkáni masszívum, ami észak-déli irányban lefölözi a keleti végeket. Manapság a jelentés szimbolikája ideológiai alapon is működik, mivel a nyugati erkölcsi hanyatlással szemben védi a spirituálisabb keleti lelkeket, akik a szivárványos devianciára nem hajlandóak. 
Másrészt a vidék megmaradt sok szempontból olyannak, mint annak előtte. Ezért is vonzza az épülni óhajtókat, akik nem a fővárosi forgatagban találják meg a konzumizmus mekkáit, hanem a fenyvesek derekán, akár jéggel, esővel verve is. 

Korán kelve indultunk. A Sebes-Köröst (Crișul Repede) völgyében kanyargó 1-es számú főutat Sebesvár (Bologa) területén hagytuk el, déli irányba haladva tovább. Olyan apró falvakat hagyva magunk mögött, mint Székelyjó (Săcuieu), Kőrizstető (Scrind-Frăsinet), a Székelyjó-patak (pârâul Săcuieu) szalagja mellett haladtunk, egészen Havasrekettyéig (Răchițele). 
Maga a falu három dologról nevezetes: itt található a  Menyasszony-fátyla-vízesés, itt halt hősi halált neves nemzeti hősünk, Vasvári Pál, a szomszédos Funtinel-tisztáson, manapság pedig arról, hogy az ország miniszterelnöke és Kolozsvár polgármestere, Emil Boc itt született. Az utóbbi számunkra marginális tényező, de azért meg lehet említeni.

A falu szélén támasztottuk le a járműveket, hogy a szilaj katonákként sorakozó fenyveserdőbe vessük magunkat. Rövid gyaloglás után értük el a csodás vízesést, aminek a magassága 24 méter. Sokan idáig merészkednek be, de a hegység káprázatos értékei csak ezután következnek. Igazából nem is kell istenesen megerőltetnie magát senkinek, ha csodás kilátásra vágyik, mert innen nagyjából szolid emelkedésű erdészeti úton haladtunk tovább. 
Egy pillanatra elméláztunk mindannyian annak a férfinak a keresztjénél, aki 2009-ben itt vesztette az életét, mindössze 21 évesen. Az igazi kérdés az, hogy a szűk marokkal mért élethossz mit tartogatott egy embernek? Vajon élt-e rendesen?
Egy emlék, egy koszorú, egy megható vers, ami itt őrzi az emlékét annak, hogy nem ismert módon tért meg az Úrhoz. Klisének hangzik, hogy az élet annyi, amennyit beletesz az ember, de ugyanakkor ilyenkor értelmet nyer. Lehet, hogy ő a maga fiatalon befejezett földi pályafutásával többet látott, tapasztalt, mint azok, akik a nyugdíjas éveiket tapossák. Andrej Bolkonszkij gondolata csengett a fülemben, hogy meghalni nem lehet jobban, mint az előző generációk...

DACĂ SUFLETUL MEU DOAMNE,
PREA DEVREME TU-AI VRUT,
MÂNGÂIE TU DOAMNE,
PE CEI, CARE MI-AU PIERDUT.

HA A LELKEMET URAM,
TÚL HAMAR AKARTAD,
SIMOGASD AZOKAT,
KIK ENGEM ELVESZEJTETTEK

Egy erdészházhoz éltünk, ami a hegyimentők bázisa is egyben. A Salvamont feliratai, jelei erről tanúskodtak, de kihalt volt ottjártunkkor. Rövid szusszanás után már egy vihar által megtépázott fenyőerdő roncsai között sétáltunk, majd furcsamód puha homokos talaj következett. Szegényes talajtani ismereteimből kiindulva ez valószínűleg kvarchomok lehetett, mert olyan finom volt. De vajon voltak-e  itt üvegművesek, ha valóban az volt, ami? Jó kérdés... Olyan, mint a bükki vagy a zempléni huták genezise, ha lett volna itt szlovák kisebbség, de csak északabbra olyan falvakban, mint Sólyomkővár (Nová Huta, Șinteu), Almaszeghuta (Stará Huta, Huta Voivozi), Hármaspatak (Socet, Židáreň). A Szilágyságban is akadnak a déli karéjban, de itt nem. Rejtély...

Mindenesetre egy időszakos vízmosás kőmedrében, ismét csak a pinea nyújtotta árnyékban emelkedett utunk a Fehér-kövek felé. Olybá tűnt, hogy eső idején itt komoly vízvájta erózió folyik, mivel a felszín ennek a nyomait mutatta, ahol vízesés, sekély kőmeder szegélyezte az ösvény melletti területet. Még szerencs, hogy nem tipikus mészköves felületen haladtunk, mivel az biztosan négykézlábas mutatványozást igényelt volna tőlünk.
Egy román párral szóba elegyedve figyelmeztettek, hogy feljebb egy kígyót láttak. Nem tudták megmondani, hogy mérges volt-e, de lépten-nyomon ezt mondjuk mindenkinek: kinn észnél kell lenni!

A túra igazán combos etapja csak most következett, ahol meredek emelkedőn értünk fel a nyeregbe. időnk nem volt kifújni magunkat, mivel a vihar ómenje, túravezetőnk, Robi szerint Damoklész kardjaként fügött a fejünk fölött. Éppen ezért megfeszített tempóban kaptattunk tovább, egy kisebb lendületet véve. A cikkcakkos túristaút a Zengő-kő (Piatra Grăitoare) alatt vitt ki minket az első kilátópontra. A sűrűben ért minket az első figyelmeztetés: az ég mitológiai méreteket öltve szakadt szét, olyan mennydörgésként, amelyet nehéz feledni.
Ösztökeként hatott ránk, így hamarosan elértük a Fehér-kövek (Pietrele Albe) vonulatát. Egy szusszanásnyi táborozásra volt idő. Némi táplálékfelvétel, csodálkozás és fényképezés. Tíz perc nem sok, annyit sem voltunk kinn, mert a veszedelem ellenségként csapott le a szirtre. Ezért kellett összekapkodni magunkat és gyorsan az erdő védelmébe húzódni. Bár így is sok jeget kaptunk, el is áztunk, de a lelket ez nyugtatja meg. Vihar közepén mélyed magába az ember, egyfajta önvaló meditáció ez, ahol a ruha a bőrre tapad, a talaj nem a lépteinknek engedelmeskedve csúszik, de a szatori itt talál utat az elmébe. Mint a sötétségben egy-egy gyertyafény. Az alant elterülő világban pedig verőfényes napsütésben is tombol a sötétség...

Hamarosan elállt az égi áldás, ezért visszaérve a már megismert házikóhoz úgy határoztunk, hogy a Lespezi-csúcsra nem megyünk fel. Az idő szeszélyes volt aznap, így biztosabbnak véltük, ha visszatérünk a buszhoz. Ez pedig bölcs döntés volt, mert pillanatokon belül ismét csak aranyat ért a májusi eső. 
Természetesen nem esett jól, de belátóan azt lehet mondani, hogy nincs olyan, amit a népszerű kereskedelmi rádiók műsorvezetői a kényelmes stúdióból megfogalmaznak: ,,extrém hideg", ,,sok csapadék". Amíg tavak, folyók apadnak le, addig nincs ,,sok" csapadék, amíg nem fagynak ki a rovarok télen, addig nincs ,,extrém hideg". Ha valaki így véli, az valószínűleg több Bay Watchot nézett a kelleténél...

Átöltözve, a járgányokat elfoglalva elindultunk hazafelé. Izgatottan vártam, hogy Sebesváron vajon lefordulunk-e, így egy elégedett sóhaj hagyta el a számat, amikor megpillantottam az irányjelzőt. A parkolóban megállva néztük meg a felújított várat. Az egykori erősség a sóutat ellenőrizte, Erdélyország kapujának egyik letéteményese volt. A Rákóczi-szabadságharcban az osztrákok felrobbantották, így hadászati jelentősége megszűnt. Viszont kellemes egyszerűsége megér egy rövid sétát, mivel a kilátás is szép onnan. Rálátni a falura, a Réz-hegység felé, a Sebes-Körös-völgyre. 
Ironikus, hogy akkor is a labancok robbantottak, míg az aktuális politikai szinten is a németajkú vezetés akar minket a romlásba taszítani. Aki barátként tekint rájuk, az kígyót melenget a keblén...

Végül, de nem utolsó sorban egy kis zene:

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

A bércek mérkőzése Árpád idején indult. Volt a messzi északon egy hely, ahol a gránitba a jég vájta cirkuszvölgyek felett magasodott, akárcsak egy áldozati oltár a Gerlachfalvi-csúcs. A Kárpát-medence királya. A hazai turistaság bölcsője, a cipszerek és a szlovákok is előszeretettel koptatták ösvényeit, bányásztak, legeltettek, erdőket irtottak. Ugyanígy az akkor még velünk szomszédos lengyelek. A cipszerek Késmárk irányából néztek rá áhitattal, míg a tót atyafiak délebbről inkább, attól nyugatra pedig a Krivánt (Kriváň) kiáltották ki nemzeti hegyüknek. 
Az ezredévnyi építést a XX. század temette maga alá. Kicsi időre a Pozsálló (1938-1940), majd a Horthy Miklós-csúcs (Nagy Pietrosz) lett a legmagasabb csúcs (1940-1944).

Az erdészeti területként használt Mátra ekkor került előtérbe, mivel az országvesztés kihúzta a turistamozgalmak lába alól is a talajt. Hirtelen a mai csonka ország területén, sokkos állapotban ért minket az izmusok, ún. forradalmak ,,vívmánya", amit egy konszolidációs időszak követett. Levegőhöz jutva szökkent szárba ismét a hegyek iránt táplált belföldi kíváncsiság csillapítása. Így került a fókuszba ez a viszonylag kicsi, de a Kékes-tető miatt mértanilag legmagasabb magaslat. A benne rejlő erőt a  gyógyszállók és szanatóriumok, üdülőtelepek tanúsítják, nem beszélve az ide ellátogató sok-sok ezer pihenni vágyóról.

Régóta karcolgatta a tudatomat egy fel-felbukkanó barna alapú, nevezetességet jelölő közúti tábla. Az autópályán közlekedve mindig figyelmes lettem rá, hogy Feldebrőt egy templommal azonosítják. Mint megnézendő nevezetességet, csupán elszórt információkat olvastam az épületről, ezért  mivel 11 órától be lehetett menni, nem voltunk restek, szinte azonnal ott voltunk még a látogatási idő kezdete előtt. A plébániáról indulva idegenvezetőnk már az ottani kiállításban elmagyarázta nekünk, hogy Árpád-kori hitéleti bástyával van dolgunk, de azok között is egy igazi térbeli skanzen benyomását keltette. Egy összegzésként állt ott egy szokványos falu közepén mint egy millenium tanúságtevője, hogy hazánk már minimum ennyi ideje keresztény állam. Az egykor kőkerítéssel övezett templom szűk sugarában egy cinterem volt, amelynek egykori ,,lakóit" exhumálták. A nekropolisz így csupán említés szintjén, régészeti érdekességként létezik a történelmi köztudatban. Viszont az egykori bizánci alapfalak, oszlopfők és boltívek az épület külső oldalán is megfigyelhetőek, benn pedig további oszlopfők, a külső falon látható vasalatok nem mai ötletek, hanem a XVIII. század derekán, 1785-ben keresztvasakkal erősítették meg a falakat, mert külső irányba kezdtek dőlni. Így a mai napig egy működő létesítményt teremtettek meg, az évszázadok klerikális skanzenjét. A belső tér szintén őrzi a leírtakat, sőt, az altemplom maga a görög kort konzerválta. Eredeti oszlopok,korinthoszi díszoszlop, ami már  olyan magas volt akkoriban, hogy beásták. A legmélyebb pont maga Aba Sámuel egykori nyughelye, ahová a hívek beláthattak a templom királylépcsőjén lesétálva, amit rekonstruáltak, így mi is. 
Nagy bánatomra az altemplomban nem lehetett fényképezni. Természetesen vaku nélkül kell, mert a hozzáértők szerint a fényhatások sokasága rongálhatja a műalkotások felületét. Freskók nélkül is pont elég izgalmas fotótéma lett volna az a tér, de a freskók döbbenetetes tanúi az évszázadoknak. Érseki engedéllyel lehet csak. Kár, de nagy sóhajjal tudomásul vettem. 

Egy szekérderéknyi adattal, látvánnyal folytattuk utunkat. Kanyargós erdei szakaszokat kisebb-nagyobb falvak váltottak. A Kál-Kápolna-Kisterenye-vasútvonalonvonalon 2007-ben megszűnt a személyszállítás, de a sínkorona fénylik, amire a recski állomáson sorakozó tehervagonok jó jelként álldogáltak. Nem mindent kamionra pakolnak, aminek áldatlan hatásairól már Mátranovák esetében értekeztem.
Így érkeztünk meg a Parádfürdő alatt, a Mátra irányában elterülő Visszhang-rétre. Itt támasztottuk le a szekeret és indultunk el az Ilona-völgyi-vízeséshez. Festői fasorok között, aszfaltozott úton haladtunk előre. A burkolat fokozatosan kopott el, lett olyan, mint egy római hadi út, majd egy átlag turistaút, ami az Ilona-patak mentén, azon át-áthaladva értük el a végső célunkat. A két kilométerre kivetített 120 méteres szintemelkedés első látásra tűnt erősnek, hiszen ez bő 40 emeletet takar, de laza séta volt, így egy-két kisebb kaptatót leszámítva bárki megközelítheti, nem igényel erőfeszítést. Ami fontos, hogy filgyelni kell a lábunk elé, mert a megcsúszás előfordulhat, ezért csak óvatosan!
A neten talált képek bővebb vízhozamról árulkodtak, ezért útközben reménykedtem, hogy nem lesz olyan csaalódás, mint az Áji-völgyben fogadott anno, amikor éppen, hogy némi víz csordogált le az amúgy egy kisebb Plitvicének is beillő vízeséskomplexumban. Megkönnyebbülve láttuk, hogy azért van alázúduló víz. Ha nem is eget rengető mennyiségben, de akad, ami megnyugtató volt. Az utóbbi hetek tavasziasodó idejének dacára jeges volt a sziklaperem, morózus mikroklímát szállítva az alatta elterülő katlanba. Ez a mostani Magyarország legnagyobb esésű természetes zuhataga, a maga 10 méterével. Mesterségesen a Lillafüreden elterelt Szinva produkál nagyobb magasságot. 
Így is impozáns volt, hogy az aszályos idő miatt folydogált. Az általa táplált patak az avarba veszett, mintha búvópatak lenne, hogy később folytassa a felszín feletti útját. Nincs összehasonlítási alapom, mert először jártam ott, de biztos vannak másoknak olyan emlékei, amikor bővebb hozamot produkált. Jelenleg a szárazság olyan volumenű, hogy a kijelölt helyeken is tilos tüzet gyújtani. Ez március elején nagyon komoly, amikor a hónak kellene elolvadnia, hogy szépen lassan a lucsok átadja a helyét a virágoknak, zsenge rügyekben állhatnak a fák, madárfütty-tyel lehessen meghinteni a vitalitást. 
Most vízhiány van. Az erdőjárók látják, a fák szenvednek tőle, amik a mélyebb rétegekből pótolják a folyadékot, míg a kisebb cserjéknek már gondot okozhat mindez. Vajon mi lesz ebből? Ki tudja...

A nézelődés után visszaindultunk a kocsihoz. Innen az utunkat a Kékesre vettük. Ha már itt járunk, akkor nézzük meg, hogy miújság van a legmagasabb ponton, aminek a tetején lévő tévétorony már fegyelmező  hülykujjként jelzi a környéken sok-sok kilométerre járónak, hogy kiemelkedik, uralja a látképet. Meglepő módon északról magasabbnak tűnik, amit a múltkori, mátranováki kirándulásunkkor is tapasztaltunk. Délről sokkal szelidebb, kevésbé uralkodó, mint a már említett Magas-Tátra, ami Poprád felől is fenyegetően tornyosul a völgy felé. 
Az út minősége kiváló volt. Igazi élvezet volt a kanyarokat venni, az emelkedőn kapcsolgatni a fokozatokat, igazából a vezetésre koncentrálni. Bár nem vagyok autórajongó, de ezek a terepek mindig örömmel töltenek el, némi adrenalinnal is, de csak a józan megfontoltság keretein belül.
Mátraházáról egy éles balkanyarral pár kilométernyi szakasz után álltunk meg nem messze a toronytól. Le sem tudom tagadni, hogy az emlékek szökőárként rohantak meg. Annak idején Anyukám barátnőjével, az én Pótanyámmal karöltve boldog pillanatokat éltünk itt meg. Bár akkor vézna, gyenge fizikumú voltam, de azért a hely magával ragadott. Elültetett bennem valamit. Megszálltunk a szanatóriumban is, a levegő tisztasága ugyanezt idézte fel bennem. Szép kilátópontok, sípályák ugyan vannak, de szűkös volt mindez, amikor megannyi irányba lehett volna onnan tovasétálni, hogy  Disznó-kőre, esetleg a Sas-kőre ki lehessen menni. Csábító gondolat, nosztalgikus érzések, a jelen öröme. Dolgok, amik voltak, elmúltak, újak, amiknek örülni lehet. Mindig egy-egy számvetés az ilyen pont, ahol néma bölcsességbe burkolózik a szótlan közhely: múlik az idő...
Nem volt sok turista. Nem volt tömeg, mint némelyik hosszabb hétvégén, amikor ellepik a területet a kíváncsiskodók. A sípálya havas tömege úgy árválkodott a napfényben, mint egy abrosz, amin az ételmaradék ott van és mindenki tudja, hogy leszedik, mert pecsétes vásznát ki kell tisztítani. 

Mélyez szippantottunk a hörgőket karcoló, tiszta levegőből, balkéz felé egy óvatost pillantást vetettem a ,,szani"-ra és elindultunk haza. Az emlékmozi nem szűnt meg, mert  földalatti barlangként kincseket rejt, miközben ezeket a sorokat írom. Útközben Sástó, Abasár is lehetőségként villant fel, hogy álljunk meg, nézzük meg. A Párom szemébe nézte, szóra nyitottam volna a számat, de elakadt a mondat. Most még nem, mert máskorra is hagyni kell...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Már korábban is jártunk ezen a kies vidéken, ahol a csonka magyar köztudat perifériáján, a mostani országtest északi részén szenderedik egy apró megye, amely 2544 km2-es területével a legkisebb önálló közigazgatási egységünk Budapest után, de népességre a 189304 fővel nem nagyobb, mint a második legnagyobb városunk, Debrecen. Ez mondatnak is megteszi, nemhogy egy levegővételre kimondani az egészet, de valóban egy elfeledett tájékról van szó. Abból a hipotézisből indultunk ki, hogy Hollókőn kívül tömegeket nem találunk itt. Fogas kérdésnek tűnt, hogy igazolódik-e vagy sem. Ezért tettünk egy próbát!

Mivel a négynapos hétvége végre egy összefüggő, a mindennappok lélektelen taposómalmától szűziesen, intaktan állt a rendelkezésünkre, ezért egy napot hazánk kevésbé ismert, de annál érdekfeszítőbb látnivalóinak megtekintésének szenteltük. Az autópálya tűnt a legjobb megoldásnak, hiszen kézenfekvő volt a közutak leromlott állapotához képest. A kiírások a főváros felé menet magyarul, angolul és németül szerepeltek eddig, de a németet felváltotta az ukrán. Így, ha valaki a ,,jobbra tarts", ,,tarts távolságot" kereste németül, akkor a Тримайся праворуч és a Тримай дистанцію fogadta. Jómagam, aki a szláv nyelvek rajongója vagyok, örömmel láttam, hogy nem a szokásos gyarmattartók felszínes nyelvén volt kiírva valami. Bár borzalmak szülték ezt a kezdeményezést, de szerintem érdemes elgondolkodni azon, hogy a mindenki által használt ékezeteket, ragokat nélkülöző, felszínes és mindent penetránsan átszövő - és azt megrontó - nyelv helyett (ugye mindenki tudja melyikről beszélek), egy lokálisabb felé fordultunk egy kicsit. A primitivitás mocsarának kerete egy olyan nyelv, ahol az én nagy kezdőbetűvel íródik, azt lingua francának, fő közvetítőnyelvnek kikiáltani egy egzisztencialista világban mindent elmond a mostani társadalmak kór-, kör- és korképéről...

Na, de mi a természetet vettük célba és nem az emberi csinálmányok által kitűzött destrukcióra reflektáltunk. Bátonyterenyében elfogyott a benzin, de a 10 km-re lévő Salgótarjánban zökkenőmentesen sikerült a szekeret fosszilis zabbal megabrakolni, így már nyugodtan kalandozhattunk. Ha már kitérőt kellett tenni, akkor tettünk is egy másik célpont kedvéért: Kazár.
A falutól északkeleti irányban, az erdős dombok bakhátán terpeszkedik az a geológiai talány, amit a szaknyelvben badlandnek is neveznek. Olyan, akár a lekopott talajfelszín, amit malteres lével bepermeteztek. Porózus anyag lévén könnyen mállott, ezért a víz eróziójának és az időjárásnak köszönhetően lekoptatott felszín előjele már messziről feltűnt, mert a talajon, az avaron finom cementporra emlékeztető réteg jelezte a közelségét. Az évmilliók és a geológiai határterület ilyen furcsa együttállása, a csapadék erodálásának köszönhetően már-már vulkanikusnak ható, de mégis mintha török, vagy inkább vadnyugati táj teremtődött volna. Igazi unikum, ahogy a környéken sok képződmény, amelyik kirí a megszokott domborzati hepehupából, erdők, legelők alkotta tájból. 
Meglepően sokan látogatták meg a kazári riolittufákat, mivel a hosszú hétvége és a szép idő sokakat csábított a szabadba. Mindenütt kíváncsi túrázókra bukkantunk, akik körbejárták a zegzugos letöréseket. Ugyanúgy, ahogy mi is tettük. Majd leereszkedve a járműhöz Mátranovák felé vettük az irányt. 
A falu bár a hegység előtagját viseli, már tájegységileg a Heves-Borsodi-dombság nyugati lejtőjén terül el. Egykor fontos bányásztelepülés volt vasúti összeköttetéssel, személy- és teherszállítással. Ez mind a múlté. Bár sokszor jártam a szomszédos Mátraszele-Nádújfalun keresztül, de az egykori közúti vasúti átjáró helye, ami a szárnyvonal hűlt helyét jelentette nem olyan feltűnő jelenség volt, így a még meglévő sínpár meglepett. Egyedül a Bombardier gyár maradt, ahol vasúti forgózsámolyokat, kereket gyártanak. A vágányok állapotát figyelembe véve itt is a közúti szállítás tört előre. Valószínűleg nagy forgalmi terhelést adva a környéknek, az itt lakók bosszúságára. 
A cég biztosít munkát az ittenieknek, miután évtiezedek óta nem termelnek barnakőszenet. Bár mi még ahhoz a generációhoz tartozunk, akiknek az volt a mondás, hogy a Mecsek az urán- és fekete kőszénfelelős, de a mai világban maximum a turizmus maradt. Akárcsak a falu esetében. 

Megállva az utolsó lehetséges helyen, egy közepes emelkedőt kellett megtegyünk, hogy némi erdei sétálgatás után elérjük a Fehérszéket. Itt egy kisebb családon kívül emberre sem bukkantunk. Igazi megváltás volt, ahol maradéktalanul, zaj és dohányfüst (sic!) nélkül élveztük a természetet. Pazar kilátás, zen hangulat. A hétköznapok mennyiségi szocializációjának szennyeződése után egy olyan kapcsolat a természettel, ami hamisítatlan. Ez egy olyan köldökzsinór, ami az ősvalót jelenti. „Minél jobban megismerem az embereket, annál jobban szeretem a kutyámat.”
Ezzel a Mark Twain-idézettel nem tudok vitába szállni. Ez így van, mert az emberek többsége pont olyan, mint ahogy Jussi Adler-Olsen főhőse, Carl Mørck is mondta: idegesítő, ostoba, rámenős. Sajnos ez erre a világra teljesen igaz, mint ahogy az is, amit Michel Houllebecq mondott az emberiségről, ami szerint Isten teremtette az egész univerzumot, de az egyik jelentéktelen galaxis elfeledett karján van egy lény, amelyik a két csülkére állt és szinte azonnal kijelentette, hogy nincs Isten... A világ egyik fele az életéért, a családjáért aggódik, a szó szoros értelmében azért, hogy megélje a holnapot, míg pár száz kilométerrel arrébb valakinek az iPad-je lassú és ezért veri ki a víz. A két ország között egy nagyobb fekszik, de egy óceánnyi világ lélekben...
Aztán ott állunk ezen a szemmel és ésszel is alig felfogható csodán és egy villanásra az aktuális helyzetek tragikomédiája ötlik fel az emberben, amin már-már csak nevetni tud. Vagy még azt sem. Szánalmas... Ez pedig maga a csoda. Érintetlen, simogatja a retinát, erőfeszítésre sarkall. Ide mindig megéri eljönni, mert a tűlevelek szúrnak, a domboldalak izommunkát kívánnak, de soha sem hagytak esztétikai, mentális értelemben cserben. Ezzel az egy fegyverténnyel le is tettem a voksomat.
A kazárihoz hasonlóan itt is hasonló látványvilág, mediterrán hatás uralkodik a lombhullató és fenyves erdők közepette, szelíden hullámzó horizonttal. Akárcsak a filmekben, amikor a főhős átlépi az evilági kaput, a lelke átlép a túlvilágba és találkozik a bölcs őrangyallal, aki az amerikai filmek fekete öregjét jelenti. Ő elmondja a kulcsmondatot, ami másdél órának a filozófiai szubsztanciája. Itt és egy ilyen helyen találkoznak. 

A kábulat végeztével Nemti következett. A 23-as főúton, nem sokkal Bátonyterenye előtt van. A falu bejáratánál jobbra letérve egy kies parkolóból indultunk. A műútról semmi sem volt sejthető, de a poros, ágakkal sűrűn teleszórt úton hamar megérkeztünk ebbe a homokkőből vájt kanyonba. Sok helyen említést sem tesznek róla, a térképeken úgy szerepel, mintha csak egy egyszerű alföldi dűlőút lenne. És mégis az a megközelítőleg 30 méter káprázatos. Mintha biblikus vidéken jártunk volna. A porózus homokkő könnyen faragható. A szokásos szerelmi vallomások és monogramok figyelmet is alig érdemlő dekadenciáján túl az egyik természetes nisében egy kifejező emberi arc volt belekarcolva. Olybá tűnt, mintha a hatodik érzék bekapcsolta volna a Szent Lászlót takaró megfejtést, de valószínűleg ez Gönüz lehetett. Ő az ősmagyar büün vallás férfi főistensége. A naparcú Gönüz, hiszen a gön szó törökül napot jelent. A gonosz szavunk pedig Gönüztől származik, noha az eredeti jelentésében pozitív tartalma volt, csupán a kereszténység ferdítette el. Akárcsak a bűnbe (büünbe) esést is, mivel eredetileg az ősvalláshoz való visszatérést jelentette. E helyen nem is lehet semmilyen istentisztelet vagy mise szentenciájaként értelmezni, mert szavakon felül álló élmény, amelyet Isten teremtett. A kereszténység mesterkéltsége ismét csak legyőzetett a lelkek jéghegynyi vízalatti tartalma által...
Mások is jöttek, akik megtalálták az interneten. Bár alig volt fenn némi infó, de azért kíváncsi, csillogó szemű turisták így is jöttek, akik olvasgattak és megjelentek. És a gyermeki kíváncsiság jelent meg egy középkorú férfi szemében. Jovialitás, kedély, frisesség. Egy letűnt eón emléke, amikor még élt a kedvesség, a felfedezés öröme. Mély benyomást tett rám a tekintete.

A riolit és a homokkő után egy hirtelen ötlettől vezérelve letértünk a 21-es autóútról Szentkút irányába. Barna háttérrel jelölt látnivaló volt, ahová mindenféle előismeret nélkül érkeztünk. Pusztán a kíváncsiság hajtott a már erősen szürkülő völgyek között, hogy végül ott kössünk ki. 
Már írtam róla, hogy Nógrád egy parányi panoptikumja mindannak, ami egy megyét naggyá tehet. Nem sok alföldi megye - egy sem - tud annyi látnivalót felvonultatni, mint ez a kicsiny szegellet. És még egy völgyfőbe szoruló zarándokhelyet is tudhat a magáének, amely az Árpád-kor óta hagyományosan a római katolikusok fellegvára. Fohászkodók, gyógyulni vágyók és hívők tömegei keresik fel, mivel a parkolók is masszív rendezvények lebonyolítására teszik alkalmassá a helyet. Évente ötödmillió lélek látogat el ide. A misztikum, az ünnepélyesség és főleg a csend. Ezek teszik ideális célponttá Szentkutat. A szekularizáltság közepette egy kisebb bazilika foglal helyet, Mária-szobrok, sok-sok gyertya, mécses, azoknak lángocskái öltöztették a derengő alkonyatot némi remény- és hősugárba. Menedék a talmi illúziók, becsapások elől, ahol az ünnepélyes megszenteltség, az elcsöndesedés uralkodott el rajtunk. Mintha a föld beszívta volna mindazt a sok negatív érzületet, amit a hétköznapok ragasztottak ránk. Érzetre is éteri volt mindaz, ami ott a levegőben terjengett. Olyan, mint amikor valaki kínok között szenved és hirtelen könnyűnek érzi magát: lelke elválik az elhasználódott porhüvelyétől. Az is egy extatikus élmény, amely egy földi életben a legvégső, az autentikus. Sokak szerint ilyenkor megkönnyebbülés lesz az alanyon úrrá, mert megváltotta azt a két oboloszt, hogy befejezze az itteni pályafutását. 
Hogy ez drasztikus? Igen, az. Viszont a földi létsíkon is átélhető ilyen és ehhez hasonló élmény. Ha valahol, akkor egy Szentkúthoz köthető helyen. Kétszáz forint nem sok, annyi is elég, hogy az ember gyújtson egy mécsest, elmormoljon némán egy imát és reménykedjen, hogy amiben élünk, egy nap reményeink szerint ismét természetközeli és emberi elmével is élhető lesz...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Van a tőszomszédságunkban egy olyan ország, amelyik több oknál fogva felkeltette az érdeklődésemet. Tudom, hogy kilógok azon emberek sokaságából, akik a Nyugat  országai, nyelvei irányába fordítják tekintetüket. Valamilyen furcsa esztétikai érzettől - mások szerint deficit - hajtva érdekeltek a szláv nyelvek, a keleti világ, annak is a szlávok lakta régiói. Európa, de mégsem az. Mindenből ragadt erre a kultúrkörre valami. A barbarizmustól a leglíraibb megfoglmazások zenitjéig minden érzelmet felszívott, szavakba oltotta, amelyet ma a világirodalom műremekeiként tart az emberiség számon.

Ukrajna Mikola Rjabcsuk szerint sem egységes. Kapásból egy külön könyvében világít rá a két arcára. Benne van a nyugati lengyel lenyomat, a germanizáló barokk elemek lehelete, keleten pedig a sztálini szovjetunió posztkozákos vetülete. Huntington pedig a Dnyeperrel azonosítja a nyugati és az ortodox civilizáció határát, de azt tovább árnyalva a cári birodalom és a Lengyel-Litván Unió egykori határával. Itt egyfajta országtesten belül húzódó demarkációs vonalat lehet elkülöníteni.

Ukrajna (Україна/Украина). Egy franciaországnyi terület, amelynek a jelentése ,,ország a mezsgyéken". Akárcsak egy gyepü, amelyik felold és fel is fog ellenséges vagy baráti megnyilvánulásokat. Szintetizálta a nyelveket, ezért van benne a munkában a робота (robota mint főnév) és працювати (prácjuvátü, ige). Az előbbit adta az orosz, az utóbbit a lengyel. Ha a lengyel azt mondja, hogy źródło, akkor az ukrán erre a джерело szóval felel, ami forrás, akárcsak a zeszyt vagy зошит (zósüt), ami füzet. A sort számtalan meglepő példával lehetne folytatni, de az általam felfedezett szőnyegre nem a lengyel dywant vagy az orosz ковёр (kávjór) a szava, hanem a килим (külüm), ami türk, perzsa eredetű.

Ha már a türköknél tartunk, akkor érdemes a címerre vetni egy pillantást. Szimbólumként a szlávság Vlagyimir idején vette át 1000 környékén. A benne szereplő szigony, a trizub (hármas fog, szigony, тризуб), ami kazár eredetű. A kazárok pedig tamgaként használták, ami a törzsük, kaganátusuk jelképe volt. Aztán a heraldikusok szépen elrejtették a volja (воля), vagyis szabadság szót, amit a stilizáltságból ki lehet bogarászni.

Ha a Kijevi Ruszra terelődik a szó, akkor a vehemens, makacs szláv attitűdöt alapul véve akadémiai szinten is ölre mentek az akadémikusok - hát még a borgőztől tompult kocsmai intellektusok... -, hogy ki mondhatja a magáénak. Alig indult el a varégoknak köszönhetően megszervezett közös állam, de már ez az a pont, ahol az oroszok és az ukránok hajba kapnak. Kié az elsőbbség, ki mondhatja magát az alfának... Ezzel mindkét oldal könyvtárakat tárazott be, illetve az elnyomatás miatt az ukránok kevésbé.
Az ukránság  gyakorlatilag a lengyelek és az oroszok örlőkövei között csiszolódott néppé. De ahogy Churchill mondta a Balkánról, az itt is megállja a helyét: több történelmet termelt, mint amit el tud fogyasztani. A traumatizáltság pedig most is aktuális. Talán jobban, mint valaha...
A két nép úgy állnak egymás mellett, mint az ábrahámi vallások. A hasonlóságuk, az egy tövük dacára vérrel írták az évszázadok folyamán egymás históriáját, az árkokat a Mariana mélységéig kotorva. Felmerül a  kérdés, hogy jó ez így...?!
Az 1859-es ábécéháború (Азбучна війна) két éven át zajlott és az 1861-es év tett a végére pontot. Ekkor dőlt el, hogy az ukrán nyelv a keleti világhoz fog tartozni a cirill betűkkel. Huntington-i értelemben ez az ortodox civilizáció melletti elköteleződést jelentette. Ez is egy pillangóhatás...

A jelenkor, az utóbbi hetek történelme nem a semmiből nőtt ki. Ennek hosszas előzményei voltak. Ha valaki tájékozódni akar, akkor meleg szívvel tudom ajánlani, hogy azt ne a fősodorból tegye. Az ellenséget gyalázó karikatúrák a tüntetések transzparenseire lettek száműzetve, de a média elhallgat, kozmetikáz, valótlanságokat állít. Nem csak itt, hanem mindenütt. Túlságosan sok ,,elemző", ,,politikai szakértő" ragadta meg a tollat, lépett kölcsönhatásba az ujjbegye a billentyűzettel, ami a hozzá nem értés ártalmasságát fecskendezte be a köztudatba. A szakértők - akik valóban azok -, ők sem tudják,  csak találgatnak a kimenetelt illetően. A nagykörúti kockás zoknis hipsterek, akik a szlávokkal pár vodkagőzös este folyamán találkoztak egy-egy romkocsmában, több bomlasztást hajtanak végre, mint némelyik hadüzenet.

Az oktatás színvonala a béka segge alá zuhant, az általános elhülyülés soha sem látott formákat öltött, így ezek is szimplán torzító tényezőként hatnak a jelen esetben tőmondatokat is alig értelmezni tudó felhasználókra. Nekik az orosz, ukrán, fehérorosz egy massza, ami valahol, valamerre van. Eljutottunk az amerikaiak szintjére, akik egy vaktérképen Oroszországot valahol Kelet-Afrikába tűzik ki mindenféle szemrebbenés nélkül. Nyelvügyileg valami hasonló a helyzet, mert az értetlenség, tudatlanság, közömbösség keserű Bermuda-háromszögével találkoztam. Bár nincsenek nagy elvárásaim, de azért annyit illene tudni, hogy Kijev az ország fővárosa. A történelmet kár ecsetelni, mert azt végképp nem is forszírozom. Amikor a holodomort hoztam szóba, akkor azt hiszik sokan, hogy egy grindcore bandáról mesélek, akik a Cannibal Corpse nyomdokán indultak el. A szemfülesek már érzékelik, hogy onnan jön a cigi, az olcsó mustár és a vodka.
A fenti szakértősködésen ezért sincs mit csodálkozni. Hála a közösségi médiának az inkompetencia ugyanúgy esik a latba, ezzel behatolva, megcsúfolva az igazság szentélyét, azt korpával megtöltve. 

Hagyjuk is a masszát! Egy vallomással tartozom, amiért ukránul kezdtem tanulni. 

Már évek óta kacérkodtam a gondolattal, hogy mi lenne, ha ukránul megtanulnék? El-elvetettem a gondolatot, mert ott az orosz, az elég nagy. Ott a lengyel is, de vágytam új horizontokra. Így csak elhatároztam, hogy rászánom magam. A hanganyagban szereplő emberek - még akkor is, ha olykor hadarnak -, tudatalatt az ember szívéhez nőnek, akik szólnak hozzám, sugallva azt, hogy ez is egy nyelv, amit sokan beszélnek. ,,Itt vagyunk, befogadunk." mondják. Mikola, John, Okszána, a nagypapa személye már a tanulás mindennapi, nem kevésbé az életem, része.
A fűz- és nyírfákkal övezett, őszi naplementés, patakos, naplementés, tavas tájkép jut eszembe. Egy csipet Sevcsenko, melankolikus életérzés egy fűszeres pohár vörösborral a kezemben. Ez a kép, amikor kimondom, hogy ukrán, egy ilyet takar. Tudom, hogy sokaknak a Kalasnyikov, a brutalitás, Csernobil és a korrupció ugrik be. Nekem valahogy mégsem. Nem tudom, miért. Segített a Drudkh black metal zenéje, ami atmoszferikusan ülteti át mindezt a fülekbe. Számomra ezt jelenti. Továbbá a kis szalmatetős kunyhók, magas talapzatú falusias világa.

A bukolikus hangulatba a harcokban szétszóródott paneldarabokon taposó saras bakancsok tapostak bele. Ez most a jelen. Vonatkoztassunk el az okoktól. Arra ez a felület kevés. A Kijevi Rusz gyakorlatilag csak az inicitatíva, ahonnan az ellenségeskedés szárba szökkent. Ha most ide leírnám mindazt, ami mindkét nép lelkét nyomja, akkor igencsak elharapódzna a terjedelem. De ez már ab ovo ott van közöttük, így az évezreddel ezelőtti szándék manapság már évezredes problémát jelent, amiért egymásra mutogatnak.
Az oroszok szerint az ukránok kisoroszok. Valami határmenti vadhajtás, amelye a moszkvai akolba kellene beterelni ismét. Egy paraszti nyelvjárás, amelyik Malorosszija területén dezertőr partizántevékenységbe fogott, ezért a cári időkben is a tiltás alá esett ez a ,,nyelvjárás", miközben a városiak által lesajnált paraszti létformának tartott ukránok a jogaikért küzdöttek. A szamizdattá avanzsálódott nyelv már akkor földalatti tevékenység volt, mielőtt az előbbi fogalom a vörös időkben értelmet nyert volna. Ezzel párhuzamosan a XX. század legvéresebb, legtragikusabb megtorlásai, genocidiumai Rafał Lemkin eredeti definíciójának is múzsaként szolgáltak, akárcsak az örmények, de évtizedeken át némaság hordozta a tenyerek alatt mindazt a szótlan sikolyt, ami az éhenhaltak millióinak tüdejéből utolsóként vádló leheletként szökött a mennyek felé. 
A második világháború szvasztikás marka a vörös szögesdrótkorbáccsal együtt verte a csernozjom aranykalászokkal hintett földjeit. Rudolf Höß, Władysław Szpilman és Oskar Schindler is találkozott az ukránokkal mint a nácik kiszolgálói, akik sok-sok kegyetlenséget tanúsíottak, de Hruscsov személyét is Ukrajnának köszönhették. 1954-ben euforikus gesztusként került a Krím-félsziget Ukrajnához, amire 60 évvel később az oroszok rátették a kezüket.

Az igazság olyan, mint egy-egy kirakat a kristályéjszaka után. A Kristallnacht bezúzta és felgyújtotta azt, annak a darabjait szétszórta a történelem, a sok-sok hazugság, amit hamis és álhírek formájában a világ közvéleményének a nyakába döntött a média. Ahogy az orosz-ukrán közös történelem bősége, ez is megér akár egy bibliányi misét. Szólásszabadság, testvérisék, egyenlőség... Ugyan, kérem! Ezek avítt, talmi, csacskaságok 1789-ből... 
A teljesség már nincs meg, mert a valósg üvegszilánkjai szét lettek taposva, egymástól távol kerültek. Közöttük légüres tér, más törmelék és sár tölt ki mindent. Ezt próbálják meg tartalmatlan tartalommal feltölteni.
Közben ezrek lengetnek ukrán zászlót, tüntetnek, állítják ukrán színűre, békegalambosra a profilképüket. Szép gesztus, ha nem a lájkokról szólna. De zászlókkal kereskednek, amivel elviekben az ukránokat támogatják. Látta valaki, hogy a megkeresett pénzt bármelyik család kezébe nyomták volna? Oldottak meg a tüntetések háborús konfliktusokat? Kaptak kevesebb találatot - nukleárisat is - az irakiak, akikért Berlinben vagy Washingtonban tüntettek?

Az igazi bűnösök márványlépcsőkön mennek egyik szintről a másikra, Svájcban van bankszámlájuk és öltönyben feszengő gorillák vigyázzák őket a nap 24 órájában. A civilek pedig a metróalagutakban, lépcsőházi pincékben várják, hogy jobbra forduljon a sorsuk. Mi ez, hanem justizmord...?!

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás