Korai derengésben, hajnalhasadta előtt vettük a nyakunkba azt a távot, ami a várostól a megnyugvásig húzódott. Közötte napsütéses és borongós hangulatba zárkózott falvak, kisebb városok, szántóföldek együttese váltotta egymást. A határ másik oldala már egy másik világnak hat, ahol az egykori látens módon buzog a felszín alatt, mint egy búvópatak, egy vízér, ami alámossa a terepet, amit a Dely Károly által az értelem diadalának nevezett XX. század sem tudott kikezdeni. Bár a jógáról nyilatkozott, ami 5000 éves, de az általa idézett Engels és méltatott szocializmus szerencsére a múlté. A rombolás pedig tovább folytatódik a posztmodernitás örve alatt.

Petrifeld, Großkarol, Sathmar, amik a svábság nyomait jelképezik, Mezőpetri (Petrești, Petrifeld) kultúrotthona a cămin cultural és  Kulturheim, akárcsak a községháza a primărie és a Gemeinderat feliratokat viseli. de itt a lakosság 27%-a németnek vallotta magát 2002-ben, így valószínűleg a nyelvében is élő kisebbségről lehet beszélni. Aztán Nagykárolyt elkerülve pár magyar falut (Kismajtény/Moftinu Mic, Szamosdob/Doba) érintve Paulian és Decebal településeket. Ezeket Sándormajor és Újtelep néven jegyzik a magyar földrajz világában, bár Trianon után jöttek létre, bukaresti döntés eredményeként, azzal a szándékkal, hogy a szatmári magyar tömböt fellazíthassák.  Így született Traian és Dacia is. Azóta ez már eléggé előre haladott állapotban van, mivel az olyan városok is, mint Szatmárnémeti (Satu Mare) is 2011-ben már csak 36,7%-os kisebbséget tudott felmutatni, míg Nagykároly (Carei, Großkarol) is 60-at. Erről lehetne bőven értekezni, de most nem ez a tisztem...

A megyeszékhelyet elhagyva már a horizonton az Avas-hegység (Munții Oaşului) kék sziluetje dominált, aminek kisebb-nagyobb bércei karcolták az égbolt felhős talapzatát.Útközben Apa faluban Vasile Lucaciu emlékháza mellett mentünk el, majd Szinérváralja (Seini) már a mostani Máramaros megye (Județul Maramureș) első települése volt, ugyanakkor mi még a végcélunkkor is csak a régi vármegye határát súroltuk. Így Nagybánya (Baia Mare, Neustadt) már megyeszékhellyé nőtte ki magát, a maga kecskeméti nagyságával. A nehéz- és szocialista iparnegyedek rozsdaövezeteinek voltak mementói, ahogy a város felé magasodó hajdani alumíniumkombinát kéménye hirdette ennek az égbeszökő mementóját, ami a maga 360 méteres magasságával a mostani Románia legmagasabb épülete. Ugyanakkor alakul a város maga, mivel sokfelé újítgatják. 

Érdemes még Felsőbányára kitekinteni, aminek megközelítőleg a 20%-a ma is magyar, ami egykoron abszolút többség volt. Bár adott nekünk pár jeles szülöttet, a román impérium a Strada Boczor Wolf utca formájában kedvez a magyaroknak. Boczor József, aki Wolf Ferenc néven született, a városban tanult, amíg antfasiszta ellenállóként Franciaországban ki nem végezték, 1944-ben. Kommunista aktivistáról elnevezni egy utcát, ilyenkor még a Strada Mihai Viteazul is jobb lenne... Nem is beszélve az egykori apácazárda romos, potyogó vakulatú épületéről, ami az egykori magyar hitélet tanúja. Ilyesmit szívesebben látnánk!

Na, de Felsőbányát elhagyva, in medias res, a Gutin-hágó (Pasul Gutâi) girbe-gurba szerpentinkavalkádja fogadott minket, ahol a sofőrnek még jobban észnél kell lennie. Tizenhat kilométernyi kacskaringózás után értünk fel a tetejére, ahol ki is szálltunk. Egy nagyobb parkoló és egy menedékház (Hanul Țentea) - afféle Hütte-hangulat - fogadott minket. Hamar bakancsra váltva kezdtük meg az emelkedést a Vihorlát-Gutin-hegyvidék itteni tagján. A korábban bejárt Vihorlát-hegységgel egy olyan komplexumot alkotnak, ami Nagymihálytól egészen Nagybánya északkeleti részéig húzódik. 220 kilométeres távjával egy masszív belső andezit és bazalt alapú vulkánkoszorú, ami a Kárpát-medencében párját ritkítja. Ezért is volt felemelő itt lépdelni, másrészt az időjárás is a kegyébe fogadott, mivel a hűs erdei mikroklíma után zavartalan, felhőzettel tartkított napsütés kísért minket. Egyetlen tagon szakadt meg az erdei zóna, ahol a Pârtia Doctorilor lejtője szakadt le finomabb szögben az erdei útról, a piros jelzésről, amit követtünk. A nevéből eredően valószínűleg egykoron orvosok, értelmiségiek lesikló pályája lehetett, amikor a sísport még nem lehetett olyan kiépült, mint mostanság Kapnikbányától (Cavnic) északra. 

A Poiana Boului (Ökrök mezeje) idilljét egyedül egy magasfeszültségű vezeték törte meg, de a fenyvesekkel szabdalt havasi hangulatot nem tudta megtörni, mivel a Szekatura-Kakastaréj gerince alatt folytatódó bukolikus idillt igyekeztünk magunkba szívni. Kisebb fák, facsoportok tűzdelték a legelőt, ahol patakok szabdalták a pojánát, kissé magasabbról letekintve pedig egy ideiglenes tavacska kiszáradt sziluettjére lettünk figyelmesek. A piros és a kék kereszt házasodása volt a mi kaptatónk, ami ezen a szakaszon meg-megállásra késztetett bennünket, hiszen az előtér ismeretetett panorámáját a felhők alá gyűrődött távolabbi oromcsipkék együttese emelte, ha Kisbánya (Chiuzbaia) irányába néztünk.

Innen a már-már vietnámi háborús klímát idéző erdei ösvény vezetett tovább, ahol fakorláttal szegélyezték az illetékesek a csapást. Itt-ott egy-egy ismertető késztette megállásra az érdeklődőket, de igazából most ezzel nem volt alkalmunk foglalkozni. Mentünkben egy fiatalokból álló román csoporttal találkoztunk, felérve pedig pár sziklamászóval. És a lényeg, mint mindig, a csúcso keresendő, mivel nem a legelők világát jöttünk tanulmányozni, hanem töltekezni a fentiekkel!
Nem is okozott csalódást, hiszen a Kakastaréj (Creasta Cocoșului) egy 1450 méteres tengerszintfeletti magassággal büszkélkedő, fénykorában impozáns vulkán kalderájának a maradványa. Dacolva az évszázadokkal, akár egy handzsár, úgy darabolja, hasítja az égboltot, hogy a pengéje belevesszen a talajba egy meredek letörés végeztével. Az égi energiák, a Wu Chi itt közelebb van, ha Mantak Chia soraira gondolok, de ha azt mondom, hogy isteni, akkor ugyanazt mondom. Amit a taoisták már 5000 éve tudnak, azt a buddhisták szintén érzik Tibetben, amit mi is itt. A megszenteltség fentről származik, a szattvikus energia itt áramlik, nem a bulinegyedekben. Már oly sokszor éreztem és írtam erről, de ez mind igaz, mert aki a hegyek szerelmese, az tudja, amit érzek. A távolban a Radnai-havasok (Munții Rodnei) masszívuma, a völgyekben egy-egy sejthető település, valahol a távolban Barcánfalva (Bârsana) sejthető sziluettje volt gyanítható.

Hosszabb pihenőt rendelt el a túravezetőnk, hiszen a napunk lényegi részéhez értünk, ugyanakkor a távolban a Nagy-Gutin-csúcs (Vârful Gutâiul Mare) már kapta az égiáldást és északi irányban sem ígérkezett bíztatónak a kilátás, ezért a Szekatura (Vârful Secătura) mielőbbi elérése mutatkozott a legoptimálisabb döntésnek, ami szerencsére minimális emelkedéssel járt, hiszen egy gyephavasi platón keresztül  vezetett az utunk, amit a gyalogfenyők derékig érő gyalomja, szövevénye nehezített ugyan, de nem vészes mértékben, mint egykoron a Bocsásza labirintusában. Sok éve erre járva egy kiégett erdő jelezte azt, hogy valamilyen oknál fogva tüzet fogott és porig perzselődött a terület. Akkoriban emlékszem a megpörkölődött avarra, a fekete csonkok figyelmező oszlopaira. Ezek ma már fehérre koptak és a fenyők, gyalogfenyők elefántcsontokként ékesítették a zöld gyepet. Párunkban felmerült, hogy mindez annyira szürreális, hogy nem is földi mű ez, hanem egyenesen földönkívülieké. Naivak volnánk? Nem hiszem, csak nem elégszünk meg a köznapi magyarázatok szintjével, amit a Blue Book Project FBI-os érája fémjelzett. Mindenesetre ezt a kérdést nyitva hagytuk. 

Gyors kitekintés Nagybánya irányába és indultunk is lefelé, mivel a Gutin-hágó felé tekintve egy dichotóm félig napos, félig zivataros kilátás fogadott. Ugyanez dél felé is, akárcsak egy második világháborús katlanban lettünk volna. Eljött az ideje az ereszkedésnek most vagy egy kicsivel előbb... :)
Bár a GPS egy lefelé vezető meredekebb lejtőt jelzett, hamarosan ismét vietnámi miliőbe csöppentünk, hiszen a patakot övező út hamar elenyészett, az erdő pedig roppant tömöttes sarjerdőbe torkollott, ahol elég komoly akadályt jelentettek a gallyak. És itt megemlékezek arról a sok-sok rovarról, amik eddig úgy keringtek körülöttünk, mint a hűséges elektronok, de itt már a fejbőrünkre szálltak, csiklandoztak. A talaj süppedése is meglepően olyan volt, akár egy lazább vakondtúrás, a facsemeték pedig rendesen összezártak. Ezért itt vissza is kellett forduljunk. Egy kis korrekció, nem sok, ennyire volt szükségünk, hogy egy sokkal kevésbé hadak útján gravitáljunk vissza a helyes irányba. A tisztásra kiérve pedig Nemezisz, a bosszú istennőjének haragját nem kerülhettük el, a moirák pedig a fonalakon esőt zúdítottak, így előkerült az esőkabát és óvszereknek öltözve kezdtük meg a csapadékos farsangi felvonulást. 

Szerencsére hamar kiderült és mindenki derült, ezért már napos, párás időben mentünk vissza a parkolóba. Semmilyen esemény nem zavarta meg az ereszkedésünket, mindannyian egy kicsit magunkba is fordultunk, de jó volt ez így. Még azért belefért egy kóla, kávé, üdítő, sör, attól függően, hogy az ölében tapasztalt-e volánt vagy sem a későbbiekben. Ezután pedig fejben megfogtuk egymás kezét és belesétáltunk a naplementébe...

 (Forrás: mapy.cz)

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Közel, de eldugottan. Ez egy olyan jelenség, amely elmondható egy szürke eminenciásról, aki közel áll a rivaldafényhez, de a háttérben marad. Hamiskásan mosolyog, ismeri a titkokat, de nem avatkozik közbe. Ilyennek látom Bujákot is, ami egy zsákfalu. Az M3-as autópálya és a szintén nem csekély forgalmat bonyolító 21-es autóúttól kőhajtásnyira nyújtózik. Közel a modern világhoz, de szeliden elkülönülve attól.
Szépen karban tartott házai között néhány düledező viskó húzódik meg, de összességében szép benyomást jelentett. Gondozott gyepek, sok-sok virág uralta az utcákat és a portákat. A Bujáki-patak melletii hídnál egy méretes sárgarigó szobor is őrzi az utat. A gépesített éra sorvadásra ítélte, de a vándor itt talál értéket a dologiasodott lelketlenség közepette.

Így haladtunk a Pappenheim-barlang felé, ami szalaggal elválasztva ásított a domboldalban. Ha egyszer be van kerítve, akkor ajánlatos nem megközelíteni. Ezért csak tisztes távolságból csodáltuk meg. 
A kis pihenő után a vár felé vettük az irányt. Útközben az egykori robbanóanyag raktárát érintettük. Az épületben a bányászathoz szükséges explozív matériát helyezték el, egészen 1951-ig, amikor is egy baleset következtében óriási detonáció történt. Ottjártunkkor nem volt ennek nyoma, mivel a leírás alapján valami egészen ,,kirobbanó" látványra számítottunk, de a kis bunkerszerű pincebejárat eléggé épnek hatott. Olybá tűnt, mintha a várhoz tartozott volna, eléggé több évszázadosnak nézett ki. Rejtély...
Aztán az erdészeti útról egy enyhén emelkedő ösvényen haladtunk felfelé, átlósan a hegyoldalon, mintha spirálisan szerettünk volna felkanyarodni. Egy nyeregbe érve pedig rövid kaptatón értünk a várrom platójára, ahol többé-kevésbé kivehető volt a felső vár alapfala, ugyanakkor a történelem derekasan megviselte. Viszont a kilátás pazar volt.
Egykoron pedig fontos erődítménye a töröknek nem tudott ellenállni, így a budai pasa is bevette, 1552. július 19-én. Végvári jelentősége ekkor növekedett meg. 1606-ban, a bécsi békével ismét a Habsburgok kezébe került, majd több tulajdonoscserét követően a törökök szerezték meg, akik 1663-ban mindössze pár hónapig birtokolták, a magyarok pedig elfoglalták. Viszont a megállapodást pont mi rúgtuk fel és kaszaboltuk le a kivonulókat, illetve Balassa Imre. Ismét gazdát cserélt, ismét megállapodtak, amit Martuzán aga nem tartott be. Pár év múlva pedig felrobbantották 1666-ban. Azóta pusztuló rom. 

Körbejárva a helyet ismét leereszkedtünk az erdőbe, ahonnan a Sasbérci-kilátót jelöltük ki a következő célnak. Elhaladtunk a Honvéd Üdülő mellett, aminek később utánajárva azt tapasztaltam, hogy egy működő létesítményről van szó, ami meglepett, hiszen minden ilyen terület szinte kivétel nélkül az enyészeté lett, amik sok-sok romként alkotnak szomorú mementókat, a természet pedig visszahódítja ezeket a területeket, lassan, szívósan, ráérősen. 
Egy szerényen csordogáló patak mellett baktattunk, ahol bár alig volt víz a mederben, de mégis sejthető volt a munka, amit a folyás és az évezredek tettek a völggyel. Ki tudja? Lehet évmilliók...? Megkapó atmoszféra, madárfütty, a lombkorona által megszűrt napsütés oltalmazta a kedélyállapotunkat, míg nem egy nagyobb pihenőhelyre érkeztünk, ami egy tisztás mezsgyéjén helyezkedett el. Jókedvű falatozást engedtünk meg magunknak, hogy utána ismét nekivágjunk a terepnek. 
Néhány száz méterre az Egidus-forrás mikroklímája kínált üdítő vizet és szép látványt. 

Ha valaki örökké élne és kiállt volna arra a mellvédre, ahová mi is, akkor a magyarság történetének sokaságát látta volna. Megvetette volna a lábát azon a bizonyos a ponton, amit mi az Istenek-havasának hívunk, a románok Vârful Bohodei-nek ismerik. Ami elüt hangzásra is a miénktől, de a bog (бог) a szláv nyelvekben istent jelent. 
Szóval egy monolitként letekint és elsuhanni látja a századokat, népeket, embereket. Örök körforgásában az évszakoknak, amikor az iskolát egy impériumváltás után már a şcoală névvel illették. Megváltoztak az arányok. Eszmék tűntek fel, majd el. Szuronyok masíroztak, majd azokat visszahajlítva kaszák suhogtak a Körös-völgy búzamezein. Korábban nagy sóhajtások közepette jelent meg a vasút, hogy manapság már az enyészet részévé váljon. Sztálin szoldateszkája plántálta ide a kommunizmust, majd 1989 után, miután Nicolae és Elena az életével fizetett az eszme furcsa megvalósításáért, ismét diófaágak kerültek a kapukba pünkösdkor, szabadon lehetett a biszérikába menni. 
Az emberi világ változott, de a talapzat az orom környékén alig. Az ember adott neveket a helyeknek, vágta a fákat, taposott utakat, de a hegy akkor is hegy maradt. A kövei ugyanúgy kövek, a magassága ugyanolyan fenséges. Az erdők tömörsége ugyanaz, mint egykoron. Szívből remélem, hogy ugyanaz lesz évszázadok múltán is.

Ha a nyugati világ kütyüguruit veszem alapul, a sok multinacionális pontifex maximust, akik egy boldog világról beszélnek, akkor működésbe lép az a fajta ösztönös lelkiismeret, ami arra rímel, hogy ezek az emberek a kapitalizmus prófétáiként homokot szórnak a szemünkbe és kiröhögnek minket. Adóalanyok, konzumbirkák, akik azért vannak, hogy pár kiváltságosnak több szám sorakozhasson a számláján, hogy más pszichopatáknak felvághasson azzal, hogy neki még két helikoptere van, újabb villája az Antillákon, még több szám birtokosa.
A keleti, tradicionális gondolkodás azt látja, hogy a gyümölcs, amit emberiségnek látunk, beérett. Inkább már fonnyad és egyszer lepottyan a talajra. Azt mondja, hogy lelki értelemben alulmúlja önmagát és soha sem volt ennyire primitív. A kereszténység az utolsó időkkel operál, de ugyanakkor szinonimái egymásnak bizonyos értelemben.
Ha a számok növelésénél tartunk, akkor ugyanazt az analógiát tudom megfeleltetni ennek a kapitalista kapzsiságnak (maccsarija), mint amit a gyerekek egy számítógépes játékban művelnek: számokat növelnek, mert végső soron ez a szubsztantív lényege az egésznek, mert mennyiségben kell kifejezni azt, hogy valaki a másiknál előbbre való. Ennek a kortárs fokmérője a pénz, aminek a 80%-a sosem létezett, mert csak bitek formájában tárolódik merevlemezeken...

Őrület, igaz? De tulajdonképpen minden büszkeség (mána) ebből ered, mert az emberek szoronganak és másoknál akarnak jobbak lenni, tűnni. Ez csak káprázat (mája), aminek a tudatlanság az alapja (avidjá), ami a függő keletkezés kiindulópontja. A lényeg, hogy mindezt A valóságnak felfogni esztelenség. A psziché része az univerzumnak, az ember a természetnek és nem a természet van az emberért...

Magyarázatokra van szükségem. Ezért olvasok, okulok, töprengek. A buddhizmus az utóbbi időben sok mindenre megadta számomra a keresett válaszokat, igaz nem mindennel tudok azonosulni, egyetérteni, de remek kiindulópont. A világ kinyílt és az ötleteknek nincs határa, ezért van az, hogy nem kell akkora fába vágnia bárkinek is a fejszéjét, mint Kőrösi Csoma Sándornak, aki Székelyföldről ment Tibetbe, hogy hosszú és sokat látott emberként a Kancsendzönga árnyékában leljen végső nyugalomra, Dardzsilingben. A műveltsége a mai kor mércéjével is elképesztő, hiszen neveztek el róla két tanítási nyelvű gimnáziumot is, mivel húsz nyelven írt, beszélt vagy olvasott, tibeti-angol szótárat írt és nem utolsó sorban a tibetológia egyik nemzetközi zászlóvivője.

A kis hazánk ilyen kiemelkedő és bámulatos híressége méltán érdemelte meg azt, hogy a hálás utókor emléksztúpát emeljen a részére Taron. A szellemi érdemeit nem kisebbítve, a vállalkozás, hogy ekkora távot tesz meg, a maga idejében is lehengerlő teljesítménynek számított. Az egykori Gaál-tanyán emelték, amit maga a Dalai Láma szentelt fel 1992-ben. 
Érdemes felkeresni azoknak is, akik a vallásokban nem mélyedtek el, de vágynak egy kis egzotikumra. Azoknak is érdemes felkeresni, akik foglalkoztat a transzcendencia, mert számukra is élményt jelent. Lenn, a parkolótól egy kényelmes, jól kiépített ösvényen lehet eljutni a terület magvát jelentő sztúpához. Útközben kisebb szobrok ékesítik a kertet. A sztúpa a külső és a belső romboló erők ellensúlyozására épült. Egy-egy ilyen épületben megvilágosult lényektől származó relikviákat is tárolnak. Ennek az épületnek további különlegessége, hogy a külső falán imahengerek vannak felszerelve, így a látogató azt körbejárva meg tudja pörgetni, elhaladtában. Azonban az igazi meglepetés a beltérben van, ahol egy gigantikus verziója van ezeknek a kis pörgethető alkalmatosságoknak, amit már egy külön villanymotor hajt. Ebbe a konstrukcióba négymillió mantrát írtak fel, aminek az összsúlya egy tonna. Ennyi fohász pörög éjt nappallá téve, hogy az égiekkel kapcsolatot teremthessen. Ennek van súlya...!
A Tara templom sajnos zárva volt, de a Leslie L. Lawrence műveiből jól ismert avas jakvajas teát sikerült a büfében megkóstolni, aminek az ízében szintén nem csalódtam. A temérdek imazászló verdesésében azért sütkéreztünk még egy kicsit, füstölőt gyújtottunk és jó volt egy kicsit magunkba szállni. 
Elgondolkodtató volt az a férfi, aki western csizmában, talpig bőrruhában és napszemüvegben jelent meg. Ránézésre a Hell's Angels banda tagjának mondtam volna, de a kezében malával, a tenyereit összeérintve hajolt meg és mormogott fohászt. Csizmáinak markáns kopogásával sétálta körbe a sztúpát, pörgette az imamalmokat és a maláját. Kicsit átszellemülve megállt távolabb, ismét végrehajtotta a kezdeti szertartást és csendesen távozott. Néha igaz az az elcsépelt szólás-mondás, hogy ,,Ne ítélj elsőre!" 
Fegyelmezett látogatók jöttek, akik fényképeztek, olvasgatták a paravánokat, mivel több kisebb-nagyobb tárlat helyet kapott a melléképületekben. Valamelyik a buddhizmus anyagi, a másik a szellemi örökségével foglalkozik, míg egy harmadik Kőrösi Csoma Sándorral. Le sem tudom írni azt a sok adatot, ami ott szerepel, mindenki maga fedezze fel! :)

Még visszatekintettünk a járműtől, hogy egy kevésbé kiépített és felkapott látványhoz járuljunk, mégpedig Becskéhez. Kanyargós, gyér forgalmú utakon haladtunk a 21-es számúról letérve, hogy a kies településhez megérkezzünk. Maga a falu is meghatóan szép fekvéssel bír, hiszen a Fő út közepén a Becske-patak viselkedik trónkövetelőként, a teret bíróként két részre osztva. A központból pedig a falu széle felé haladva egy üres, parkolónak kinevezett területen hagytuk a kocsit. 
Maga a falu Bechke néven szerepel először, 1272-ben írott forrásokban. Valószínűsíthetően a Benedekből ered az elnevezése, ami a benedek-rendi kolostor meglétét feltételezte. Azóta is a római katolicizmus az uralkodó, illetve 1997 óta egy kicsit árnyaltabb a helyzet, mivel akkor a Gyémánt Út Buddhista Közösség vásárlási szándékkal lépett fel a falutól északkeleti irányban lévő területet illetően. A helyiek nem örültek neki, mivel a hegyektől elzárt vidékre ide jövő, számukra abszolút idegen elemekben betolakodót láttak. Ezért a megvételt népszavazás, sőt egy barátságos focimeccs is megelőzte, amely során a buddhisták kikaptak. Sebaj! Ezen maguk sem lepődtek meg. A népszavazás valamelyest a közösség irányába billentette a mérleg serpenyőjét, így megvehették az egykori romos épületeket, amit kitartó munkával meditációs- és közösségi térré alakítottak. Bő negyedszázad elteltével az őslakosok és a helyiek viszonya harmonikus. Olyannyira, hogy 2008-ban felépült a Csiga-hegy északi hajlatában a 9 méter magas Megvilágosodás Sztúpa.
Egy harmincméteres szintet kellett abszolválnunk, hogy felérhessünk. A kilátás és a környezet is pazar volt. A tari csendhez képest viszont néhány látogató oda nem illő viselkedése jelentkezett zavaró tényezőként. Ha körbesétálja valaki a sztúpát, akkor nem káromkodva, mindenféle hétköznapi használati tárgyról beszélgetve teszi. Annak a helye is megvan, de ez olyan volt, mint a homokszem, illetve inkább a csavarhúzó a gépezetben. Mintha valaki mély meditációs élményre vágyik facebookozás közben...

Na, de kicsit elmélyedve révedtünk egy kicsit és ideje volt indulni, mert a nap kezdett lemenőbe váltani. Ahogy Jiří Weil írta, a maga idejében az emberek papírzizegéssé és számokká váltak. Manapság már 0-ák és 1-esek formájában lettek számok, de a lényeg még személytelenebb, mint valaha. A kérdés az, hogy Bagdy Emőke gondolatát, miként mi bio-pszicho-szociális lények vagyunk, tartjuk szem előtt vagy vonalkódokká lényegülünk át, akik matériák; energia és lélek nélkül... Ez a kérdés, válasszatok!

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

Ha ez egy reklámszöveg lenne, akkor valahogy így nézne ki:

Ami késik, az nem múlik. Elcsépelt mondása szeretett anyanyelvünknek, de kénytelenek voltunk egy hetet várni arra, hogy ott lehessünk. Ha az eredeti időpontban érkeztünk volna, akkor lehet, hogy nagyon kellemetlen meglepetésekben lett volna részünk, hiszen az időjósok citromsárga riasztást adtak ki szélre és havazásra, február 4-re, sőt a Vigyázó és a Retyezát területére narancssárgát. Ez semmi jóval sem kecsegtetett volna, így a vezetőnk, Robi a halasztás mellett tette le a voksát. Teljesen bölcsen. Hogy megérte-e? Az mindjárt kiderül... :)

A Vigyázó-hegységnek több neve is van. Kalota-havasoknak, Kalotaszegi-havasoknak is hívták, amit már Bakócz Tamás is használt elnevezésként, de hívják a románból eredeztetett Vlegyászának (Vlădeasa) is. Mi leginkább az eredetihez ragaszkodunk, mi így használjuk. A domborzata egy észak-déli tengelyt jelent, akárcsak a Csalhó-hegység (Munții Ceahlău). Hasonlatos élmény és látványvilágot takar a vulkanikus vonulat, ami a mezo- és neozoikum terméke, a maga 60 millió évével. 
Keletről a Székelyjó-patak (Pârâul Săcuieu), északról dárdahegyként ékelődik a Sebes-Körös (Crișul Repede), nyugatra a Nagy-Sebes-patak (Pârâul Drăganului), amit a Fekete-Körös (Crișul Negru) és a Jád-patak (Pârâul Iad) zár. Délről a Bihar-hegység (Munții Bihorului) övezi, a Székelyjó-patakon túl pedig a Gyalui-havasok (Munții Gilăului) övezi.
Úticélunk a legkönnyebben Kőrizstető (Scrind-Frăsinet) településről volt elérhető, így az ortodox templomnál hagytuk az autókat és innen kapaszkodtunk fel a Vár-völgyben (Valea Cetății) tekergőző patak mentén, az erdészeti úton. A falu lakossága 2011-ben 171 fő volt, ami nem sok, de tovább gyérítette az amúgy is behúzódott lakosság hiánya, akik a maró fagyban nem léptek ki otthonaikból. Csupán egy-egy jármű haladt keresztül. 
Az aszfaltozott utat az erdészetire cseréltük fel, ahol senkivel sem találkoztunk egész álló nap. De miért is jó ez? Engedd meg, kedves Olvasóm, hogy egy bölcs idézettel válaszoljak:

Elmúlt a karácsony és a szilveszter. Nem hagyott bennem mély nyomot, mert az ünnepek már nem azok, amik annak idején voltak. A karácsony a pőre kapitalista konzumfétisizmus keresztjére lett felszegezve, amit az időjárás sem tudott szelidebb járomba terelni, mivel olyan volt, mint egy felfokozott, esős októberi esemény. Jézus születésének keresztény ünnepe és a status quo között akkora szakadék tátong, hogy egész kontinenseket lehetne ebbe kényelmesen belezsúfolni. A meghittség helyett az angolszász hegemónia kulturális gyarmatosítása rakódik rá, ami az ajándékvásárlási dömpinggel kezdődik, a pénzéhességgel folytatódik. A szilveszter pedig annak az ünnepe, hogy álarcban lehet trombitálni, ész nélkül robbantgatni és vedelni eszméletvesztésig.
Sarkosan gondolom? Igen. Viszont nem jelenti már egyik sem azt az emelkedett szépséget, amit kellene. Számomra már nem. Felnőttem és vágynék a lelkem mélyén olyan örömökre, mint például a szánkózás vagy a hó megmarkolása, de abból sem jutott ki. Esőből, sárból annál inkább. Nekem a hó jelenti a telet, nem az áruházi karácsonyi dekor és zene...

Aztán eljött január 21. és mi ismét felkerekedtünk. A lehangoló őszies januárt már a Tisza után kezdték felváltani a hófoltok és éreztem, hogy ha kicsiben is, de visszakaptam valamit. A tompított fényszóró a havat súrolta haladtunkban és én ennek igazán tudtam örülni. Nógrádban már valóságos Narnia fogadott minket, ahol a fákat is vastagon lepte a morózus víztömeg. Nagy zimankó ugyan nem volt, mert közben olvadozott, de áhitattal szemléltük a lepelbe borult völgyeket, bérceket. Az Ipoly Szécsény után igazi tengerré duzzadt, Balassagyarmatnál pedig mintha a Dunán mentünk volna át Tótgyarmatra (Slovenské Ďarmoty). A rónaságon belvizes területek uralták sokfelé a tájat, a patakok pedig forradalmi tömegekké avanzsálódtak, akik mintha a sok csapadéktól történelmi lendületet kaptak volna, hogy meginduljanak. 

A Korponai-dombság legdélibb csücskébe vájt, azóta már inkább elhagyatott borospincék szegélyezték az országutat Lukanénye (Nenice) irányába. Csáb (Čebovce) mellett felkapaszkodtunk a 75-ös főútra, hogy Ipolyság (Šahy) felé fordultunk, miután hamarosan a nógrádi időjárási körülmények jelentkeztek megint. Apafalva (Opava) után a magasmajtényi (Hrušov) leágazás után a 75-ös út mellett hagytuk a járműveket. Innen a kék jelzésen, gyalogosan indultunk meg.

Ab ovo magába szippantott minket a téli erdő meghittsége. Amit a talmi világ mesterkélt esztétikája erőltetett a karácsony előtt, azt most Földanya magvakként hintette körénk. Alig lehetett betelni azzal a megvilágosodott nyugalommal, amit a fehérbe burkolózott rengetegek és mezők sugalltak. A lágy szellőben neszező lombkoronák üdvözölték lépteinket. Magamban mindig hálaimát rebegek és bár a túratársak társasága mindig üdítő, de azért jó volt egyedül magamévá tenni ezt a háborítatlanságot. Amikor meditálok, akkor ide vágyok, amikor itt vagyok, akkor otthon érzem magam. A fakerítésekkel szegélyezett sarjerdők váltakoztak a már megnőtt rokonaikkal, amikor egy fából ácsolt pihenőhelyhez érkeztünk hamarosan. Egy kisebb partizánemlékmű emelkedett a tőszomszédságában, mementóként az itt folyó 1944-es ellenálóknak. Innentől kezdve eseménytelenül baktattunk a várig, ahová alig kellett emelkednünk.

Csábrág (Čabraď) a Litva-patak kanyarulatában emelkedő hegytetőre épült. A neve magyar eredetű, hasonlóan a Rózsahegy (Ružomberok) felett található Csebrádhoz (Čebrať). Birtokosai között a Hontpázmány nemzetséget említik először, majd sokáig a Koháryak birtokolták, akik a Habsburgok odaadó hívei voltak. A Rákóczi-szabadságharc idején Koháry István a kapura az alábbi feliratot vésette: DAT DEUS CUI VULT - STEPHANUS KOHÁRY, azaz ,,Ad az Isten annak, akinek akar - Koháry István. Bár odaadóak voltak a labancok irányába, azért nem átallották megnyitni a kapukat a kuruc sereg előtt, mivel akkor is divat volt a kisebb ellenállás irányába voksolni. Az említett vésetet Bercsényi Miklós kaján vigyorral nyugtázta, majd lecseréltette az alábbival: ACCEPIT UBI VULT - NICOLAUS BERCSÉNYI, azaz: ,,Ott vesz el, ahol akar - Bercsényi Miklós. 1711 után is maradt Koháry birtok, de a család jobban szeretett volna a hideg, huzatos vár helyett Szentantalon (Svätý Anton) időzni, az újonnan megépült barokk kastélyukban. Koháry Ferenc 1812-ben felgyújtatta a szükségtelenné vált erődítményt. Azóta pusztuló rom, amit azért újítgatnak és végeznek rajta állagmegóvásokat, így a kaputorony új tetőzetet kapott, a felsővárban pedig paravánon szemléltetik a munkamenetet. 

A kilátás idilli volt. Engedélyeztünk magunknak egy kis ebédszünetet. Feltűnő volt, hogy bár a patak miatt az erősség fekvése stratégiailag ideális volt, a környező csúcsok felülmúlják a várhegyét, ezért sem volt előnyös a török korban. Pusztán a szerencsének volt köszönhető, hogy az ellenség nem vette be, miután Nógrádot már teljességgel bekebelezte a XVI. század második felében. Most azonban az esztétika hódított, nem a fegyverek. Le is győzött minket, mert nem győzött a csapatunk ámulni.

A várhoz vezető nyergen a Litva irányába, lefelé vettük az irányt. Már a magasból is látszódtak a házak romjai, de leérve szembesültünk csak igazán a milyenségével. A semmibe vezető villanyvezetékek szolgáltak egykor árammal az ottani falucskának. A temetőben rozsdamarta, erősen korrodálódott Krisztusok keltek birokra a korok vasfogával, csupán egy gránit obeliszk hirdette az 1945-ben, mindössze 12 évesen jobblétre szenderült Pavel Vylhen emlékét. Akárcsak a gyermek, a falu is az öröklét irányába fordította arcát. A feszületek tövében pincék és egykori házak csonkjai meredeztek az ég felé, tetejük már réges-régen beomlott. A térkép tanulsága szerint egy bányalejárat is volt a sziklaoldalban, de az igazi megdöbbenést a mi Szent István királyunk emlékére szentelt templom jelentette. 
A Koháry család által emelt nagyobbacska templom állapota nagyon leromlott. Bár vasajtó rekesztette el a kíváncsiskodókat, mi bementünk. Sok tucatnyi falfirka éktelenítette a falakat, a berendezést elhordták, a szószék (vagy zsoltártartó?) deszkái a semmibe meredtek, az ablakok betörtek, a sekrestye padlóig le lett pusztítva. Mindig meghökkent az emberi vandalizmus, hiszen mindig képes a önmagát alulmúlni. Igaza volt Michel Houellebecqnek, amikor azt írta, hogy a világegyetem egy jelentéktelen galaxisának egy még jelentéktelenebb karján élt egy élőlény, amelyik kimászott a tengerből, a csülkeire emelkedett, elkezdett két lábon járni és kijelentette, hogy nincs Isten. Ennek az eklatáns bizonyítéka az immanencia dicsőítése, a carpe diem, a pillanatnyi előnyök opportunizumusa vagy a legvirulensebb parazita: a marxizmus. Ezek az önzőség, a tudatlanság és a gyűlölet csírái, amelyek képesek lángba borítani egész földrészeket. Az ember pedig sosem lesz több egy primitív megalomán bitorlónál, amint ez a kis kápolna is példázza, mivel saját mivoltát sosem fogja felülmúlni. Aki nem így gondolja, az nézze meg, hogy milyen világban élünk...!
Összesen két nyaraló: egy magán és egy községi tulajdon maradt fenn, üzemel a mai napig. A többit szépen lassan elnyeli az enyészet. Nem szánnak rá több energiát, hiszen a völgy gazdag élővilága nagyon szigorú védelem alatt áll, így az újbóli visszatelepítést felülírja a hüllők rezervációja, így a falu a XX. század hetvenes évei óta lakatlan.
Egy pár sor jutott eszembe, ami idevág. Jó régi, de a mondanivalója ugyanaz. Elég negatív, de az optimista Abendland sallangját elhagyva abszolút megfeleltethető Csábrágváraljának, de akár ennek a Zeitgeistnak is, amiben a kollektív psziché pusztul:

Csend lesz, halál és béke

Minden törvény törvénytelen
Véget ér holnap a történelem
Kegyetlen évek jönnek
Hiába hullanak a könnyek

Nincs hova menekülni
Nem fog az ég kiderülni
Kihúnynak a csillagok
Jönnek a sötét évszakok.

A Moby Dick 1991-ben szépen megírta mindezt. Durva és nyers, mert ott terem a pőre realitás a hallócsontocskakon át az agyban. És akkor felmerül a kérdés, hogy valóban kegyetlen évek jönnek...? 
Amikor az emberek közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha, mert egyetlen gombnyomással kapcsolatba léphetek a világ másik végén lévő emberrel, de ugyanakkor tapasztaljuk, hogy a fizikai értelemben csonkig égünk, mint a gyertyák, mert elfogytak a valóságos, interperszonális témák. Szubsztantív lényegünk a fogyasztás lett. Ezt az ,,élményt" a kommunikációban dolgozzuk fel, amikor a közösségi médiában, a telefonos megosztásokban dörgöljük a másik orra alá a nekemizmust, azaz ,,nekem van", ,,nekem tellik", ,,nekem jár". Kirakattá vált az emberi életesemény, amit áruba bocsátott a digitális impérium: esküvő, gyermek, eljegyzés. Mindennek a kék-fehér májában a helye...
Ezek már kegyetlen évek, amiket élünk. Elég egy hírportált elolvasni, hogy belátható legyen: nincs egypólusú globális dominancia, mert nem mindenki vevő mindarra, ami Ciszlajtánián túl terem. Másrészt a dolgok felettünk történnek, a nélkül, hogy minket megkérdeznének. Az emberek széles tömegei pedig sosem voltak ennyire kiszolgáltatottak, mint ma.
Hogy jön ide Csábrágváralja? Úgy, hogy ez egy sorvadt mutatóujj egy apró völgyben, ami még a földből kimered, de int, hogy az idilli csend léte lejárt. A hangos metropoliszok őrjöngése gyűr alá mindent, ami nem tagozódik be. A magyar falu sorvad, de a szuburbán alvótelepülések zöldövezete napelemesedik és szívja az energiát a nagyvárosból. Nélküle pont olyan sorsra jutna előbb-utóbb, mint a romos sorstársa.

Innen a Litva bal partján haladtunk. Olvadt a hó, süppedt a sár. Vigyázni kellett, hogy hová lépünk, hiszen a sok hólé ideiglenes csermelyt duzzasztott a lábunk alá. A középhegységek hangulatát idéző völgyvájatban emelkedtünk és muflonokkal is találkoztunk. A távolban szökellőkkel és egy póruljártnak a csontvázával is. Szegény ördögből már alaposan belakmározott a többi ragadozó, így alig-alig maradt belőle valami. Az erdő után egy nagy tisztás húzódott a 75-ös útig, aminek a szélén egy szintén sorsára hagyott tanya árválkodott. A fából ácsolt melléképületek egy része már összedőlve feladta a harcot, de kettő még dacolt vele. A kőház már szintén az összeomlás szélén egyensúlyoz, de még megvan. Az ablakok betörve, az ajtók leszedve (ellopva?) fogadtak minket. Benézve egy szék és egy asztal árválkodott a faággal alátámasztott mennyezet alatt. Egy graffiti ,,okradneš" (magyarul: ellopod) részét lehetett kiolvasni. A többi már szintén a festékkel együtt a padlón végezte. Úgy éreztem magam, mint a Hasadék (Trhlina) főhőse, Igor, aki a Tribecsben társaival felkerekedve egy megdöbbentő anomáliának lesz a részese, amire sem akkor sem később nem találtak magyarázatot. Kezdve a bozótosban lévő leromlott állapotú házikóval, amit Andrej pedánsan dokumentált, majd ismét oda visszatérve eggyel több helyiséget fedeznek fel: egy spájzot...

Na, de a valóságban lassacskán befejeztük a sétánkat. A kövezett úton, a menetiránnyal szemben, annak szélén haladtunk a buszainkhoz. Utolsó pontként említést érdemel a már fentebb említett Magasmajtény/Hrussó (Hrušov) is, ami bár abszolút szlovák többségű volt, 1938-ban nem akart a cseh impérium alatt létezni, hanem kérte visszacsatolását a történelmi Magyarországhoz. A történelem végérvényesen rendelkezett, ezért hívják ma már Csábrág várát hrad Čabraďnak...

Legutolsó lépteinket a szürkület előtti örökérvényűen léleksimogató naplemente koronázta. Ez volt számomra az igazi karácsony, az igazi tél, az igazi megnyugvás...

Köszönöm a megtisztelő szakkádokat!

Farkas Csaba Tamás

Képek:

A Nagy-kő és a Recski kényszermunkatábor története egy napon esett. Mindkettőt más szájízzel és hangulattal közelítettük meg és más katarzist hagyott bennünk. Az előbbi érzéseit már korábban összefoglaltam a https://csellengowilkowski.blog.hu/2023/01/11/a_nagy-ko című leírásban. De annak a folytatását, erre a szomorú emlékhelyre való ráoktrojálását ízléstelennek tartom, ezért ketté bontottam a szombati napot.
Amikor beszálltunk a gyalogtúra után, akkor azt nevetgélve tettük, de valahogy ott bujkált bennünk látensen, hogy most egy fordulat fog beállni. Olyan ez, mint amikor a gulyás anno kinn legeltette az állatokat a Hortobágyon, ragyogó időben, miközben érezte a zsigereiben, hogy hamarosan becsap a ménkű. Kivette a szájából a pipát és a csutorával mutogatott a láthatárra. Az érzés pedig akkor erősödött fel, amikor a horizonton kezdtek az első viharfelhők felbukkanni. 
Először csak egy tábla formájában, majd még egy követte. Elérkeztünk Recskre és onnan balra fordulva jó pár kilométeren át vezetett az utunk az erdőn keresztül. Majd egy jobbkanyar és meg is érkeztünk a parkolóba. A bejáratot egy földre eresztett sorompó, némi szögesdrót és egy romhalmaznak beillő őrtorony jelentette. Ez már sokat sejtetett. Az őrtorony már annyira romos volt, hogy szalaggal kellett körbekeríteni. Jobbkéz felé két emlékmű is jelezte a ,,magyar Gulagot". Az egyik a hivatalos szervek által emelt, a másik Földváry-Boér Elemér, Dudás József, Marényi Ernő emlékműve, kicsi keresztekkel, amik erősen emlékeztetettek a vazseci német katonai temető síremlékeire. 
A pénztár egy nagyon szerény kis téglaépületecske volt, ahol mindössze 500 Ft-ot kellett fizetni, cserébe egy képeslapot vehetett a kezébe a látogató. Volt jó sok, de egy fekete-fehérre esett a választásom, amin a már ecsetelt bejárat volt abban az állapotban, amikor még üzemelt a létesítmény.
A látogatóközpont sajnos zárva volt már, de azért így is tartott érdekességeket a hely. Első ránézésre idilli csend és nyugalom lengte be a helyet. Olybá tűnt, mintha egy arborétumban sétálnánk. Festői tavacska, friss levegő és erdős rengeteg szegélyezte a területet. Egy kisebb emelkedővel pedig feljutottunk oda, ahonnan láttuk, hogy hová is érkeztünk. Amit láttunk, az mind rekonstrukció, hiszen 1953-ban, ahogy Nagy Imre hatalomra került, beindult a terület átrendezése, az épületeket pedig ledózerolták. Ugyanakkor beazonosítható volt a terület, így a rendszerváltás után rekonstruálták néhány épületét. 
Először a már említett bejárat, majd a barakk, ahol kiállítást rendeztek be. A többi objektumnak az alaprajzát jelölték ki és akárcsak Auschwitzban, itt is képet kaptunk arról, hogy hogyan nézhetett ki a terület. Maga a lakóegység - már ha lehet így nevezni - fából épült, a deszkák között pedig ujjnyi lyukak is tátongtak. Ami nekünk nem tűnt diszkomfortosnak, hiszen egyrészt utcai ruhában léptünk be, másrészt a január az 50-es évek elején nem volt ilyen enyhe, így a besüvítő szél bizonyára pokolian kínozhatta a foglyokat. Mindössze egy, egy kisebb krematóriumra hajazó kályha jelentette a fűtési lehetőséget. 
Ha valaki olvasott Szolzsenyicint, akkor bizonyára az ottani légkörről képet kaphatott. A köztörvényesek (blatnoj) a börtönőrök (volnyaskák) világa keveredhetett a politikai elítéltekkel (58-asok). Mivel a rendszer három évig állt fenn, így hál' Istennek szó sem volt arról, hogy évtizedekre ítéltek volna el bárkit is. Nem került számításba az, hogy ismét marasztalják, vagy ahogyan Szolzsenyicin mondta, kapott 10 évet, majd még 15-öt a puttonyába, amikor szabadult volna. 
A kiállítás tanulsága szerint Vas Zoltán (szül.: Weinberger) szorgalmazta a politikai elítéltek kényszermunkatáborokban történő elhelyezését 1950-ben, így született meg Recsk, ami annyira titkos intézmény volt, hogy a falubeliek sem tudtak róla. Az őrség rekrutációjának alapja a megbízhatóság volt, ezért főleg a külső őrség összetételét alkották a munkásosztályból kikerültek.
Az elítéltekkel csak kevesen kerültek kapcsolatba, de abban sem volt köszönet. A hivatalos megszólításuk a ,,felügyelő úr"(?) volt. Ugyanakkor a tábor szlengben a lakók a Makaróni, Csepel, Vipla, Vágottnyakú, Babaarcú, Borzas gúnynevekkel illették őket. Mindemellett voltak brigádvezetők és barakkparancsnokok is, ugyanúgy, ahogyan a Szovjetunióban.
Kár megemlíteni, hogy az őrség finoman szólva sem az értelmiség berkéből került ki. Bevált recept volt a korábbi diktatúrákban is, hogy a tanulatlan, erőszakos elemek bázisa volt a karhatalmi erő, akárcsak később a Munkásőrség. 

Voltunk már a Magas-, a Liptói- és az Alacsony-Tátrában. A csapat látott már medvét is. Erre viszont, ami év eleji bemelegítésként lett beharangozva, nem tudtunk felkészülni, mert nem is lehetett. Az embert próbáló megnevezés nem fedi le mindazt, amit átéltünk. Többen azóta gyógyszer- és alkoholfüggők lettek, mások a könnyeikkel küszködnek, pedig már sokat láttak...
Ha valaki olvasta Leslie L. Lawrence Sindzse szeme c. kötetét, akkor ismerős számára a serpák hangulata, akik a nevezett jelenséget megpillantva szívük szerint fejvesztve menekültek volna felszerelésestül, jakostul egy Katmanduhoz hasonló civilizált helyre. A vándor nem vállal felesleges kockázatot, de mi mégis belevágtunk abba a lehetetlenségbe, amit a Heves-Borsodi-dombság tartogatott számunkra. Érdemes megemlíteni, hogy sem Erőss Zsolt, sem Kiss Péter nem vállalkozott erre a terepre. Nem hiába...
Mint oly' sokszor, most is felkerekedtünk, hogy hódoljunk a természet iránti olthatatlan szeretetünknek. Hajnalhasadta előtt már az autópályán voltunk, hogy Mezőkövesdnél letérjünk és szépen lassan közelítsünk Bükkszenterzsébethez. Minden simán ment, mert a járművekkel a központban meg is álltunk. A játszótér feletti dombon a Szenterzsébet felirat díszelgett, akárcsak a jól ismert Hollywood. Ki tudja? Az is lehet, hogy egy helyi filmvállalat feltörekvésének első mementója, mivel a magyar Tarnamount Pictures így tette le az első alapkövét...
Átöltöztünk, összepakoltunk és búcsút intettük a pleisztocén alapszelvénynek, amire a felirat volt erősítve. A falut hamar elhagytuk, de azért pár kutya vészjóslóan ugatott felénk. A Cujóra hajazó kis tacskó vérben forgó szemei borzolták a kedélyeket, de megmakacsoltuk magunkat, mert holmi házőrző csahos velünk nem fog kibabrálni! Még az az eb sem, akinek az ugatása az Etna kitörésére emlékeztetett, a mérete pedig egy satnyább ökörét meghazudtolta! 
A 3780 tengeszint feletti magasságon lévő Darázs-patak völgyében meneteltünk. Szélcsend volt, de néha kísérteties sóhajt eresztett meg egy-egy szellő. A halottak hangjait véltük benne felfedezni. Értetlenül bámultunk egymásra, mint olyan expedicionisták, akik valami ősi várost tártak fel az Antarktiszon, akárcsak Az őrület hegyei c. Lovecraft regényben. Itt minden le volt legelve. Feltételezésünk szerint a tarnaleleszi tibeti menekültek jakjai végeztek ennyire pedáns munkát a domboldalakkal, mivel a fű szinte sehol sem nőtt térdig. Itt-ott le is lapult. Lehet, hogy Lovecraft shoggothjai mégis léteznek...?!
A ritkás oxigénben haladtunk tovább. Hegyről le, hegyre fel! Az utolsó emberi mementó a völgyben egy gémeskút volt. Mint egy tilalomfa, hogy itt még vissza tudunk fordulni. De mi még itt sem engedtünk a kényelmes csábításnak! 
Egy völgyben vezetett az utunk, ahol elhullott állatok csontjaival találkoztunk. Dr. prof. habil. F. Róbert, alias RÓBERT!, barátommal arra jutottunk, hogy a domaházi jeti műve lehet, akinek a kedvenc tápláléka a nagykárolyi betoncserép, de mindent megeszik. Juhász Árpád feljegyzéseiből tudjuk, hogy nagy farka van. Egyesek szerint hátul, mások szerint elöl, a testét pedig sűrű barna szőrzet borítja. Nem is szerettük volna felborzolni az idegeket, ezért nem szóltunk a többieknek. Kár lett volna sokkolni a csapatot a felfedezésünkkel. Különben is sikerült az emlősöket is letargiába taszítanunk, amikor felfedeztük a fenyődepresszió jelenségét, amiből közös doktori munkánk is született és azóta a növényorvosi egyetemi képzésben alapműnek számít. A zabskizofréniával foglalkozunk mostanság, de ezen a tájon egyelőre nem lehetett fellelni.
A Koponyák-völgye után meredek kaptató vezetett a 6392 méteres magasságal büszkélkedő Nagy-kőre. Előkerült a hágóvas, a jégcsákány. Idegtépázó körülmények között kaptattunk felfelé. Volt egy meredek vízmosás, amit jakháton tudtunk volna könnyebben megtenni, de a könnyelműségünk miatt kénytelenek voltunk gyalogosan. Többeket az idegösszeomlás kerülgetett, ezért engedélyeztünk magunknak pár pihenőt. Egy ősi lépcső is vezetett az ösvény mellett, amelyet lábszárcsontokból és sípcsontokból építettek eónokkal ezelőtt. Hosszas szenvedések árán éltünk fel a Tarna-völgyi Mount Everestre. Sikerült!!!
Könnyekig hatoló boldogság lett rajtunk úrrá! A menedékháznak tetsző kis faépület valójában a tarnai tibetiek emelték Mára tiszteletére, hogy megóvják a túrázókat a spirituális úton. Neki mutatnak be áldozatot és kérik, hogy a dharma irányát ne hagyják el. Sokan nem tudják, de Lőrincz L. Lászlót ez a vidék ihlette a Halálkiáltók vagy a már említett Sindzse szeme megírásakor. A kilátás félelmetes volt, a meredély pedig beleveszett a messzeségbe. Büszkén, emelt fővel kezdtük meg az ereszkedést a csúcsfotókat követően. Paravánok voltak kitéve a helyi faunáról. Például a fogas pintyről, az elevenszülő kobráról és a bundás harkályról. Áhitatosan tanulmányoztuk ezekről a különleges fajokról készült leírásokat. A Nagy-kő sziklafalát innen is megtekintettük, ami a felhőkbe veszett volna, ha aznap nem lett volna ragyogó napos időnk. 
Indultunk vissza a buszhoz. Útközben elhagyott gyümölcsösök, puszták szegélyezték a haladásunkat. Az útirányt pedig módosítottuk, mert egy temetőhöz érkeztünk volna. Elég volt az ártó szellemekből és az oxigénhiányból. Nem szerettük volna ismét az elhunytakat bolygatni. Minél hamarabb igyekeztünk vissza a járműhöz, ahová rettenetesen megtépázva érkeztünk. A helyiek dermedt, üveges tekintettel integettek és köszöntek nekünk. Hiába, akárcsak az Ave, Caesar, morituri te salutant! kijelentés. A kutyák sem mertek nagyon csaholni. 
A lehetetetlent kísértettük és győztünk! Óriási erőfeszítésünket egy-egy szendviccsel koronáztuk, mások egy kis teával.

Él a képzeletünkben, ha Jungot alapul veszem, akkor a kollektív tudatalattinkban egy vágy arra vonatkozóan, hogy milyen a karácsony. Mélyen belénk van ágyazva a havas táj, a fehérség, mivel nincs olyan dísztárgy, műalkotás, ami vagy amely nélkülözné a behavazottságot. Ha önmagunkba tekintünk, akkor be kell, hogy lássuk, hogy nem tudunk azzal azonosulni, amikor az ausztrálok a tengerparton ünnepelnek, mivel náluk a december a legmelegebb hónapok egyike. Elképzelhetetlen, hogy pálmafák alatt sütkérezve kívánjon bárki is boldog karácsonyt. 
Viszont az utóbbi emberöltő, amióta ezen a világon vagyok, azt hozta magával az idősebbek szerint, hogy ,,elsarasodott" az ünnep. Élénk barázdákat vésett belém az emlékezet arról, hogy a Nagyihoz a szüleim szánkón húztak maguk után. Arról ugyanúgy, amikor a srácokkal addig csúszkáltunk a havon, amíg kisebb koripályát nem köpültünk ki magunknak, amin vígan csúszkáltunk. Megmaradt a kép, hogy kicsik voltunk, farsangoztunk és egy telet jelképező boszorkányt égettek el a tanárok az iskolában. Olyan volt, mint a szláv maszlenyica (Мaсленица, Масниця) és a német Fachsing itteni meghonosodása. Melyik volt előbb és ki hatott kire? Ne boncolgassuk most.
December van. Az eső hajnalban kövér cseppekben és sűrűn áztatta a városi flasztert. Sietősen és kedveszegetten rámoltam be a cókmókomat a buszba. Végeláthatatlan szkandert folytattunk az út során a párásodással és az esővel, hogy kilássunk. A  Dobsina (Dobšiná) feletti Dobšinský kopec nevű szerpentines emelkedőn felújítást végeztek és ez eléggé trükkössé tette a vezetési szituációt, amit a csúszós útfelület koronázott meg. Ez volt az a pont, ahol a lendületből vissza kellett venni, mert egy mikrobusz több emberrel a fedélzetén, olyan tehetetlen tömeget jelent, ami kicsúszás esetén könnyen válik a sík útfelületen irányíthatatlanná. Bár híve vagyok a dinamikus vezetésnek, van olyan szituáció, amikor a legjobb, ha az ebbéli berögzüléseket elengedi az ember. Hússzal, maximum harminccal értem el a parkolót. A lényeg a megérkezésen volt.
Itt átöltöztünk és nekivágtunk a már havas terepnek. Anno, bő két éve jártam a csúcson és a kilátás önmagáért beszélt, mivel az Alacsony-Tátra (Nízke Tatry) keleti felére rendkívül impozáns látvány nyílik, de erős kételyeim voltak, hogy aznap egy szemernyi esélyünk is lesz erre. Sztracéna (Stratená) része a Jégbarlang (Dobšinská ľadová jaskyňa), ami melegebb időben tömegeket vonz, de mivel november 1-jével a barlangot bezárják a látogatók előtt, az idő sem volt túl barátságos, ezért minden kihalt volt. Csupán a Borovniak felé vezető erdészeti és tanyákból kivezető földutakon találkoztunk némi járműforgalommal. 
A tanyavilágot és az erdészeti munkák bizonyítékait magunk mögött hagyva már csendes erdei úton lépdeltünk. A sárga jelzés vitt fel minket a Nižná Záhrada (Alsó Kert) elnevezésű elágazásig. Még a kereszteződés előtt váltott a gyephavasi táj arra a hangulatra, amit a Temnozor Урочища снов című száma tud számomra a legjobban átadni. Az Урочища снов annyit jelent, hogy Kísértett álomtájak, magyarul. 

A ködös, felhős mezőket a szél süvítve boronálta, amiből csak elszáradt kórók és néhány magányos fenyő vagy azok csoportja emelkedett ki. Az erdők fala olyan elmosódott volt, akár egy pupillatágítás után, mivel csak derengtek a szálegyenes fák sorfalai, ahonnan már a rengeteg kezdődött.
Igen, ez volt a Szlovák Paradicsom határa (Národný park Slovenský raj), amit egy őrszemként posztoló tábla hirdetett. 
Inenntől mezőkkel, erdei és ligetes szakaszokkal tarkított némaság vett minket körbe. Lemaradtam a csapattól, hogy pixelekbe önthessem ezt a hangulatot, amelynek az átadására most a nyelvi korlátoltságon keresztül vállalkozok. Ugyanezt a képek sem adják vissza. Hogyan is lehetne egy élményt elmondani, amire még az érzeten túl kitüremkedő megfogalmazás is elégtelen? Egészen egyszerűen ott kell lenni. 
Ha a Tibeti Halottaskönyvet veszem alapul, akkor a bardo négy szakasza van az ember életében: születés, halál, köztes lét és ismételt testet öltés. Mi van, ha ez egy ilyen egyedüli lét, amikor nincs emberi lét, csak én vagyok és a saját gondolataim, egy kisebbfajta megvilágosodással ér fel? Mi van, ha ez a számádhi egy formája volt? Valahogy így érem meg ezeket a pillanatokat, akárcsak a Hernád-áttörésnél. Ott vagyok fizikailag, de az a terület, ahol tartózkodom, mégis egy transzcendentális élmény, ami tudatfelettes és több annál, mint amit egy egyszerű hegyi séta jelent...
Ilyesfajta furcsa élmények kavarogtak bennem akkor is, amire lehet már lenne valamilyen patologikus diagnózisa egy pszichológusnak. De egy eszkatologikus élmény nem tárgya a nyugati materializmusnak. Ahogy a sinrin joku (erdőfürdőzésre) is furcsán tekint, mintha arra lenne, hogy megcáfolják. De őszintén szólva mindez nem érdekel...
Megpihentünk a Strmá prť nevű csúcs alatti házikónál. Bivakolásra is alkalmas a kis létesítmény, de ilyen időben igencsak kemény vállalkozás.
Ahhoz képest, hogy felfelé kellett volna igyekezzünk, lefelé haladtunk. Egészen kényelmes élmény, megnyugtatja deréktól lefelé a fáradt túrázót, de sejtettük, hogy ennek hamarosan böjtje lesz. Bokáig, vádliközépig ért a hó, de az utunkon le volt taposva. Ez nagy könnyebbség volt. Egy nagy tisztás aljában helyezkedett el egy kis esztenára emlékeztető faház. Kiemelkedett a fák, hómezők és a felhős kilátásban. A párás, erdős vidék már feketébe fordult és fenyegetően uralta a horizontot. Akárcsak a Negură Bunget Iarna (Tél) című száma. Az alcíme is azt az érzetet táplálta În pădure urlă lupii (Az erdőben farkasok ordítanak)

Utunk egy jobbkanyarral a Borovniak felé vezetett. Először találkoztunk túrázókkal. Egy kisebb szlovák csapattal, amelynek női tagja hiányolta a sálját és rákérdezett többünktől, hogy nem láttuk-e, de sajnos mi nem a Garam-forrástól (Prameň Hrona) érkeztünk, így esélyünk sem volt a ruhadarabbal ismeretséget kötnünk. Viszont a szomszédos Ondrejiskón és a célunkon készült felvételeket mutattak. Az Ondrejisko bércén nem jártam, de az élmény a képeket elnézve kihagyható volt. Nem érdemes - nie warto. Ez van!
Búcsút vettünk tőlük, majd félórányi menetelést követően megérkeztünk. A jól ismert fémtábla jelezte, hogy jó helyen járunk. A levelétől megszabadult fa boszorkányosan tekergő ágai mellett a nagy fakereszt jelölte ki a pontot, hol a Borovniak magasodik. Padok voltak kihelyezve, de senkinek sem akaródzott leülni. Eszembe is jutott Mircea Eliade kozmicizációs tézise, amiről már máshol értekeztem. A keresztény kultúrkörhöz tartozunk, ezért kereszttel jelöli az európai világ a csúcsot, állít feszületet az utak mellé. Nyugaton már nem, mert a féktelen ifjúságban tombol, de nálunk még ennek van keletje. Reméljük lesz is...
Rövid időzés után elindultunk arra, amerről jöttünk, de szaporábban, mert eleve egy bő órával korábban sötétedik az erdőkben és a téli napforduló előtt jártunk még. Üdítő meglepetés volt, hogy a vezetőnk, Robi mindenkinek egy-egy bögrével kedveskedett, amin az egyesületünk logója szerepel. Szép és szívet melengető gesztus az erősen szürkülő alkonyban ott, ahol markolni kezdett az esti fagy.
Visszafelé pedig ismét csak az óvatos formámat hoztam a volán mögött. Gyakorlatilag Dobsináig mindenki megelőzött. Jó 5-10 perces késést generáltam, de felötlöttek ismét Bear Grylls szavai, aki bár sokakat megoszt, de ez a tanácsa míg élek elkísér:

,,Jól lehet ezerszer is csinálni, rosszul elég egyszer."